Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 11   //    «    18    » 
Bren, Paulina & Horgas Judit
Kelet és Nyugat, 1968
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Politikai víziók és diáklázadás a vasfüggöny két oldalán


1968-ban új gondolatok és felfedezések bukkantak fel a keleti és nyugati politikában. Prágában a mindennapokban is érezhetővé vált az ideológiai nyugtalanság: korábban betiltott könyveket árultak, nyugati filmeket vetítettek a mo­zikban, a zeneklubok megteltek hosszú hajú beatnikekkel, a diákok életükben először Nyugatra utaztak, az unott kommunista újságokat élénk viták töltötték meg, és órák alatt elkeltek. A cenzúra fokozatos felfüggesztésével és a korlátlan utazás növekvő lehetőségével az információk és a gondolatok keletről nyugatra és nyugatról keletre utaztak, ami szokatlan élmény volt a háború után megosztott Európában.
A folyamatról sokat elárul a cseh egyetemisták hetilapja, a Student, amely a hivatalos Cseh Ifjúsági Unió hűséges orgánumaként indult, de idővel független és radikálisan szókimondó újság lett; még a szovjetek is felfigyeltek rá, és később politikai provokációként emlegették. A hetilap tartalma – a cikkek politizálódó jellege, a nyugati diákmozgalmak fokozatos megismerése – a cseh diákmozgalom alakulásával, terjedésével, majd frakciókra szakadásával párhuzamosan változott.
1953 után a sztálinizmus Magyarországhoz, Lengyelországhoz és Kelet-Németországhoz képest csak lassan oldódott Csehszlovákiában, mert a kormányzati vezetők nem akarták felfedni saját szerepüket az ötvenes évek koncepciós pereiben. Amikor a politikai liberalizáció elérte Csehszlovákiát, nemcsak a politikai, de a kulturális határok is átjárhatóvá váltak. Az 1965-ös tavaszi diákfesztiválon, a Majáles-en, amely inkább mondható abszurd színházi eseménynek, mint politikai demonstrációnak, például megkoronázták
Allen Ginsberget, az amerikai beatnik költőt. Tad Szulc újságíró szerint a hatvanas évek Csehszlovákiájának hangulata egyet jelentett „a jazz és beat hangjaival, mintegy kárpótlásként a sztálinista évek monoton unalmáért... farmernadrágok és szakállak jelentek meg Prágában és Pozsonyban”. A prágai diá­kok persze nem egyértelműen körvonalazott politikai téziseket hangoztattak, csupán alapvető elégedetlenségüket fejezték ki, amelyhez, úgy érezték, minden más generációnál több joguk van. Alan Levy újságírónak egy tizenkilenc éves fiú ezt így magyarázta el: „Az ötvenes években a sztálinisták leírták a szüleinket, de ránk számítottak. Rosszul tették. Egész életemben ugyanabban a rendszerben éltem, így minden jogom megvan, hogy kritizáljam.”
A fiatalember véleménye megjelent a Kommunista Párt által megrendelt tudományos felmérésekben is. A kutatásokat a fiatalokkal egyre nagyobb számban foglalkozó szociológusok végezték, és felméréseik eredményeit 1965-ben egy belső kormányzati beszámoló úgy foglalta össze, hogy „a fiatalság politikailag hátrányos helyzetben van, mert nem élték át a második világháborút és az azt követő osztályháborút”, amely szüleik életében „a legfontosabb iskolának” bizonyult. Számukra a szocializmus „nem idealizált politikai elképzelés volt, hanem átélt tapasztalat, maga az objektív valóság.” Az 1960-as évek fiataljainak, amikor közvetlen tapasztalatokat szereztek a szocializmusról, a „szociális gazdaság” és a „független, kritikus gondolkodás és kommunikáció” volt a legfontosabb. A kormányzati beszámolók vénemberként zsörtölődtek a fiatalok fizikai kényelme, bőséges szabad ideje és végtelen követelődzése miatt, és figyelmeztető jelként értékelték, hogy kerülik a párt szervezte tevékenységeket, és inkább informális csoportokban gyülekeznek, „amelyekben saját viselkedési normákat teremtenek, és ezekhez szigorúan ragaszkodnak”. Ez a generáció minden félelem nélkül kritizálta a szocialista társadalom hibáit. A nyugat-európai fiatalokkal szemben nem álmodozók, hanem realisták voltak.
Jirina Siklová, aki később politikai ellenzékiként vált ismertté, de akkor még szociológusként és a fiatalokkal foglalkozó új tudományok képviselőjeként dolgozott, 1967-ben így írt a Studentben megjelent cikkében: „A nyugat-német szociológus, Hans Heinrich Muchow úgy véli, a mai fiataloknak nincs következetes életmodellje, és esetünkben ez kétszeresen igaznak tűnik.” A cseh fiataloknak nemcsak a hősök és a mentorok hiányoztak, mint nyugat-német társaiknak, hanem azzal is szembe kellett nézniük, hogy a Kommunista Párt elítéli őket, mert értelmiségiek. A Student egyik szerkesztőségi cikke úgy vélte, a párt gyanúsnak találja a tanulást, ezért szerintük az egyetemistáknak „minél több hivatalos párttevékenységen kellene részt venniük, és ami­kor befejezték tanulmányaikat, kapják a lehető legkisebb fizetést”. A párt igyekezett általánossá tenni a nézetet, hogy „a tanulás nem munka”. A szerkesztőségi cikk szerzője úgy vélte, ez okozza, hogy kevés fiatal kíván belépni a Kommunista Pártba. A reformkommunisták és az állami televízió vezetője, Jiri Pelikán beismerte: az ő generációjuk és az értelmiségiek új nemzedéke közötti jelentős különbség, hogy „korábban a diákok nagy részének a kommunista párt ideológiája jelentette a progresszív politizálást... így – a mai helyzettel ellentétben – éppen az aktív, elit diákok érezték magukénak a pártot és politikáját”. A hatvanas évek diákjai azonban nem azonosultak a párttal, és valójában sem ők, sem a párt nem volt biztos benne, hogy szükségük van egymásra.
1967-ben, a prágai Vár mögötti Strahov kollégiumban a legismertebb cseh diáktüntetés is ezt a kényelmetlen kapcsolatot feszegette. Október 31-e éjjelén a kollégium fényei kialudtak. Már korábban is tapasztaltak áramkimaradásokat: ilyenkor a diákok hangosan káromkodtak, égő papírfecniket dobáltak az ablakokból, kis csoportokban összegyűltek az udvaron, majd rendszerint valamelyik prágai kocsmában vagy éjszakai mulatóhelyen kötöttek ki. Október 31-én azonban az udvaron összegyűlő diákok között kiáltásokat lehetett hallani: „Menjünk mind ki!” Az egyik egyetemista beszámolója szerint mindannyian a Vár felé vonultak, aztán tovább a Nerudová utcához, és azt harsogták: „Fényt akarunk!” A diákokat hamarosan rendőrautók vették körül, és amikor megfordultak, hogy visszamenjenek, a rendőrök fel-alá autóztak az utcán, és a járdára akarták szorítani őket. Aztán komolyabbra fordult a helyzet, mert a diákok azt hitték, a kollégium udvarán biztonságban lesznek, de a rendőrök követték őket, és gumibottal meg könnygázzal támadtak rájuk. Az erő­szakos összetűzést akkor még nem hasonlították a nyugat-európai diáklázadásokhoz. A Strahov-afférban a rendőrség brutalitása volt a lényeges, és ezzel tovább romlott a viszony a fennálló rezsim és az „ellenséges osztályként kezelt” értelmiség között.
Strahovot azért nem hozták összefüggésbe a nyugat-európai történésekkel, mert Keleten és Nyugaton a belföldi és nemzetközi problémák jelentősen különböztek. A vietnami háború miatti diáktüntetéseknél ez nyilvánvaló volt. 1968 februárjában a brnói egyetemisták hétnapos, 238 kilométeres felvonulásra indultak Prágába, hogy tiltakozzanak az amerikaiak vietnami háborúja ellen. De ellentétben a hasonló Egyesült Államok-beli tüntetésekkel, itt a diákok a hivatalos álláspontot képviselték, és így a tüntetés sem volt igazán hiteles. Az egyik résztvevő szerint az egyhetes vonulás végén az amerikai követségen barátságos körülmények között Pepsi-Colát fogyasztottak, a Vietnami Demokratikus Köztársaság követségén „megható pillanatok” vártak rájuk, és ettek néhány teasüteményt a Kommunista Párt volt első titkárával, a reformellenes Antonín Novotnýval, akit ugyan már megfosztottak tisztségétől, hogy Alexander Dubceket ültessék a helyére, de még ekkor is makacsul ragaszkodott a csehszlovák elnöki szerephez.
A brnói diákok érezték, milyen kellemetlen helyzetbe kerültek, ráadásul azt is meghallották, amikor az egyik párttitkár így összegezte háborúellenes tiltakozásukat: „Na ugye, a diákok nemcsak bejelentetlen demonstrációkon vesznek részt (mint például Strahov), hanem olyan szép kis politikai akciókra is kaphatók, mint most ez.” Hiába teáztak Novotnýval, az egyetemisták ragaszkodtak ahhoz, hogy tiltakozásuk „része a diákok fokozódó politikai aktivitásának”. 1968 februárjában azonban ez még csak vágyálom volt. A legtöbb cseh diáknak esze ágában sem volt eltérni a Kommunista Párt által meghatározott programtól, és önálló politikai erővé válni.
A legismertebb kivétel egy egyetemistákból álló csoport volt, akik még 1965-ben beszivárogtak a hivatalos Ijúsági Szövetségbe, és vakmerőn kijelentették, hogy szükség esetén a szövetség szembeszáll a párt politikájával. A „prágai radikálisok”-ként hírhedtté vált csoport azonban elvesztette jellegzetes arculatát, amikor a népszerűtlen Ifjúsági Szövetséget feloszlatták. Néhányukból a 68-as események diákvezére lett, és továbbra is a párt határait feszegették – de soha nem lépték át.

 

HORGAS JUDIT fordítása

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 11   »   Kelet és Nyugat, 1968
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911