Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 9   //    «    7    » 
Kutas József
Kocsmáros a világ szélén
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A kocsmárost a közeli faluban mindenki Gazdának szólította, de így nevezték a kövesútról betérő szekerek mogorva fuvarosai is, akik árvalányhajat tűztek pörge kalapjuk mellé a nádasban bóklászó lidércek ellen. Hogy mi a valódi neve, azt talán egyedül a felesége tudta, vagy még ő sem. Ez a kortalan, lengő szakállú, vörös arcú, elálló fülű behemót félelmetes külseje ellenére olyan gyámoltalan volt, mint a fészekből kipottyant madárfióka. Szabad idejében a messzi földekről érkező kereskedők meséire figyelt.


Ott ült a nagydarab ember a borral öntözött asztaloknál könyökölve, és kerekedő szemmel  hallgatta a borostás vándorok szavait – amíg a felesége meg nem elégelte, és a konyhába vagy az istállóba nem szalajtotta, ahol mindig akadt tennivaló. A Gazda lehorgasztott fejjel engedelmeskedett, évek óta ez volt a rend.


A kocsmát annak idején, vagy száz éve, egy idegen földről erre vetődő házaspár kapta az akkori földbirtokostól, akinek meggyőződése volt, hogy a közeli mocsár förtelmes bűze, a nád és a sás útvesztőjében lapuló veszélyes állatok és a csaknem ihatatlan ivóvíz kedvét szegi a vállalkozóknak. Nem így történt: lépésről lépésre szorították vissza a lápot, vele együtt az állatokat, és tiszta vizű kutakat fúrtak a kocsmaház udvarán.


A Gazda szegről-végről rokona volt a házaspárnak, ám sem ő, sem a felesége nem dicsekedett ezzel. Igaz, ami igaz, a férfi fülébe is eljutott néhanap egy-két pletyka,  hogy a mocsár felett győzedelmeskedő pár nem a véletlennek, nem is szívósságának vagy a szerencsének köszönhette sikerét, hanem egy alkunak, amit Aklujjal, az ingovány királyával kötött.


– Nevetséges – mondta felesége mérgesen. – Micsoda badarság! Miféle alku? Miféle király? Ott csak békák vannak, krokodilok meg százezer kígyó!


Az asszony alacsony, törékeny, szőke teremtés volt, minden tekintetben a Gazda ellentéte. Gyermekük nem lévén a férfi atyáskodó szeretettel bánt feleségével, aki mindezt szigorral viszonozta. Az átutazó kereskedők, vándorköszörűsök javasolták ugyan, hogy álljon a sarkára, ne hagyja az asszony basáskodását – ám ő szelíden rázta a fejét.


Egyik éjjel a kocsmát erős nyári vihar érte el. A régi gerendák valósággal rázkódtak a mennydörgéstől, a mocsár felől kénszagot hordott a nyirkos szél, az ajtók-ablakok remegtek kereteikben.


– Hát nem olyan az egész, mint amikor Budapesten utaztunk át, és a kövezeten zötyögött a konflis? – kérdezte a Gazda, hálósipkáját mélyen homlokába húzva, mert haja ritkulásával egyenes arányban nőtt érzékenysége a hidegre. – Nem olyan az egész?


– Csitt, te ostoba – vágta rá az asszony, aki lábujjhegyen járta végig az emeleti padlásszobát, akár egy besurranó tolvaj.


A Gazda ámulva figyelte. Tizennyolc évesen, amikor feleségül vette, a környék legcsúfabb leánya volt, de ahogy nővé érett, évről évre szebb lett; mintha az állandó szürkeség, a korán lenyugvó nap utáni köd és félhomály serkentőleg hatna rá. Most, negyvenéves korára akármelyik falusi menyecskével felvehetné a versenyt.


– Ha nincs mit mondanod, hallgass inkább! Hát ez meg mi volt?


A Gazda felkönyökölt, hatalmas füléhez emelte tenyerét.


– Csak a szamár – állapította meg. – Megijedt az égzengéstől. Mindegyik szamár ilyen.


– Nem mindegyik – mondta az asszony. – Te például nem félsz egy cseppet sem. Mi lesz, ha a szamár megvadul, kiront a viharba, és a mocsár felé veszi útját?


– Mit akarsz, mit tegyek?


– Eredj, nézd meg a szamarat! És, ha már ott vagy – az asszony lehalkította a hangját, lopva körülnézett, pedig jól tudta, senki sem tud elrejtőzni a szűk térben, az összetolt szekrények között vagy a mennyezetről alácsüngő lámpák kosaraiban… hacsak Aklujj egy kaján szolgája nem –, kérhetnél tőle egy kis aranyat.


– Már megint? Tegnap is olyan kelletlenül adott – félrerántotta fejét a felé repülő tégely elől – … jól van, megyek már. Csak baj ne legyen belőle.


A fejét még akkor is csóválta, amikor leballagott az örökmécsesek szeszélyesen imbolygó lámpafényeitől gyéren megvilágított lépcsősoron, melynek fokai most furcsán meggörbültek roppant súlya alatt.


Egyszer meg kellett kapaszkodnia a falban, mert elvesztette egyensúlyát.


A fal hideg volt, nedves és kellemetlenül csúszós – talán csak nem a mesebeli Aklujj valamelyik teremtménye csúszott be a zivatar leple alatt a házba? Kiköpött, keresztet vetve elmormolt egy imádságot a bal válla fölött – állítólag ez hasznos a boszorkányok ellen –, majd folytatta útját lefelé, a kocsma mélyébe, ahonnan a tölgyfaasztalok úgy emelkedtek ki, mint a mocsárból a belezuhant fatörzsek. Nem volt ijedős, tétovázás nélkül haladt tovább, a nyakát azért behúzta egy-egy hangos villámcsapás sistergő robajára.


Hangtalanul szitkozódott – talán ez is használ az ártó lények ellen –, és a hátsó kijárat felé vette útját. Fel se ötlött benne, hogy ne hajtsa végre az asszony parancsát – a szamár ugyanis (nemrégen, furcsa csere jóvoltából került tulajdonukba) nem közönséges állat volt. Ha az ember szépen szólt hozzá, aranygarast pörgetett a farka alól, mégpedig annyit, hogy a falunak tíz esztendőre elég lett volna. Az asszony a pincében, óriási ládákban tartotta a pénzt – és a pincéhez csak neki volt kulcsa.


Hogy onnan hová tűnt az arany, mi lett vele, a Gazda sosem kérdezte.


Megelégedett napról napra szebb asszonyával, akinek csodájára járt a környék – igaz, kíméletlen természete miatt nem irigyelte tőle senki.


Habozás nélkül vágta ki az udvarra vezető ajtót, előzőleg persze leszedegette a férfikar vastagságú vaspántokat.


A négyszög alakú udvarban feketeség honolt, de a villámok kitartóan korbácsolták a földet, és a megezüstözött tájban messzire láthatott. Az alacsony kerítés mögött már a mocsár terült el: ilyenkor, nyári időszakban fantasztikus színű virágok pettyezték a láp lilás, felpüffedt arcát, hasonlítottak a szépségflastromokhoz, amelyeket felesége tett az arcára a megyebálok évadaiban. A virágok egy-egy elpusztult, göcsörtös fát vettek körül, a villámok remegve érintették a fekete ágakat, hogy iszonyodva húzódjanak vissza, majd kettőzött erővel csapjanak le a kocsmaház békés környékére.


Futó pillantást vetett az istálló ajtajára. Jól be volt zárva, erős kötelekkel rögzítve, úgyhogy rögtön elhatározta, felesleges kitennie magát a viharnak. Ódzkodott az olyan esőzéstől, amely a láp felől érkezett. Noha távol tartotta magát az Aklujjt övező mendemondáktól, nem tudta kivonni magát hatásuk alól. Az átutazó kereskedők előnyösebb helyzetben voltak: jöttek-mentek, míg ő itt maradt, félúton.


Az aranyat potyogtató szamárra gondolt, amit az asszony egy vándortól lopott el… nem is lopta, morfondírozott, csak elcserélt egy állatot egy másik állatra, igaz, a tulajdonos tudta és beleegyezése nélkül. Nem mintha a felesége kikérte volna az ő véleményét.


A levegőbe csapott. Nem volt ez mindig így! Amikor legelőször látta, az asszony a poros országúton hevert, piszkos arcán könnyek csorogtak, és öklét vadul rázta a szekér után, amely lehajította. Ő felnyalábolta, kedves volt hozzá, bevitte a kocsmaházba – amelynek nem egészen egy év múlva az asszony teljes jogú tulajdonosa volt.


Úgy elmerült gondolataiban, hogy észre se vette, az eső bevág az eresz alá, és tetőtől talpig eláztatja.


Vajon miért nem hagyta ott az úton, félig megfulladva a portól és saját dühétől? Az égiek rendelték, hogy neki éppen abban a pillanatban kellett friss fűért indulni a rétre?  A jó, avagy a rossz erők intézték, hogy befogadja az idegen teremtést anélkül, hogy tudná, ki fia borja? Ismét beleöklözött a levegőbe.


Mintha falba ütött volna. Felpillantott, és látta, hogy jégszerűen kék köd gomolyog az ingovány felől, tömören hullámozva, akár a tengerészbabonákban szereplő óceán, melynek felszínén sistergő árbocú hajók imbolyognak. Egy utolsó pillantást küldött az istálló felé, és visszalépett a házba.


Eszébe jutott feleségének első csalfa cseréje – aminek azután meggazdagodásukat köszönhették. Mi tagadás, a kocsma akkoriban haldoklott az út mentén. Semmi sem segített. Hiába próbálkozott az asszony mindenféle praktikákkal, ő hasztalan hívta segítségül Kristófot és Jakabot, az úton járók védőszentjeit. Akkor betoppant a fiú a kendőcskével, ami bőséges lakomát varázsolt az asztalokra…


Összehúzta szemöldökét, miközben halkan betette az ajtót maga után, hogy belemerüljön a ház puha, sárszerű sötétjébe. Valóban egy elmosódott alakot látott a keleti ösvényen, vagy csupán felzaklatott képzelete játszik vele?


Rossz idők voltak, mondta magában – miért, ezek a mostaniak jobbak?
Igaz, esténként megtelik a kocsma, akad pénzes vándor elegendő – a szamár miatt azonban nincs is szükségük rájuk!


Majd minden látogató dicséri a kocsma főztjét – de az ételhez se neki, se az asszonynak nincs köze! A kendőcske süt-főz száz emberre, csak kérni kell tőle!


A kocsmaházban különös, súlytalan csend honolt. A vihar keltette zörejek lesüllyedtek a némaság mélyére. A Gazda az ajtófélfába kapaszkodott. Semmi kedve nem volt megmászni az emeletre vivő lépcsősort, ahol hallgathatná az asszony meg-megújuló szemrehányásait. Most a szamár miatt perlekedik, azelőtt a kendőcske volt soron – miért kell mindenért őt okolni?


Pontosan tudta, mi bántja a feleségét: az, hogy a két vándor, akinek elcserélte csodálatos tárgyát, még életben van; mindketten a néptelen, nagy utakat róják lehajtott fővel – és bármely pillanatban visszatérhetnek a megyei csendőrrel. Akkor nekik befellegzett. Nekik? Ugyan már!


Az asszony egykettőre kimosdatná magát vagy eltűnne az ingoványban. Ő meg maradna egyedül a bajban – ő, aki még az ebül szerzett arany sorsát sem ismeri!


Hirtelen eszébe jutottak felesége furcsa útjai a kocsma mögötti mocsárba. A nő fűszernövényeket szedett, és hatásos kencéket készített arcára-testére. Érdekes, gondolta, az asszony mennyire tart attól a két toprongyostól… ugyan, mit árthatnának nekik? A szamár az istállóban, a kendőcske a pincében… egyik helyre se teheti be engedély nélkül a lábát senki.


A vihar közben észrevétlenül odébb hurcolkodott a szomszédos völgybe, ahol az agyagfalú házikókat boldogította.


Elhúzta a száját. Holnap biztosan megtelik öntött ürge-szerű földművesekkel a kocsma. Lesz, aki hozza a családját is, és kétkerekű kordén vonszolja ide az összedőlt kunyhójából kimentett értékeket. A lelkész is beállít majd, hogy imát mondjon az elveszett lelkekért, és közben alattomos pillantásokkal méregeti a feleségét… sárba ragadt fuvarosok óbégatnak a söntés előtt, az öreg kovács után kurjongatva… és igen, jönnek majd a kisírt szemű férfiak és nők, akiknek valamelyik hozzátartozója tévedt a lápba. Az asszony tarka nagykendőt kanyarít gömbölyű vállára, és indul a mocsárba, degeszre tömött bőrzsákjával a hóna alatt… összerázkódott.


Soha nem tudta rászánni magát, hogy kövesse a feleségét – mit ért volna vele?
Szinte minden éjszaka végigvette, mit kellene tennie, hogy visszanyerje szabadságát. El kellene tépni a kötelet, ami az asszonyhoz fűzi – de miképpen? Szereti az asszonyt. Nélküle minden bizonnyal napszámosnak szegődött volna valamelyik fatornyos falucskába, ahol tavalyi, száraz kóró a kerítés, és a tyúkok az asztalokon alszanak…


Ha legalább gyermekeik volnának! Széket húzott maga alá, és lassan, nehézkesen, mintha a Földgolyót egyensúlyozná a hátán, leült. Nem nyúlt a borosüvegekhez, csak ült, bámult maga elé. Holnap tündér-tiszta lesz a világ, az asszony harmatcseppként ragyog – csak ő marad nehéz és mozdulatlan, mint a vödör a kútkáván.


Nem tudta, mennyi idő telt el – soká, nem soká megzörgették a kocsma kapuját, ami a széles országútra nyílt. Ilyen korán küldte volna az ördög a nyakára a fuvarosokat? Az ajtóhoz baktatott, leemelte a vasrudakat, elfordította a kulcsot. Sarkig tárta az egyik ajtószárnyat, hogy a napfény elűzhesse az éjszaka összegyűlt lidérceket.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 9   »   Kocsmáros a világ szélén
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911