Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 8   //    «    5    » 
TÉNYFÉKEZŐ - katonák
Csengery Kristóf
Radovánszki Henrik balladája
vers
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Volt egyszer, réges-rég, egy
hatalmas háború, mely
úgy hömpölygött, olyan
sötét és mély közönnyel,
mint az áradt folyóvíz,
sodorva házat, embert,
tervet, reményt. S volt egyszer
egy vézna katona.
Egy bánatos bakácska,
ki nem vágyott a harcba,
hisz a hangos beszédtől
is megrezzent, de mint mást,
behívó szólította
őt is. Nem volt mit tenni,
hová bújni. Szegény,
bús Radovánszki Henrik
nem paprikás szalonnát,
nem kolbászt, nem rumot,
nem bicskát és nem is
meleg fehérneműt
vitt magával a frontra,
de egy szép, barna lányt:
a kedves, régi csellót,
meghitt beszélgetések
mézédes hangú társát.
Te félénk, jó fiú, mondd,
mit gondoltál magadban,
hová indulsz? Hogyan
képzelted el a dolgot:
azt hitted, lesz idő és
lesz mód, hogy szóra bírd
barátodat? S miért
áhítottad, hogy ott
legyen veled? A hangja
kellett? Formája? Látni
akartad barna fáját
s fénylő fémhúrjait?
Vagy sejtetted előre,
hogy ott, hol századoddal
masírozol, nem hallhatsz
mást, mint harsány vezényszót
és durva ordítást,
és mint ki sivatagba
készül, s még el sem indult,
máris úgy érzi, hogy
száraz tapló a szája,
te az emberi hangot
szomjaztad, és ezért
hívtad a hangszered:
jöjj, csellóm, jöjj velem?
Vagy védelmet reméltél,
s valami babonás hit
azt súgta, hogy ha ott van
melletted a varázslat
eszköze, baj nem érhet,
mert végighúzod a
vonót a húrokon,
s elhallgat ágyú, puska,
nem csapódik be gránát?
Nem tudhatjuk ma már,
mi történt pontosan,
de egyik leveledben
azt írtad haza, hogy
a tiszt urak lehordtak
és érzelgős baromnak
neveztek a szakasz
színe előtt, s hogy erre
nagy gúnyolódás támadt,
röhögés, lökdösődés:
a jó közkatonák
készséggel igazodtak
a felsőbb véleményhez.
Valami mégis úgy
hozta, hogy nem vették el
tőled a hangszered.
Hurcolhattad magaddal,
kínlódhattál vele,
ha menetelni kellett,
s ha néha tűzszünetben
vagy beszállásoláskor
egy csendes zugra leltél,
egy fészer oldalában,
piszkos szalmára dőlve,
kannák és bádogcsajkák,
s más szétdobált lomok
társaságában egy-egy
percre megadatott
hozzá hajolnod és
becéző ujjbegyeddel
egy régi dallamot
pengetned rajta. Boldog
voltál – ha fázva is,
piszkosan is, de boldog:
hordhattad hátadon,
mint a csiga a házát,
a meghitt otthonod,
s az a pár hang, ha halkan
megszólalt, melegített.
S talán valóban úgy volt,
hogy oltalmat reméltél
a csellódtól. Talán azt
gondoltad, míg veled van,
a végzet elkerül.
Titokban, hogyha senki
nem látta, megölelted.
Erőt adott ez, épp úgy,
mint az a kép, melyet
sárfoltos zubbonyod
zsebében viaszos
vászon védett a víztől.
Csillag Etelka képe,
a menyasszonyodé,
ki, tudtad, visszavár.
A hangszer és a kép
volt minden támaszod,
és persze még Catullus.
Strófák s olykor csupán
magányos verssorok,
melyeket mormolásztál,
sárba ragadt bakanccsal,
csapzottan, éhesen.
Hordoztad a világod,
a békést, a szelídet,
egy másik, vad világban,
s úgy érezted, titok,
kulcs, jelszó igazítja
lépted – mert elkerült
sokáig a golyó. Míg
melletted sorra dőltek
a véres kuglibábuk,
te túléltél csatákat
sértetlenül. A csellód
védett? A kép? A vers?
Kérdezgetted magadtól,
és bíztál. Egyszer aztán
egy részeg katona
a hangszeredbe botlott,
és darabokra törte.
Még aznap eltalált
az első és utolsó
lövés, mely tested érte.
Jól célzott az a másik,
aki fogta a fegyvert,
nem lábra, kézre, nem tett
nyomorékká – oda
küldte az új világ
hírhozóját, ahol
a boldog Radovánszki
Henrik élete zajlott:
a szívbe. Felemelted
a fejed, hátraestél,
és – mondják – mint aki
valami hosszú és
bonyolult számtani
műveletet megoldott:
mosolyogtál. Igen,
abban a pillanatban
megszületett az összeg,
szavaid, tetteid
kígyózó számsorának
végeredménye – és
ez azt mutatta: boldog
voltál. Szeretett téged
az élet, szeretett
a halál. Meglehet,
jeltelen sírban alszol,
a csontjaid helyét
nem őrzi tábla, melyre
föl volna vésve: „boldog,
bús Radovánszki Henrik”,
de úgy szól a legenda,
hogy mikor eltemettek,
melléd fektették széttört
csellód darabjait.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 8   »   Radovánszki Henrik balladája
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911