Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 8   //    «    15    » 
Levendel Júlia
Kudarc
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Nem tehet nekem senki szemrehányást. Magamat sem hibáztathatom, hiszen egy pillanatra sem mutattam ki, hogy vártam már a halálát; de csak az utolsó hetekben – talán hónapok voltak – kívántam, hogy legyünk már túl ezen. Túl?, ahol semmi sincs, nekem akkor már semmi? Ápoltam, gondoztam különben rendesen, közel egy évig nem is igen csináltam mást, elláttam őt, meg ültem az ágya előtt, néztem az arcát; milyen butává és haragossá torzult; hiába nem akartam, egyre szólt bennem, hogy ez nem ő, ez nem ő, ez már nem ő. Sajnáltam is, pedig lehet, igaza volt az orvosnak, és nem szenvedett, nem tudta, nem is érzékelte, mi történik vele. Nem azért fohászkodtam, hogy legyen vége mielőbb, mert elfáradtam. Még az utolsó napokban is megesett, hogy elgondoltam, valami más betegsége van, legyen más!, halálos kór, csak másféle, ne az agya sérüljön. Nem bántam volna, akármilyen viszolyogtató nyavalya, azt sem, ha évekig magatehetetlen, etetem és pelánkázom akkor, tisztítom a gennyes fekélyeit, éjjel-nappal őrködök, mellette vagyok, és látom, viszonozza a törődésemet – nekem elég lett volna egy simogató pillantás, muszáj volt elképzelnem ezeket. Csak azt akartam, hogy megmaradjon valami a szerelmünkből, valamicske, amennyi emlékeztet a megtörténtekre meg arra, amit éreztem. Bizonyíték kellett, hogy valóban úgy volt minden. A halálos ágya mellett a haldoklásáról ábrándoztam. Hogy szerelemmel szeretem, és változatlanul kész vagyok vele halni. Úgy gondoltam rá meg magamra, amilyenek huszonöt évvel ezelőtt voltunk. Hogy hittem akkor, soha többé nem tart kétfelé az életünk! Engem nemcsak a haláltól, a magánytól is megmentett. Nevet adott, s mindjárt megszelídítette a gyötrődéseimet. Sokára találkoztunk, mindkettőnknek későn, azt mondta, neki még nagyobb szüksége van rám, mint nekem őrá, mert jóval idősebb, többet csalódott, és talán már a kapuzárás riadalma kergeti hozzám. Nem akartam, de egy idő után mégis beszéltem a közös halálunkról. Nem készültem fel, erre nem is lehet, bár forgattam, próbálgattam magamban a szavakat, hiába, rögtönzésnek hatott, gyerek-csacsogásnak az egész. Most is látom, amit különben akkor se láthattam, mert nem ültem tükör előtt, de máskor is, gyakran félrebillentettem a fejem. Tetszett neki, még ha nevetett is rajtam, tetszett, ezt éreztem. Így csak a narcisztikus emberek pózolnak, nevetett rám, úgy tartod magad, mintha gyönyörködnél a saját hangodban és a hangod hatásában. Nem sértett meg, mert közben szerelmesen ragyogott rám. És ezt nem is akkor mondta. Nézett figyelmesen, először komolyan. Nehéz volt megértetnem, mit akarok, miért töprengek ilyesmin. Nem akartam megijeszteni, és éreztem, minél gondosabban választom a szavakat, annál sutábbakat mondok. Egyszer, sokára, persze nagyon sokára, majd fejezzük be együtt az életünket, hogy ne legyen már külön életünk. Olyan sokat elszalasztottunk, valahogy kárpótoljuk ezzel magunkat. Az ember megteheti, hogy megválasztja a halálát, hát nem? Veled akarok meghalni, amikor nem élhetünk már együtt. Majd akkor. Ha be kell fejezni. Egyszer eljön az ideje. Már nem nézett olyan komolyan. Én orvos vagyok, nem tervezem senki halálát, a magamét se. Nem kell tervezni, visszakoztam, nem kell erről beszélni. Úgyis sokára lesz. Bántam már. Nem kellett volna szóba hozni. Azért a valóságosan bekövetkezőnél lehetett volna kíméletesebb az egész. Ahogy kifosztottan néztem az ő értelemtől fosztott arcát, egyre élesebben láttam magunkat, azt a vacsora utáni jelenetet is. Nem találtam ki semmit. Úgy történt. Megvallottam neki, hogyan színezgetem széppé, vagy legalább elgondolhatóvá a halálunkat. Mint egy kiskamasz. Meghatódtam, megbántam, ő meg kinevetett, nem baj, mindig ilyen voltam, lobogtam, lelkesedtem, aztán meg hirtelen letörtem, egyszerre elvesztettem az életkedvemet, fel se tudtam kelni az ágyból, etetni kellett, mint egy kisbabát, és nem akartam, hogy bárki etessen és elesettnek lásson. Anyám sokszor megetetett, felnőttkoromban is, de közben szidott. Beteg vagyok, ne bánts, nyöszörögtem, vagy behunytam a szemem, elfordultam. Nem érdekelte, hogy lábra állok és erős leszek-e, csak szégyellte, amiért nem bír velem és nem bírok magammal, szégyellte azt is, hogy megtalált, muszáj volt mentőt hívnia, a gyomormosásomat szörnyen szégyellte, inkább meg se maradtam volna. Gondolta-e, vagy csak én gondoltam, mondogattam? Miért maradtam életben?! Nem akarom, nem akartam. Anyám mindig józanságot várt tőlem, de én megvetettem az ő boldogtalan józanságát. Mesebeszéd a szerelmünk, legyintett, nem számított neki, mit érzek, nem vett komolyan. Olyat senki se hallott, hogy egy orvos beleszeret a betegébe. Gyomormosás után! Ilyet én sem hallottam, és féltem is, hogy csak képzelődés. Hosszú idő után megint ettől féltem. Mikor mosdattam, tiszta pizsamát adtam rá, és ő vadul kaszált a levegőben, rúgott, ütött, kiverte a kezemből a kanalat, poharat, megint nagyon féltem, nem segített rajtam, hogy zsolozsmázom: ez nem ő, ez nem ő. Kinek mondogattam? Anyámnak? Az orvosa elmagyarázta nekem, hogyan roncsolódhat az agy, próbáltam megérteni, de a világ legkedvesebb embere mégsem változhatott ilyenné. Az eszemmel, a józan eszemmel nem fogtam fel. Mi lett belőle? Miért éppen ő!? Annyira akartam valami értelmes magyarázatot. Ha másnak sikerül, én is találhatnék. Mondogattam, hogy ez nem ő, ez már nem ő – de kinek szajkóztam? Rajtam nem segített. Hogy gonosz varázslat, az sem. Megsejtettem, hogy egyszer majd ide jutok, ebbe a tehetetlenségbe, amiből semmiféle bűbáj nem szabadíthat ki? Soha senki le nem veszi rólunk az átkot. Halt volna meg azonnal! Persze ápolnom kellett, és megtettem, amit elvártak tőlem. Bárcsak meghalnék, néha azt kívántam, ne érjem meg a reggelt, csinálja helyettem más, aztán hogy legyen vége mielőbb, haljon meg. Tudjon a szerencsétlen meghalni! Volt, hogy ültem az ágya mellett, lélegzett, néztem, közben besötétedett, nem kapcsoltam fel a lámpát, azt hittem, látom, de anyámat láttam, legyintett felém, és megesett, hogy magamat láttam fekve, még eszméletlenül, és éreztem, ő ül az ágyam mellé. Megpaskolta akkor az arcom, és azt mondta, szorítsam meg a kezét. Nem nyitottam ki a szemem. Tehát életben maradtam. Furcsa kudarc. De engedelmesen szorítottam egyet a kezén. Száraz papírvattával törölgetett. Jól, van, jól. Minden életben maradt sír, ki ezért, ki azért. A kábulattól is. Ő akkor sem korholt, és nem prédikált a józan észről meg a kötelességeimről. Ha tehettem volna, hetekkel korábban beadok neki egy halált hozó injekciót. Elaltatom, és magamat is. Honnan szerezzek?, csak azt nem tudtam. Nem kérhettem senkitől. Az orvosa nyugtatott, hogy nem szenved. Én szenvedtem, de arra nem adhatott semmit. Pihenjen le! Ezt mondta volna ő is a betege feleségének. Az utolsó este olyan furcsán nézett rám, félrebillentette a fejét, azt hiszem, megismert, és szelíd lett – vagy képzeltem ezt is? A tekintete szinte kérlelt, ilyennek sohasem láttam. Jól van, jól. Kíméletesen letakarom az arcát. Olyan rettentően elgyötört volt. Fejezzük be, ahogy elgondoltam, de hogyan fogjak hozzá? Egyedül ő segíthetett volna. Azt hiszem, korábban megkérdeztem az orvosát, kaphatunk-e segítséget. Más is kér ilyenkor orvosi segítséget, nem szégyen, de azt mondta, ne aggódjak, nem szenved. Talán csak képzeltem, hogy megkérdezem, nem tudom, volt-e bátorságom. El akartam mondani azt is az orvosának, hogy régen megbeszéltük a férjemmel, ha egyikünknek gyógyíthatatlan baja lesz, vagy ha valamelyikünket szerencsétlenség éri, a közös halált választjuk. Nincs közös halál? Hallottam az ő régi hangját. Hogyhogy nincs közös halál? Mintha anyám beszélne, én meg fal felé fordulok, nem akarom hallani. Fehér köpenyben jött az ágyamhoz, hunyt szemmel is tudtam, hogy fehér köpenyes orvos, visszahozott az életbe. Nekem illett volna feketébe öltözni, és mindjárt az első napon, de elmulasztottam. Ültem hetekig, hónapokig, többnyire tétlenül, mégis megfeledkeztem a legfontosabbakról. Mintha esztelenül kapkodnék. Összezavarodottan. Anyám milyen józanul-gyorsan meghalt, gondoltam. Egyedül volt a lakásában, csak másnap találtam rá. Ijedtemben kihívtam a mentőket, aztán szégyelltem. Életveszély!, kiabáltam a telefonba, most is hallom a visításomat, az ügyeletes meg rutinosan, higgadtan kérdezte a nevet, címet. Huszonnégy óránál régebben meghalt. Hideg és merev test a padlón, nem mertem hozzáérni, mondtam is, hogy nem fogtam meg, észnél voltam, azt nem szabad. Néha késő este se kapcsoltam fel a villanyt. A szemközti ház ablakaiból jött valamicske fény, az utcai lámpák és reklámok is világítottak. Gondoltam, pár szavas búcsúlevelet írok. Hogy régen elhatároztuk, egyszerre vetünk véget az életünknek. Még mindig szépnek éreztem, meg is hatódtam. Mondjon bárki bármit. Mégiscsak egyszerre. De kinek írnám? Talán a takarítónő vagy a halottkém megtalálja. Elképzeltem egy halottkémet, az könnyen ment, sokat látott ember, de az én nagyon egyszerű szavaim megrendítik. Elismerően még biccent is. Mindig így akartam, mondom neki. Ugye, igazam van, lehet ezt is emberségesen, szeretettel? Tudja, nagy szerelem volt a miénk, majdnem kései nagy szerelem. Huszonöt év nem is rövid idő, igaz? Pedig úgy akartam magamat elképzelni, hogy egészen mindegy már nekem, ki olvassa az üzenetemet. Minek akkor üzenet? Kinek tartozom magyarázattal? Inkább elő se vettem papírt. Ültem csak. Nem szorosan mellette, és nem fogtam a kezét. Néztem és próbáltam megkülönböztetni a sokféle zúgást, a kinti és benti zajokat, igyekeztem másra figyelni, aztán meg csak őrá, magunkra, hogy mit kell tennem, és hogyan fogjak hozzá. Bolondul ne kapkodjak. Letakartam az arcát. Semmi többet nem tudtam. Frissen vasalt, összehajtogatott, az ágya mellé készített damaszthuzattal betakartam az arcát, és visszaültem a karfás székbe.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 8   »   Kudarc
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911