Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 11   //    «    20    » 
SZEMELVÉNYEK a készülő Vigyél át, révészem című antológiából
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ha folyóvíz volnék

Ha folyóvíz volnék, bánatot nem tudnék,
Hegyek, völgyek között zengedezve járnék.

Ahol kitérülnék, virágot növelnék,
Hegyek völgyek között virágot növelnék.

Leányok leszednék, bokrétába kötnék,
Az ő édesiknek kalapjára tűznék.

Idejét nem tudom, mióta ismerem. „Sirató stílusú dallam” – írja a szakértő kalauz –, akár a Kiszáradt a tóból mind a sár, mind a víz. Egy test, egy lélek a szövegével. Számomra legalábbis.
Bár ez vitatható. Három-négy emberöltővel ezelőtt megdönthetetlen axiómának számított, hogy a hagyomány évszázados folyamában gyöngykaviccsá csiszolódott népdal dallamához egy és csakis egy szöveg tartozhat, és fordítva is ugyanígy – annyira eltéphetetlenül erős dallam és szöveg vonzása. Az újabb kutatások erre a (nemzeti posztromantikusnak bizonyult) tételre alaposan rácáfoltak: lírai, sőt, keserves-panaszos szöveg nemritkán mutatta meg magát – a megszokott mellett, pár tájegységgel arrébb – táncos, víg dallam-ruhában is. Aztán, mint rendesen, ebből is teória, majd doktrína lett: egy szöveghez sok és csakis sok dallam tartozhat, és megint csak fordítva ugyanígy.
Nem hiszem. Ha folyóvíz volnék, csak erre a boldogan meditatív dallamra tudnék zengedezve járni / szép csendesen folyni. (Ezek szerint nem a Sebes-Körös volnék, akit hosszú lábú futóatlétának lát Kormos István, hanem talán a Bodrog.) Hanyatt feküdnék csöndes vizemen, virágot növelnék, lassú lábtempóval bánatot nem tudnék. Városlakók, szántóvetők, vízügyesek örömére csuda decens folyóvíz volnék.
Hanem van a dalnak egy említetlen versszaka: „Martot mosogatnék, füvet újítanék, / Szomjas madaraknak innyok adogatnék.” Vagyis lassú víz lévén (füvek újítása ide, madarak üdítése oda) bizony alámosnám a partot: megrepednének a gyanútlan emberek építette házak, utak, iskolák, talán még templomot is leomlasztanék.
Duhaj kedvemben ki is áradnék olykor, ki tudja.
Mármost ezzel hogy számolnék el?
Van rá mód, Ovidiusnál jó példa is, az Átváltozások nyolcadik könyvében. „Theseus... útját záportól dagadó Achelous elállja... ’Gyere, lépj házamba... sose bízd magadat rohanó habözönre... / Jobb lenyugodnod már, míg nem tér vissza a vízár / partja közé, s maga medrében, leapadva, nem ömlik.’” Theseus és barátai elfogadják a szíves invitálást, és a házban Achelous folyóisten vezetésével csodás történeteket mesélnek egymásnak, miközben Achelous, a folyó odakint „roppant törzseket is tovahord, görget riadalmas / zúgással sziklát is...”
Tehát valahányszor én, a folyó embernek-állatnak ártalmára volnék – ha nem is „tajtékos nagy haragomban”, és végképp nem képzelt isteni mivoltomban (képzelje magát istennek a politikus, ha van gyomra hozzá) – én, a folyó úszója kiülnék a partra, a házamba, s ott eddegélnék, borozgatnék, mesélgetnék a barátaimmal.
És bánatot nem tudnék.

MESTERHÁZI MÁRTON

 

Eörsi István
Herakleitosz óta

Herakleitosz óta örömest szemlélem
a folyókat Csak a változás
vígasztal. Ha jól értem,'
az elégedetlenség jele ez.

Pedig nem születtem ilyennek.
De a folyókat
fojtogató települések
félelmükre feledést keresnek.

Szél fúj folyton idegeimben.
Már a folyók is gyanút kavarnak.
Vígan villog olajos vízen
fehér hasa döglött halaknak.

Hátha csak a csöppek változnak és
a hullák? Hátha
két gond közé bezárva
csak álomba ringatja magát az áram?

Semmit sem találtam
amivel felrázhatnám.
Sem jégviharom sem förgetegem.
Sem varázsigém sem égi jelem.

Mi űz mégis a partra?
A hidakhoz, hol szédül a víz?
Egy nyáron át bűvölt a Duna, a Szajna,
a Temze, a Tiberis.

Kavargó emlékükre
tétova árnyam ráfagyott.
Nem bennük a hiba. A partok
mért olyan mozdulatlanok?


„Herakleitosz óta”: majdnem 2600 éve. Az egyik első görög bölcs ma „posztmodern” szerzőnek számít: nem választotta külön a költői és filozófiai nyelvet, szándékosan töredékeket alkotott; paradoxonokban szólt, ezért ráragadt a „homályos”, majd a „zokogó” melléknév – az utóbbi azért, mert lesújtó véleménye volt emberről, világról és jövőjükről. Egyik híres kijelentése: „az ugyanazon folyamokba lépőkhöz más és más vizek áramlanak”. Nemcsak arról van szó, hogy „minden mozog”; ugyanennyire igaz, hogy „minden egy”; a folyó: partjához, hídjához képest folyik és az, ami – és megfordítva; az őselv – mint a víz ellentéte, a tűz – az ellentétek egymásnak és egymásba lobbanása, feszülése; a mindig más tartja az azonost, az azonos, a bonthatatlan egy a mindig mást.
A költő és filozófus Eörsi István Herakleitoszhoz képest poszt-posztmodern, de éppúgy érti a dialektikát. Filozófia és költészet, fogalom és metafora dialektikáját ugyanúgy, mint mozgásét és mozdulatlanságét: talán a legtisztább ’fúzió’ a „tétova árnyam ráfagyott”. Hallja a hangok különbségét és szójátékszámba menő egybecsengését: „változás vígasztal”, „folyókat fojtogató”, „fúj folyton”, „vígan villog”. Tudja: minden folyó egy, miközben mind más: Duna, Szajna, Temze, Tiberis (mind mély, de más-más, történelmi „kavargó” emlékekkel, miközben „a csöppek változnak”, és nem tudnak semmit). Osztozik a lesújtó véleményben, az apokalipszisben: a települések megfojtják, ami szabadon áramlana, az olajos vízen riasztó egyértelműséggel úsznak a halak hullái. Együtt van halál és születés, nyers valóság és álom, kategorikus állítás és tűnődő kérdés, vallomás és értelmezés, öröm és félelem, a kérlelhetetlenül változó víz és – talán Prospero is felsejlik egy pillanatra, „Sem varázsigém, sem égi jelem” – a mozdulatlan parton tébláboló, de éles szemmel látó, a tehetetlen, de a személyes hanggal a jeges személytelenségtől ösztönösen irtózó költő-gondolkodó, aki a szavával mégis teremteni akar. „Mi űz mégis a partra?” Hogy az elégedetlen, joggal gyanakvó, „két gond közé zárt”, megbűvölt, tétova, víz-vonzotta árny jégvihar és förgeteg helyett szóval ébressze és fogja egybe, ami állandóan változik, és ami változatosan áll és állandó.

KÁLLAY GÉZA


Sziveri János
A péterváradi hídnál alkonyodik

 

ülök a parton a padon
holmi élettanfolyamon vagyok itt
hallgatom mellettem mit magyaráznak
s noha ülni e helyen szinte gyalázat
magamat valahogy
mégis teljesen elhagyom

folyik az élet és a folyó
vize csörög mint a zsírpapír
nincs többé mély
nincs fölszín
szól vagy hallgat: egyremegy
a vízben némán ívnak a halak

mögöttem bogarak
meg motorok zúgnak sziréna búg
szerda van
s szemetelnek alá föntről a madarak
mozdul agyamban jópár
szentencia-akarat

a híd alatt hajó püffed mint a hulla
hasa alján hordja
együtt a folyóval fél európa piszkát
az innenső parti köveken lassan
hűvösödik s mint nyirok a tenyeremet
nyálazza már a homály az eget

a sajtótörvényt lapozom
alig látni de oda sem figyelek
kézfejemről zavargatok egy kései legyet
magyar szó-lapokat lenget a szél
itt senki sem olvas
(mindenki ír és beszél)

a természetet is néhány fűcsomó
képezi (át) - - -
elmúlt szinte az egész délután
nincs még csönd de zaj sincs már oly nagy
mellettem a padon hűlnek a helyek
s az égre érett pattanások ülnek ki


Sziveri János, az Új Symposion 1983-ban botrányosan leváltott főszerkesztője harminchat évet élt „egy olyas vidéken, ahol mint vegyes saláta élnek egymás hegyén-hátán a népek, és inkább megtűrve, mintsem szeretve egyik a másikát”. Ez a műve József Attila A Dunánál című versének ironikus parafrázisa, melyben a padon üldögélőnek semmiféle mély gondolata nem támad. A folyó semmit sem mesél: vize csörög mint a zsírpapír. Fülel, mit hall: emberi locsogást, kioktatást, álbölcselkedést, bogarak, motorok zaját. Semmi mást.
A költő mindent elkövet, hogy a kínos gondolattalanság az olvasónak is feltűnő, s ekként kínos legyen. A vers a banalitás mélypontján kijelenti: szerda van. Múlt nincs, csak jelen. Nem százezer ős sugallja, mit írjon az ember, hanem a sajtótörvény. Ahol mindenki tudja, hogy írni-mondani azt lehet, amit kell (és azt kötelező is), ott senki sem olvas, mert ami megjelenhet, az érdektelen, mint a motorzúgás. Az abszurd helyzetek megverselője, Sziveri a délszláv háború kirobbanásakor – évekkel halála után – behívót kapott. A péterváradi hidat 1999 áprilisában a NATO Újvidék összes többi hídjával együtt lebombázta. Mostanság alkonyattájt horgászok ülnek ki ott a Duna partjára. A vízbe zuhant betontömbök környékén átalakult mederben ugyanis méretes süllőket és harcsákat lehet fogni.
ÁCS JÓZSEF


Simon Balázs
A tartály bójája


A WC-tartály bójája, ami
Lesüllyedt, mint egy
Gránitkő, rest volt felugrani,
Nehéz, egy kis lukon szívta
Magát tele, évek alatt, lassan,
Sosem gondoltam rá, időnk alatt,
Egy barlangban, ebben a látatlan
Töltődő-ürülő vízben, elképzelt
Moha, hínár között, nyálkásan,
Míg egy nap nem jött többé fel,
És csak telt a tartály egyre,
Aztán túlfolyt, csendesen, egy
Szürke vízesés, és közbe kellett
Lépnem, úgy csapoltam le a bóját,
Vízfeleslegét úgy fejtem le, ahogy
Te engedted, hogy szálljon ki
Fejemből, így mondtad, vészablakon
Az a potyautas, aki lenyomott,
Mint a bóját víz alá a víz, egyre
Csak hízott nyálkásan, mohatojás,
Terhes lett, mint a bója ott a
Tartályban, amíg lassan nem jöttem
Többé fel, kinyomtam a belső vizet,
Amíg parafa-könnyű lett, és lebegett
A víz színén, és te kiköltötted,
Fölötte köröztél, amíg kikelt, és
Azon a fejléken át elszállt, valami
Költő-féle vagy tehát, gondoltam, míg
A tartály fedelét sebtében visszatettem,
És lehúztam próbaképp.


A tárgyak, a „léttelen lények” könnye Babitsnál a vergiliusi együttérzés folyadéka. Simon Balázsnál a víz – akár „oly lágy, oly gyönge”, akár a WC-tartályban felgyülemlő hínáros folyadék – az együttérzés hiányának anyagfedezeteként részvéttelen közeg. Szellemalakja az együttérzés megtört tükre csak: anyagmás, amely az alakmásnál csalfábban tükrözi a küszködő tudatot.
A vers az első agyműtét szövegciklusából való. Profán hasonlata a salakanyag szentélyében fedezi fel a halálraváltan is életbenmaradó szellem anyagcseréjének titkát. Az életből a halálba magát átküzdő szellem folyékony cserebomlásban él a halál előérzetéből az életbe magát visszaküzdő akarattal. Ebben a hajszálcsövességet folyton megbontó egyensúlyban a túlcsorduló, életet adó víz halálos metamorfózisa nem absztrakt képzeleti teher, hanem biológiai valóság. A lecsapolás, a folyadék elvezetése életmentő kísérlet. A szellem anyagcseréjét biztosító beavatkozás.
A mester, aki a tartályt értő kézzel szabadítja meg a szürke túlfolyástól, egybemontírozódik az agysebésszel: szakértő kézmozdulatait egyik alak a másikról kopírozza. A vers, a
költés is groteszk áldozati térben keletkezik – a működés próbájaképpen. Hogy felszáll-e, elszáll-e. A „lehúztam próbaképp” a kísérlet sikerét-sikertelenségét egyszerre példázza. A működő vízháztartás a csatornában eltűnő élet képét vetíti előre – abszurd sikertörténetként. Szabaddá tesz, a kifejtetlen fekete humor fullasztó közegében, pontosan és sejtelmesen.
G. ISTVÁN LÁSZLÓ

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 11   »   SZEMELVÉNYEK a készülő Vigyél át, révészem című antológiából
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911