Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 11   //    «    2    » 
TÉNYFÉKEZŐ - a nagy ugrás
Kállay Géza
Hitugró
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Sohasem mertem még fejest sem ugrani.
Akiket ugrani látunk a képeken, nem akarnak valakit valahonnan kimenteni; nem „ugranak”, hogy elégtételt vegyenek, mert megsértették őket, árok sem keresztezi az útjukat. Ugranak, magáért az ugrásért, önmagukért mint ugrókért, ügyességük fitogtatásáért, lebegésért a levegőben, a szabadságért, mert az izomerő, az idegrendszer és az akarat együttese legyőzi a gravitációt, illetve szemérmetlenül kihasználja azt – ugranak a „magam alatt hagytam és felülről látom a világot” boldogságáért. Az ugró a végességet, a gravitációt a végtelenség, a szabadság néhány pillanatának szolgálatába állítja. Hiszen aki ugrik, annak földet (vizet) kell érnie, ha másért nem, hogy újból ugorhas­son, hogy természetes, hétköznapi, földi létállapotát újraélhesse, majd ismét legyőzze. Aki toronyból ugrik medencébe, jellegzetes anti-Sziszüp­hosz, hiszen Camus szerint Sziszüphosz csak akkor boldog, amikor lefelé bal­lag a hegyről, hogy azután megint nekiveselkedjen a kő hiábavaló felgörgetésének, míg a toronyugrót, amint meztelen talpával a lépcsőfokok vizes gumiborításán meg-megcsúszva halad a torony felé, legfeljebb a repülés bor­zongató előérzete hevíti, neki a ballagás a legprózaibb dolog; neki az ugrás az öröm. Az ugró fent, a levegőben egymagában lebeg, majd zuhan, eset­leg közönsége van, s az aggódik és lelkesedik érte. „Meg tudom csinálni a nagy mutatványt” – mondja Søren Kierkegaard Félelem és reszketés című esszéjében – „amellyel az ugródeszkáról a végtelenségbe jutok [...] ha akarom, hipp-hopp, a fejemen is tudok járni a létben, de ami utána következik, azt nem tudom megcsinálni; mert a csodálatosat nem tudom megtenni”. A „csodálatos” a hit ugrása, amire csak Ábrahám volt képes, amikor hajlandó lett volna feláldozni a fiát, Izsákot.
Túl nagy ugrás-e az élvezetből fel- vagy leszökkenő, zömében strandolók képeitől a szellemi-lelki értelembe vett „hit ugrásához” rugaszkodnom, sőt, most ragaszkodnom? Talán az volna, ha Kierkegaard nem ravasz rugaszkodó, akinek minden végtelenre vonatkozó, szellemi-lelki mozgása a végesből, a hétköznapiból, a földhözragadtból indul ki, és oda is tér vissza, és aki a Stol­lár Miki-féle „vízicsodákat” ugyanazzal a mércével képes mérni, mint „tiszteletre méltó Ábrahám apánkat”. S teszi ezt épp azért, hogy az azonos mér­ce csak az emberi lét- és sorsközösség mindenki számára kiindulópontot jelentő, eleve adott ugródeszkájának bizonyuljon; az ugrás jelentősége, ér­téke, „válasza” erre a lét- és sorsközösségre már mindenkinek egyedi és fő­ként személyes, amelyben éppolyan magányos, mint az ugrók a levegőben.
Kierkegaard számára a hit ugrása sok mindent jelent: elsősorban a részvé­telt abban a paradoxonban és abszurdban, ami a mindennapi, prózai és nyomorúságos világgal szemben a szellem és lélek világát, sőt, Isten törvényeit jellemzi. De jelenti az egyediség, a ki-ugrás, a mindenkitől különbözőség elfogadását és felelősségét is, amely nem hajlandó alkut kötni az általánossal, és főleg nem felolvadni benne. Tudom, ez nagyon elvontan és általánosan hangzik, de – mondja Kierkegaard – „mihelyt beszélek, az általánost fejezem ki, és ha ezt nem teszem, senki sem ért meg”. Az egyediség kifejezésére legfeljebb a költői ihletettségű, egyedi nyelv áll rendelkezésünkre, olyan, mint Kierkegaardé a Félelem és reszketésben. Az egyedi, vagyis az, aki én, és csakis én lehetek, nem fogódzkodhat „közvetítő elemekbe” – nem a korlát­ba kapaszkodva totyog a lépcsőn a medencébe, hiszen minden közvetítés feltételez valami általánosat –, hanem egyértelmű, szenvedélyes és bátor mozdulattal: ugrik. Ehhez pedig legfőképpen hit kell, elszánás, és számvetés a kockázattal, mert semmi előzetes biztosíték nincs, hogy az ugrás jól sikerül. A cél tehát: abba ugrani, akivé lennem kell: önmagamba, aki mint egész életemre adott feladat vár, sőt, követel, de honnan tudjam, beletaláltam-e ma­gamba, mint jó fejesugrók a medence közepébe, amikor olyan könnyen megcsalom magam?
A kétely, hogy sikerül, sikerülhet-e, az ennek nekifeszülő hit, hogy mégis, és a kockázat komolyan vétele talán itt jó jelnek számít. Mert ha valaki akár egy pillanatra is úgy gondolja, például Ábrahámról, hogy ’hiszen tudta, hogy a Jóisten megsegíti, hogy küld egy kost, és nem kell feláldoznia a fiát’, az egész történet „nyomorúságos, langymeleg tunyasággá”, a „hit torzképévé” silányul. Nem, Ábrahám nem tudta, mi lesz, mégis elindult Izsákkal a Mórija hegyére; Ábrahám története drámai történet, amely nem a vége felől íródik visszafelé – mint oly sok naiv narratíva –, hanem az elején senki sem tudja, hogy végződik majd (meg merem kockáztatni: még az Isten sem, hiszen teremtményei nem feltétlen engedelmességű automaták, és neki is szabadnak kell maradnia). Ábrahám esete valóban iszonyatos, paradox és abszurd, és azért lett a hit lovagja, mert ő döntött, szabadon, elviselhetetlen egyedüllétben, csak magára utalva, és nem tudta, helyesen dönt-e, de volt mersze megtenni a „csodálatosat”: mert ugrani úgy, hogy nem tudta, hova jut, hogy földet (vizet) ér-e, és mi történik, míg földet ér.
A hit lovagja azonban az ugrást nemcsak önmagáért teszi meg. Ő ahhoz a téli képen látható ugróhoz is hasonlatos, aki – Kierkegaard szavaival – „egy másodpercet” sem akar vesztegetni a helyzet felvételével, amiből aztán továbbindul, „hanem magával az ugrással” igyekszik ebbe jutni, és lendületből továbblépni, de már a földön. A hit lovagja azért ugrik a szellem világába, hogy otthon legyen a prózai, hétköznapi világban. „Ábrahám nem azt hitte, hogy majdan odafönn üdvözül, hanem hogy itt a földön lesz boldog”. A hit lovagja „teljesen ehhez a világhoz tartozik, egyetlen nyárspolgár sem különbül. [...] Örül mindennek, részt vesz mindenben, és valahányszor azt látjuk, hogy részt vesz valamiben, azt azzal az állhatatossággal teszi, mely az e világi embereket jellemzi, kiknek a lelke az itteni dolgokhoz tapad”, „végigjárja a létezés mély bánatát, ismeri a végtelenség boldogságát; érezte a mindenről, a világon a legdrágábbról való lemondás fájdalmát, és mégis éppúgy élvezetet talál a végességben, mint az, aki soha semmilyen emelkedettebb dolgot nem ismert”. A hitugró nem azért ugrik, hogy elillanjon a végtelenben, hanem hogy megtalálja saját, egyedi és kézzelfogható helyét a végesben. Figyeljük a mozdulatait! Figyeljük a képeken az ugrók mozdulatait: az egyedi, valóságos, tény-leges tartásukat, helyzetüket, állapotukat, ahogy a fénykép lefékezte hitugró lényük tényét. A végtelenség nekünk, földi lényeknek csak a véges eme ténylegességében ugorhat elő, ha el merjük rúgni magunkat és...
Sohasem mertem még fejest sem ugrani.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 11   »   Hitugró
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911