Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 9   //    «    6    » 
Kállay Géza
„...És most, Petruchio, beszélj“
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Úgyhogy első a filozófia”
(Shakespeare: A makrancos hölgy, 3.1.13)




„Nevelési és utasítási jelenetek”: így fordítottam a scene of instruction kifejezést, amely többször felbukkan Stanley Cavell filozófiájában, és – Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásai nyomán  – azt jelöli, amikor valaki „tanítói” szerepben nem tudást vagy „információt” ad át, hanem „helyzetet teremt”, és engedi – miután megmutatott egy jellegzetes cselekvés-, illetve magatartásmódot –, hogy tanítványa (általában több sikertelen próbálkozás után) maga találjon ezek „ízére”, szó szerint: bele-jöjjön.  Az ilyen „instrukciós jelenetek” tág értelemben vett nevelési alkalmak; az utasításokat adó bemutatót tart, s ezzel egyfajta látásmódot érzékeltet: nem mondja meg, pontosan mit vegyen szemügyre a Másik, mert elsősorban nem a jelenetben szereplő dolgok, hanem elrendezésük, viszonyuk (vagy ezek hiánya) a fontos; nem az, mik rendeződnek mivé, hanem hogy milyen módon. Az „oktató” perspektívát, rálátást nyújtana, a tanítvány pedig egyszer csak felkiált: „Most már tudom, hogyan kezdjek neki, és miképpen folytassam, merre menjek tovább!”  A tanító azt akarja, hogy az utasításokkal ellátott önállóan találjon a szabályra, és sajátjaként kövesse. Az instrukciós helyzetek tanulmányozása arról is eligazít, miképpen viszonyulunk saját létünkhöz és másokéhoz; hogyan tudunk valamit és hogyan vélekedünk valamiről; mit hiszünk és mit hiszünk el; mit gondolunk helyes, illetve helytelen cselekedetnek. Rálátunk tehát, hogyan épül fel, illetve alakul szüntelenül hétköznapi, anyanyelvünk segítségével közvetített ontológiánk, episztemológiánk és etikánk.


Cavell több ízben utal Saul Kripke 1982-es könyvére – Wittgenstein on Rules and Private Language  –, amelynek egyik végkövetkeztetése – majdnem pontosan húsz évvel Cavell hasonló megállapítása után –, hogy a Filozófiai vizsgálódások Wittgensteinje szkeptikus filozófus. Cavell szerint Wittgenstein abban az értelemben „kételkedő”, hogy „nyitott marad a szkepszis fenyegetésével szemben” , különösen, ami a nyelvtani-nyelvi szabályok követését illeti. A Wittgenstein-értelmezők többségével ellentétben Cavell  hangsúlyozza, hogy a nyelvtani szabályok – amelyek Wittgenstein számára nemcsak a mondattani, hanem a tág értelemben vett jelentéstani szabályokat is magukban foglalják – messze vannak attól, hogy „szilárd alapot”, „megingathatatlan és kemény sziklaágyat” biztosítsanak anyanyelvünk segítségével közvetített ontológiánk, episztemológiánk és etikánk számára. A mindennapos tevékenységeinket irányító szabályokat nemcsak mintegy „vakon követjük”, hanem folyamatosan használjuk is (általában „urai vagyunk” a szabályoknak), hiszen képesek vagyunk a szabályoktól – természetesen a szabályokhoz képest – eltérni; enélkül beprogramozott automaták, gépek lennénk. A szabálykövetés és a szabály megszegése egyformán emberi mivoltunk jelének számít, s épp ezért „a nevelés és utasítás jelenetei” kisebb-nagyobb drámai szituációknak tekinthetők.


Mindezekben Kripke és Cavell egyetért.  De eltér a véleményük abban, hogy az utasítást adó hogyan viszonyul a Másikhoz. Értelmezésbeli különbségüket talán akkor értjük meg legjobban, ha egybevetjük, milyen interpretációt adtak a Vizsgálódások egy sokat idézett szakaszának, amely így hangzik:


’Hogyan vagyok képes egy szabályt követni?’ – ha ez a kérdés nem az okokra irányul, akkor annak az igazolására, hogy a szabályt követve így cselekszem.
Ha az indokokat kimerítettem, akkor kemény sziklához érek, s ásóm visszahajlik. Ekkor hajlamos vagyok azt mondani: ’Így cselekszem, és kész.’


Valóban vannak olyan helyzetek, amelyekben az okokat listázó magyarázatok és értelmezések véget érnek, és maga a cselekvésem (ahogyan teszek-veszek) teremti meg tevékenységem igazolását. Például nincs sok értelme megkérdezni egy magyar beszélőt, miért hívja „nap”-nak a Napot és „hold”-nak a Holdat; nem tudna más „magyarázatot”, több „igazolást” adni, mint hogy tud magyarul; így tanulta meg egyszer; így lett „kiképezve”, „idomítva”. Különösen a gyerek nyelvelsajátításával kapcsolatban szereti Wittgenstein az abrichten szót alkalmazni, amelynek egyik jelentése ’idomítani’: „A nyelv ilyen primitív formáit használja a gyerek [azt tanulva, bizonyos szavak hogyan használhatók arra, hogy velük tárgyakat ’mozgassunk meg’, amikor valakit arra kérünk, tegye/vigye ezt és ezt ide avagy oda] amikor beszélni tanul. A nyelvtanítás itt nem magyarázat, hanem „idomítás” . A nyelvtanuló ezért mindazon milliók gyakorlatát követi, akik beszélnek magyarul, mert sem a Holdban, sem a Napban nincs semmi, ami megsúgná egy beszélőnek, hogyan nevezze ezeket (a dolgoknak nincs „természetes neve”, hiszen akkor – talán valami „paradicsomi”, „Bábel előtti” állapotban – mindannyian egy nyelvet beszélnénk). Ilyenkor az ásóm valóban visszahajlik a kemény „sziklaágyon”, és nincs más „igazolásom”, mint amit mindannyian követünk: maga a szabály.


Kripke zsákutcának tekinti a pillanatot, amikor az ásó visszahajlik, s ahol a tanítási folyamat megreked, hacsak a tanítvány nem veti magát alá a tanító akaratának, azaz oktatóját  nem tekinti az általános közösségi norma képviselőjének.  Cavell szerint ez az olvasat nem helytelen, de nem az egyetlen lehetséges értelmezés, illetve nem feltétlenül arra a kérdésre felel, ami – különösen ezen szöveghelyen – Wittgenstein kérdése.   Cavell a bekezdésből azt olvassa ki, hogy instruktor és tanítvány az emberi gyengeség és sérülékenység szükségszerűen bekövetkező helyzetében elismeri: a magyarázatok és indokok terén csődöt mondtak, de ennek oka, hogy idegenek vagyunk egymás számára; sokszor nem értjük egymást és a helyzetet, mert létezésünk egyik alapeleme, hogy külön-külön, testben és tudatban az egymástól elválasztottság állapotában vagyunk.  Kripke számára a helyzet alkalom, hogy a Másiknak megtanítsam: ő is társadalmi, a szó régi értelmében „politikai” lény, a „polis” polgára, akinek kooperálnia kell, hogy a közösség tagja maradhasson; „minden indokból kifogytunk, és most – tetszik vagy nem tetszik – azt kell csinálnod, amit én, és úgy, ahogy ezt mutatom, különben kirekesztett, száműzött leszel” (ahogy Kent száműzi magát a Lear király  I. felvonásában, tudván tudva, Lear milyen indulattal válaszol majd szavaira). Kripke értelmezésében az ásó-szikla jelenet nem az együttérzés, hanem a másik feletti kényszerű uralom jelenete: komoly figyelmeztetés, már-már fenyegetés. Cavell viszont a szomorú, de igaz egzisztenciális helyzetre akar rádöbbenteni, amely mindannyiunk sajátja, s megtanítana, hogyan viszonyulhatunk ehhez. Kripke arra teszi a hangsúlyt, hogy a szabályrendszert – születésünkkor, „szocializációnk” során – mintegy „készen találjuk”, ami igaz, de nem jelenti, hogy – majdhogynem kényszerűen – ne alakítanánk tovább és még tovább.


Cavell Wittgensteinje tehát valami ilyesmit mond: „ne csodálkozz, ha időnként nem tudsz továbblépni, én sem mindig tudok (bár tanárként ez talán elvárható lenne tőlem), de ez csak egyik jele, hogy emberek vagyunk. A filozófia feladatai közé tartozik megtanítani, mit jelent embernek lenni, azáltal, hogy fel- és elismeri az emberi létezés határait (lehet, hogy ebben az értelemben mondta Szókratész is, hogy nem érdemes olyan életet élni, amelyet nem vizsgálunk fölül). Amikor az ásó sziklát ér, a határt éljük át; ezt ne tagadjuk le (az a legrosszabb, amit tehetünk), de az ásó visszagörbülése a kövön nem megoldás, nem válasz; még abban se keressünk menedéket, hogy itt „a válasz hiánya a válasz”. Amit ilyen helyzetből mindketten megtanulhatunk, nehezen elviselhető igazság: sohasem mondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy ásónkkal valóban sziklát értünk, s nem tudhatjuk, vajon „mindent megtettünk-e”, vagy igenis tovább mehetünk még. Ezért a szikla sem bizonyosság, amelyre építeni kezdhetünk; nem hálásnak kell lennünk, hogy „legalább eddig eljutottunk”, és úgy tennünk, mint mindenki más, félve, hogy különben száműzetés, elszigetelődés, kiközösítés lesz a részünk, hanem szembe kell néznünk az ingó bizonytalansággal, amely emberi végességünk egyik jele. Hiábavaló a sziklát a mindenki által követett nyelvi és egyéb magatartásszabályok tartalmaként kezelni, és így igazolni vagy felmenteni (mentegetni) magunkat, hiszen a szabályokat mind mi alkottuk, és mi követjük, a közösség tagjaiként, de ez önmagában nem teszi a szabályokat „helyessé”. Lehet, hogy a nyelvi szabályokat „jól” használjuk, de ez nem több, mint hogy úgy használjuk, ahogy mindenki más. Melyik fórum, milyen ítélőszék előtt igazolhatóak a nyelvi szabályok, és főleg: mennyire igazolnak bennünket? A nyelvtani szabályok önmagukban sem nem „helyesek”, sem nem „helytelenek” (Petruchio szerint a „pacsirtánál” nem ér „többet a szajkó, mert a tollazata ékesebb”; 4.3.172–3). Nyelvtani szabályok egyszerűen: vannak, de nem mint természeti jelenségek (szajkók, pacsirták, tollak stb.), hanem mint a mi alkotásaink; „hogy ura vagyok a szabálynak – mondja Cavell –, nem tény, ami engem jellemez” , ezért egyetlen jelentés, amelyet (sokszor bizonytalanul, próbálkozva) használok sem tény velem kapcsolatban. A nyelvtani szabályok nem érkeznek hozzánk „metafizikai áruvédjeggyel”, bármennyire is vágyunk (titokban vagy nyíltan) arra, hogy metafizikai felhatalmazással mondjunk bizonyosságokat a világegyetemről, az ideális politikai berendezkedésről, hogy kinek-kinek hogyan kellene élni és viselkedni. Ugyanígy áhítjuk, hogy biztosak legyünk az érzéseinkben és gondolatainkban, hogy tudhassuk, „helyes dolgot” mondtunk, s most „elértünk a Másikig”, „megérintettük”, mert úgy használjuk a szavakat, mint ő. Akármilyen fájdalmas, egyetlen nyelvtani szabály sem rendelkezik a logikailag szükségszerű bizonyosság erejével: ez szabadságunknak éppúgy záloga, ahogy oka tévedéseinknek és bizonytalanságainknak is. Egymás megértésének alapja és legfontosabb eszköze a nyelv és szabályai, ugyanakkor e szabályok kalitkánk rácsai is. Ennek belátása éppolyan fontos, mint a nyelv elsajátítása. Persze, épp annyira emberi (talán kötelesség is) ostromolni a kalitka rácsát, mint megtanulni és használni a nyelvet.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 9   »   „...És most, Petruchio, beszélj“
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911