Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 11   //    «    21    » 
ÁMULNI LEHET
Levendel Júlia
„Megdőlt a nagy kuss törvény”
jegyzet
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Ady Endre

„Megdőlt a nagy kuss törvény”

A Liget új rovatában ámulatunknak szeretnénk hangot (betűt) adni. Egy-egy szellemi teljesítményben gyönyörködünk, tehát eddigi gyakorlatunkat folytatva nem recenzeálunk, és semmilyen módon sem kanonizálunk; személyes élményeinkről számolunk be, annak tudatában, hogy közelítésünk némiképp dacos – de ámulunk, mondhatnánk, akkor is, csak azért is ámulunk, mert szeretnénk megőrizni az egyes ember számára adott legelemibb lehetőségeket, például a figyelmet és az örömöt mások szellemi tette láttán.
Elsőként Eörsi László A kaposvári Marat/Sade és a kultúrpolitika című tanulmányát választottam a Színház folyóirat szeptemberi számából, hisz az valóban különlegesség, hogy szemléletében-módszerében-alaposságában példás történeti-kultúrtörténeti dolgozatot ajánlhatok, amely egy korszak ugyancsak jellemző produktumának hátteréről szól, s engem ehhez a produktumhoz, no meg a kor – némi eufémizmussal kultúrpolitikainak mondott – csatározásaihoz a lehető legszemélyesebb élmények és szálak kötnek.
Peter Weiss 1964-es darabjának alaphelyzetét-cselekményét a mű teljes, talán modorosan hosszú címe mondja el: Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában. Sade márki, az elmegyógyintézet nemcsak rendkívül intelligens, de legtisztább fejű ápoltja eleveníti meg a politikai gyilkosságot úgy, hogy mint túlélő tanú szabadon közlekedik jelen és múlt között, tehát megidéz és vitatkozik is a megidézettel. Az Escher-képekre emlékeztető szerkezet fojtogató bezártságot teremt, minden folyamat véghetetlen és megszabdalt, minden önmagába visszatérő – ugyanakkor páratlanul sokféle az értelmezési-viszonyulási lehetőség. A kaposvári Csiky Gergely Színház fiatal rendezője, Ács János 81-ben nem is választhatott volna alkalmasabb szöveget, hogy „kultuszelőadást” teremtsen – bár már a darab „választás”-áról is ellentmondó dokumentumok maradtak. Eörsi László tanulmányának epilógusában azt írja, hogy a darab (az előadás) „megőrizte aktualitását még a rendszerváltás után is”, és a rendezőt idézi: „mint a lakmuszpapír, olyan lett a Marat halála, amely egy különleges világpolitikai pillanattól fogva jelezte a folyamatokat – hosszú éveken, hullámhegyeken keresztül, mindmáig... újra és újra mást jelentett”.
A „különleges világpolitikai pillanat” azonban csak felfokozott valamit – a cenzorok zavarát és a „másként gondolkodók” lelkesültségét –; az előadás létrejöttéhez a kaposvári társulatra, a Marat-bemutatót megelőző évtizednyi közös munkára volt szükség. Remek, hogy Eörsi tanulmánya a „Kaposvár-jelenség” kialakulásával indít. Hogyan lett jelenség a 70-es években ez a szellemi műhely? A színháztörténeti tényeket Eörsi saját értékítélete szerint sorolja, s így módszerével is megidézi-értelmezi azt, amit vizsgál. Először is a színház rendezői – Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás, Szőke István, gyakori vendégrendezőként Gazdag Gyula – erős, önálló személyiségek, akik ugyanakkor inspirálták egymást. Babarczy nyilatkozata szerint: „Hogyha valaki nem azért dolgozik, mert ő akar lenni az isten, hanem mert jó színházat akar csinálni, akkor a konfliktusok megoldhatók. Ha viszont arról van szó, hogy ki az úr a csárdában, akkor egy jól sikerült előadás bunkó a többiek ellen. Egy jó színházban a rendezők nem lehetnek egymás ellendrukkerei, mert az szétzilálja a társulatot, és előbb-utóbb a művészi teljesítmény látja a kárát”. A másik – mai művészek számára talán még ismeretlenebb – mozzanat, hogy az egész társulat „megszállottként küzdött a kitűzött célokért, jóval többet dolgozott, lényegesen hátrányosabb körülmények között, mint a budapesti vagy más, nagyobb városbeli szakmabeliek”. Ez persze csak úgy lehetséges – teszem hozzá –, ha a társadalom, egy-egy közösség, a szakma tud az anyagi sikernél jelentősebb értékről.
Hogy a Marat/Sade előadás mennyire az alkotók közös produktuma volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az elhíresült zárókép története: „A darab végén a háttérfüggönyön feltűnt a Corvin köz fotója, amely előtt a Kikiáltó (Máté Gábor) utcakővel a kezében siratja a forradalmat”. A díszlettervező, Szegő György találta ki és „technikai trouvaille”-ként kiviteleztette a panorámás textilfotót – és mindenki: igazgatótól a kritikusig, rendezőtől a dramaturgig együttműködtek vele, például szolidárisan hallgattak a konkrét látványról, hiszen ezzel az előadás megjelenítette „a Kádár-rendszer legsúlyosabb tabuját, az 1956-os magyar forradalmat”. A nézők többsége nem azonosította a képen látható házkaréjt (a politikai hivatalnokok sem), egy darabig játszani lehetett hát a kor „divatja” szerint, hogy ami nincs kimondva, az nem is létezik. Aztán – a nemzetközi sikerek hatására – a Süddeutsche Zeitung óvatlanul leleplezte a titkot, s ahogy Babarczy fogalmazott, „megdőlt a nagy kuss törvény‘... nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy kivágnak minket... Igazoló jelentést kellett írnom a Tóth Dezsőnek... Sőt, be is hívatott... előadtam, hogy az valóban a Corvin köz. Hogy Ács János, a darab rendezője ott lakik a Corvin közben egy albérleti szobában. Az előadáshoz kerestünk egy olyan boltíves fotót, amely ugyanúgy hasonlít a Louvre néhány külső falához, mint az Ermitázs bejáratához, és azt lehet mondani, hogy ez az európai forradalmi nagyvárosoknak egy ilyen tipikus helye. Így merült fel, hogy ott nézte az ablakból ezt a bolt­ívet a Corvin közben, és rájött arra, hogy ezt kell odatenni. Képzeld el, hogy ezt bevették! De nem azért, mert ezt bárki is elhitte, hanem mert volt egy jó magyarázat. Ennyi. Hát nem akartak direkt politikai botrányt csinálni, ha nem volt muszáj”.
A Corvin köz-sztorihoz lábjegyzetben Ács János emlékezése is kapcsolódik: „Akkoriban éppen a Corvin közben [...] laktam, egy 18 négyzetméteres lukban. Mikor odaköltöztem, beadtam a telefonkérelmem. [...] Természetesen nem kaptam meg. [...] Eljött a Marat ideje, s vele a cirkusz. Egyszer csak kapok egy ajánlott levelet, nem is azzal, hogy értesítenek a kérésem teljesüléséről, hanem egy neheztelő figyelmeztetéssel, miért nem fizetem már be az összeget, miért nem közlöm, milyen színű telefont és milyen hosszú zsinórt akarok. Mint az őrült, szereztem 4000 forintot, berohantam a telefonközpontba, s mondom: semmiféle papírt nem kaptam, ilyet nem hajít el az ember. Erre hosszasan rám nézett a főnöknő, egy darabig még erősködött, sőt, becsöngette valamilyen beosztottját, de az csak hebegett-habogott, nem vette a lapot, hogy neki tudnia kellene a hivatalos értesítésről. Végre leesett nekem a tantusz, miért is adnak ’Ács művész úrnak’ lóhalálában telefont, s nem feszegettem tovább... azt hitték, én is csatlakozom egy ellenzéki csoporthoz...”
A politikai viharokat keltő Marat-előadás tehát Ács „nevéhez fűződött”, noha „rendezőtársaira a politikusi szellemiség jóval jellemzőbb volt”; a rendező más réteget emelt ki – azt hiszem, színháztörténetileg a legdöntőbbet –: „Szerencsésen találkoztak az amatőr színjátszás és a professzionista színház elemei. Ritkán tapasztalható egyensúly teremtődött. Egyrészt abból a vérembe ivódott formai világból, amelyet amatőrmúltamból hoztam, s a színészek és a statisztéria mozgatásában, a saját koreográfiájú táncokban kamatoztattam. Felszabadítottam embereket, akik csak segédszínészek, csoportos szereplők voltak [...], a háttérben vad, érzelemteli, életszerű magatartásokat hozhattak. [...] Másrészt, természetesen, megjelent a profi minőség is, amelyet a vezető színészek képviseltek, s a látvány, a díszlet, a jelmezek, a világítás. Mindehhez a dalok, a dalszövegek. A különös szabadságot megkötötte a forma, megfegyelmezte.”
Méltán írta Koltai Tamás, hogy „Nem ismerek előadást, amely őszintébben, igazabban, katartikusabban – és művészibben – fogalmazta volna meg a ’Kádár-konszolidáció’ tragikumát, mint a kaposvári Marat/Sade” – s minthogy Eörsi László sokszínű, ellentmondásos, szövevényes történetet ír, a katarzis mellett bőségesen idézi az abszurd-mulatságos részleteket: például hogy 1985-ben KISZ-szervezésben „az afrikai éhségövezet gyermekeiért” is előadták a darabot.
Szívesen emelnék még át gondolatfutamokat és történeteket a tanulmányból – talán továbbra is megtartóztatnám magam a didaktikus figyelmeztetéstől: mennyire nekünk szóló! –, de egy ajánlóban ez legalábbis illetlenség. Érdemes elolvasni a teljes szöveget.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 11   »   „Megdőlt a nagy kuss törvény”
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911