Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2010 / 12   //    «    21    » 
Kiss Lajos András
Nomád gondolkodók receptjei 2.
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Michel Foucault és Gilles Deleuze az értelmiségi lét paradoxonjairól


Miként az előzőekben láttuk, Foucault le akart számolni a monolitikus és egycentrumú politikaértelmezéssel, hogy – elhíresült szavaival – a politikaelméletben lemetssze a „király fejét”. A Foucault-féle pluralisztikus felfogás lehetetlenné teszi a hatalom olyan megjelenését, mint például a marxi osztályharcelmélet. A hatalomnak nincs egyértelműen azonosítható szubjektuma vagy központja, inkább csak folyamatosan cirkuláló hatalmi viszonyok léteznek. Deleuze (és munkatársa, Félix Guattari) lényegében anélkül fogadja el a politikafilozófia e meglepően újszerű pozícióját, hogy osztaná a hatalom/ellenhatalom multipoláris játékához fűzött foucault-i reményeket. Foucault felfogásában a hatalom és a hatalommal szembeni ellenállás ugyanazon a terepen bontakozik ki. Minden hatalom megteremti a maga ellenhatalmát, így az „eredeti” hatalom saját eszköztárának folyamatos átdolgozására kényszerül csakúgy, mint a vele szembehelyezkedő ellenhatalom. Deleuze azonban már nem az ellenhatalom kreatív teljesítményeiből fakadó ellenállás direkt formái iránt érdeklődik, hiszen szerinte a társadalmat elsődlegesen nem a benne meglévő ellentmondásokon keresztül kell és lehet definiálni, hanem a rendelkezésre álló, illetve felderíthető szökésvonalak, menekülési útvonalak sokasága alapján. „Számomra – mondja Deleuze a Désir et Plaisir-ben – az ellenállás fenoménjainak státusza nem jelent problémát. Szerintem a szökésvonalak az elsődleges meghatározások, és a vágy rendezi el a társadalmi mezőt. Ezért inkább a szökésvonalak elrendeződéseiben kell meglátnunk a hatalom szerkezeteit. A szökésvonalak a hatalom termékei, de ugyanezek a jelenségek robbantják fel, vagy tömítik el a hatalom szerkezeteit is.” Ebből az idézetből is látható, hogy Deleuze gondolkodása és írásmódja milyen döbbenetesen képszerű, érzéki és konkrét. Filozófusok esetében nemcsak szokatlan az ilyesmi, hanem a közfelfogás értelmében tilos is. Deleuze-t viszont a legkisebb mértékben sem érdeklik az efféle ellenvetések, mert szilárd meggyőződése, hogy minden valamirevaló gondolkodó magányos harcos, egyfajta „háború-gép”, aki elsősorban a meggyökeresedett dogmák és doxák elleni küzdelemre rendezkedik be. A filozófiai vitáknak amúgy sincs sok értelme, mondja Deleuze – Félix Guattarival egyetértésben. Hogy ezt a különös észjárást érzékeltessem, röviden vázolom Deleuze és Guattari felfogását a filozófia természetéről. Enélkül aligha érthetjük meg az entellektüel-szerep radikális újrafogalmazásához kapcsolódó nézeteiket.
Deleuze és Guattari szerint nemcsak a filozófiai vitának nincs értelme, de maga a filozófia is nélkülözi a valódi kezdetet. Mert minden feltételezett első fogalom mögött ott van egy másik, egy harmadik... „Abban a pillanatban, amikor a filozófia azt hiszi, hogy elkezdte önmagát, a feltételezett kezdet átbillen a prefilozófiaiba, így aztán a filozófia sohasem képes önmagát uralni, autonomizálni és megalapozni.” A filozófiai mindig feltételezi a pre-filozófiait vagy a nem-filozófiait mint az Egyetemesen-Egy hatalmát. Tekinthetjük ezt az eredeti káoszt egyfajta mozgó sivatagnak is, amelyet majd fogalmak népesítenek be. Deleuze a fogalmak konzisztenciáját az immanencia sík kategóriájának bevezetésével véli biztosíthatónak. Az immanencia sík az Egyetemesen-Egy végtelen nézőpontjának (Isten tekintetének!?) – végtelen lehetőségeket magában rejtő – specifikációja, az őskáoszból átmenetileg kiemelt szelet, amely már felfogható az emberi értelem számára. A filozófus tehát fogalmakat teremtő, konstruáló lény, s az általa alkotott fogalmakat az immanencia síkok és a fogalom-személyek kötik kévébe. Az immanencia síkok és a fogalom-személyek olyan zárt értelem-egészet képeznek, amelyet kívülről nem lehet feltörni. Ez az elsődleges oka, hogy Deleuze és Guattari szinte reménytelennek tartják a filozófiai vitákat. „Minden filozófust rettegéssel tölt el, ha ezt hallja: vitatkozzunk egy kicsit. A diszkussziók nagyon jól illenek
a kerekasztalokhoz, de a filozófus egészen másfajta asztalra veti ki kockáját. A viták – ezt nemigen tagadhatja senki – nem viszik a munkát előre addig, amíg a beszélgetőpartnerek nem ugyanarról beszélnek. Hogy az egyiknek ez a véleménye, a másik meg éppen úgy gondolja, ennek mi köze a filozófiához, míg a téten forgó problémákat nem mondták ki? Ha meg már kimondták, nem lehet szó többé vitáról, hisz éppen nem vitatható fogalmakat hoztak létre a probléma megnevezésére. A kommunikáció mindig túl korán vagy túl későn jön, s teljesen felesleges vitatkozni arról, amit így létrehoztak. Néha reményeket fűznek az olyan filozófiához, amely az ún. ’kommunikatív racionalitáshoz’ vagy az ’egyetemes demokratikus beszélgetéshez’ kapcsolódik. Nincs hamisabb állítás, mint amikor az egyik filozófus úgy kritizálja a másikat, hogy a felszínből indul ki, és a felvetett problémák nem is illenek össze a másik korábbi fogalmaival (...). Mintha ágyút akarna valaki önteni a másik fegyvereiből, hogy immár a saját fegyverével lőjön vissza. Sohasem találjuk magunkat ugyanazon a síkon.”
De bármennyire önmagukba visszahajló, diszkrét világokat képeznek a filozófiai rendszerek, a görög filozófiával kezdődő európai bölcselet nem nélkülözi a folyamatosságot. Ez azért lehetséges, mert a görögök valami egészen eredeti, mással össze nem téveszthető „szellemet” vittek a filozófiába. Össze tudták kapcsolni a relatív és az abszolút síkot, mondja Deleuze. Nagyon durva leegyszerűsítéssel: az első görög filozófusok a hellén világ – térben és időben korlátozott – miliőjéből korokon átívelő, vertikális teljesítményt hoztak létre, a mai napig meghatározva, hogy mit érdemes és mit nem érdemes a filozófiában elgondolni. Ezt azzal érték el, hogy a történelmileg determinált anyagi és szellemi világ fölé egy abszolút transzcendentális szférát húztak eszmékből, problémákból és paradoxonokból, ahol már nem is az empirikus személyek, hanem az említett fo­galom-személyek tevékenykednek.
Deleuze és Guattari ragaszkodnak a különböző diskurzusfajták (tudományos, filozófiai, művészi) elhatárolásához. Persze Deleuze és Guattari szerint a művészet is legalább annyira „gondolkodik”, mint a filozófia, csakhogy a művészet mindezt ’affektusokban’ és ’perceptusokban’ teszi.
A kritikusok szinte egyöntetű megállapítása, hogy a Deleuze/Guattari-féle felfogás nehezen védhető előfeltevéseken nyugszik. Abszurd álláspont, hogy filozófiai nézeteket vitatni reménytelen vállalkozás, viszont nagyon is lehetséges eldönteni, mi számít, és mi nem számít filozófiának. Előfeltevéseiknek megfelelően Deleuze és Guattari kevéssé becsülik például a 15–17. századi spanyol és itáliai keresztény filozófiát, mivel szerintük az ún. concetto-bölcselet a fogalmat és a figurális elemeket összevegyítette, a retorikus, azaz művészi világ felé tolta el a filozófiát, lehetetlenné téve a tiszta fogalmi sík megjelenését.
Noha Deleuze és Guattari tagadják a termékeny filozófiai viták lehetőségét és értelmét, paradox módon olykor mégis meglepően harcos gondolkodóknak tűnnek. Minden nagy gondolat a káosszal küszködve születik meg.
A gondolat voltaképpen kétfrontos harcot vív: egyrészt az őskáosszal, másrészt a rend látszatát sugalló közvéleménnyel szemben kell kivívnia a maga igazát. A filozófus „háborúja” azonban más, mint az államok által vezetett háborúk. A filozófus gerilla, aki folyamatosan felrúgja a „nemzetközi szerződésekben” rögzített szabályokat. Mindebből szinte magától értetődő természetességgel következik, hogy Deleuze nem sokra becsüli a liberális demokráciák politikai intézményrendszerét. A demokrácia, beleértve annak modern alakzatait, olyan hatalmi forma, amelynek nincsenek alapjai. A modern politikában ugyan minden végső megalapozás reménytelennek bizonyul (mert minden megalapozás átmeneti érvényűnek és egyúttal „terrorisztikusnak” tekint­hető), de talán nem reménytelen vállalkozás behatolni a politikai élet réseibe, hézagaiba, és a köztes lét játékszabályokkal sohasem rögzíthető intermundiumaiban (világok közötti terekben) tevékenykedni. Deleuze a rizóma fogalmán, illetve a rizomatikus gondolkodás és cselekvés sajátosságain keresztül mutatja be ennek az új politikának a működését. Ezekben a köztes terekben ugyanis felforgató erő rejlik.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2010 / 12   »   Nomád gondolkodók receptjei 2.
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911