Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 11   //    «    6    » 
TÉNYFÉKEZŐ - a nagy ugrás
Centauri
Toronyugrás
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Karel Njazidja nem született úgynevezett őstehetségnek, nem tűnt ki az elsők közül azonnal, nem írta be a nevét rekordokkal sehová, apránként jutott előre, lépésről lépésre alakította a kondiját, szívós munkával hozott ki magából kétszer annyit, mint amennyi eredetileg benne volt. Úszóként sem az örök második, inkább az örök harmadik pozícióját foglalta el, ennek megfelelően mindig indították, a váltókból sem hagyták ki soha, biztos alapnak számított, olyannak, aki egy kicsit mindig jobb az előző napi Karelnél, de a legjobbakhoz képest sohasem az igazi. Alkata is inkább diszkoszvetésre predesztinálta, nem volt elég hajlékony, elég sudár, elég gyors, elég hosszú, elég karcsú, ám az izom- és akaraterejét nagyra tartották. Karel inkább stabil volt, semmint sikeres, s ennek hátterében az is lehetett, hogy eredeti célja nem a siker volt, nem rekordok felállítása, nem az éremgyűjtés, hanem valami egészen más, nehezen körvonalazható, spirituális cél. Karel persze erről a célról nem mint spirituális, szimbolikus célról beszélt. Komolyan gondolta, hogy az ember számára is elérhető a repülés. Gyakran fejtegette, hogy a repülés és az úszás aerodinamikailag s lényegileg ugyanaz, és amikor a pingvin sebesen nyilall az antarktiszi jégtábla alatt, voltaképp nem úszik, hanem víz alatt repül, s az ember is erre törekszik, ha beugrik a medencébe. Annál is inkább
– mondta Karel –, mivel az ember réges-régen, valamikor az ősidőkben valóban tudott repülni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy álmukban ma is sokan emelkednek a levegőbe, s repülnek, akár a sasok, száguldanak, mint a sólymok, vagy hosszasan, gólyaként vitorláznak a termikek meleg áramában. Verseny előtt gyakran küldte a rajtkőhöz Karelt az edző, mondván:
– Repülj Karel, repülj! – s ha ezt mondta, Karel egy kicsivel többet javított az egyénijén, mint amennyit egyébként javított volna. Ez persze távolról sem jelentette, hogy Karel ember-repülésről vallott nézeteit bárki komolyan vette.
Karel viszont nagyon is.
Ennek köszönhető, hogy tizenkét évi úszás után (főként pillangózott) átkérte magát a műugró szakosztályhoz. Hiába győzködték, hogy bár vizes sport az is, és valóban, az ugrás után a medence széléig ki kell úszni, de nem úszósport, és a korábban medencében töltött évek itt nem számítanak, az újrakezdéshez meg már késő – Karel ragaszkodott a váltáshoz, a klubvezetés pedig képtelen volt megtagadni tőle a lehetőséget.
Karel Njazidja a műugróknál is apránként haladt előre, lépésről lépésre, s hamarosan ott is sikeresen foglalta el a harmadik pozícióját. Itt is minden versenyen valamivel jobb volt önmagánál, de nem tűnt ki a legjobbak mezőnyéből. Elrugaszkodás után kicsit hosszabban tartott ki a levegőben, későn zárta karját, és ezzel értékes századmásodperceket, műugróként értékes métereket vesztett, ám ezt leszámítva megbízható és fejlődőképes sportoló maradt. Viszonylag sokáig. Néhány év múlva azonban a klubvezetés úgy döntött, ha az őszi selejtezőkön is hozza a szokásos hibát, vagyis túl hosszan repül a szaltó előtt, kihagyják a válogatottból, tavasszal pedig kiteszik a klubból is. Karel erről nem tudott. Maga alatt vágta a fát, amikor hosszan ecsetelte, hogy álmában tökéletesen tudja irányítani a testéből kiáramló erőket, méghozzá úgy, hogy mindegyik önmaga alatt összpontosuljon, s az így keletkező erőoszlop, mint egy párna, a levegőben tartja. Ezt egyetlen egyszer, de sikerült otthon is megcsinálnia kicsiben, és néhány másodpercig, bár csak néhány centiméterre az ágy fölött, lebegett. Mániájának erősödését eufória kísérte, egyre beszédesebb lett, és a selejtezők előtt bejelentette: lehetséges, hogy már az első toronyugrásnál megkísérli a lebegést, s ha minden jól megy, a repülést is. Tesz egy kört a nézőtér fölött, s csak azután kezdi a kötelezőket, s megnézi majd – mondta őszintén –, hány pontot kap akkor a gyakorlatra!
Az edzőnek tiltakozni kellett volna, de nem tette. Tudta, hogy Karel menthetetlen. Tudta, de nem vette komolyan, s mintha Karel csak viccelne, ércesen hahotázott.
A selejtezőre alig figyeltek. A versenyzőkön, edzőkön, a szakosztályi vezetőkön és pontozóbírókon kívül csak néhány családtag üldögélt a lelátókon. Ragyogott a Nap, kék volt az ég, ultramarinkék, Karel Njazidja szemében pedig ennél is nyíltabb, elszántabb kékség tükröződött, amikor a trambulin előtt rugózott, majd megállt. Az edző lentről is jól látta, hogy holtbiztosan elköveti a régi hibát, talán durvábban, mint bármikor, és megkönnyebbülést érzett. Végre megszabadulhat az örök harmadiktól, aki lassan amúgy is elveszti az eszét. Karel nekifutott, lassú, ruganyos lépésekkel haladt a trambulin felé, szokatlan könnyedséggel, olyan összeszedetten, olyan sudáran és szépen, ahogy a legjobbak, aztán a trambulin előtt magasba lendült, mintha máris a nagy ugrásba fogna, és nem jönne vissza a levegőből dobbantani. Az edző ámult, a kicsiny közönség fészkelődött. Karel úszott a levegőben, aztán mégis a trambulinra hullott, könnyedén, akár egy pehely, de visszalökte a deszka, mintha az űrbe lőné ki, és Karel magasra, iszonyú magasra szállt, s egyszersmind előre is, a feszített víztükör fölé. A lábát olyan szorosan préselte össze, hogy egyetlen uszonynak tűnt, a karját viszont széttárta, mint egy sirály, s ekkor az edző szomorúan lehajtotta a fejét, még a szemét is becsukta, és csak annyit mondott:
– Jaj, szegény.
Karel kíméletlenül hosszú ideig maradt így – minden korábbinál hosszabban. De úgy tűnt, mégis hibázik, igen, nagyon hosszan repül! És néhány másodperc múlva elérkezett az igazság pillanata: Karel Njazidja zuhanni kezdett. Nem fogott bele a kötelező elemekbe, nem ment át szaltóba, változatlanul széttárt karral repült – és zuhant. Aztán ijesztő csattanás hallatszott, a vízbe érést alig látta valaki, a legtöbben inkább félrenéztek.
Hatalmas hullámgyűrű keletkezett a medence közepén. Igen, a közepén, s nem a trambulin alatt. Mindenki várt. Az edző felállt, kész mondatokat forgatott a szájában. Bőségesen elegendő hivatkozási alapja lett. Még ma hazaküldöm, gondolta, és a klubból is kitesszük, nem tavasszal, idén.
Karel viszont akkor sem bukkant fel, amikor a hullámok elültek, s feljött az utolsó buborék. Percek teltek el, mire valaki a vízbe ugrott, aztán a többiek is. Az úszótársak, az ugrótársak, az edzők és szervezők, és mivel a víz tökéletesen tiszta volt, tisztább, mint az aréna fölött az ég, hamar bukkant fel az első fej.
– Nem találom!
Aztán a második fej.
– Nincs sehol.
Hosszas keresgélés, futkosás kezdődött. Karel Njazidja nyomtalanul el­tűnt. Akkor sem találták meg, amikor – biztos, ami biztos – leengedték a medence vizét. Találtak egy medált, és néhány csibort, de semmi mást, mire az egyik pontozóbíró megkérdezte:
– Talán nem figyeltünk, és szegény Karel tényleg elrepült?

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 11   »   Toronyugrás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911