Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 9   //    «    8    » 
Kiss Lajos András
Bourdieu a „kritikai értelmiségi“ felelősségéről [2]
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Ami engem illet, bátran elmondhatom: jó ideig a tudományos semlegesség eszméjének áldozata voltam. Ostoba módon még arra sem voltam hajlandó, hogy levonjam kutatómunkám néhány egészen nyilvánvaló konzekvenciáját. A korral járó nagyobb önbizalom, a növekvő elismertség, továbbá a megértett politikai szükségszerűség nyomására mégis úgy döntöttem, hogy a politika területére lépek. Mintha lehetne úgy beszélni a társadalom kérdéseiről, hogy közben nem politizál az ember! Úgy is fogalmazhatnánk: egy szociológus annál inkább politizál, minél meggyőződésesebben nem politizál.”  S valóban, Bourdieu hangja igencsak sokat változott az évtizedek során, s a kilencvenes évek elejére – talán akarata ellenére – kezdte elfoglalni azt a kitüntetett helyet a francia (és persze az egész európai) értelmiségi körben, amelyet néhány évtizeddel korábban Jean-Paul Sartre és Raymond Aron uralt. Mindenestre nem sok esélyünk van, hogy megértsük e különös metamorfózis lényegét, ha engedünk – a Bourdieu által oly sokszor kárhoztatott – „autobiográfiai illúzió” csábításának, s elhitetjük magunkkal, hogy a tudósi és művészi életpályák fordulatai koherens egésszé állíthatók össze úgy, hogy gondosan tanulmányozzuk a szóban forgó tudós vagy művész magánéletének mozzanatait, majd a külső megfigyelés eredményeit összevetjük a vizsgált személy önvallomásaival és önreflexióival.  Bourdieu tudósi (és emberi) attitűdjének lassú átalakulását sem magyarázhatjuk meg kielégítően, ha személyiségrajzának elemzésére hagyatkozunk. Ugyanis a Bourdieu „habitusában” végbement metamorfózis szorosan összefügg a radikális társadalmi, politikai és világnézeti átalakulással, amelynek kezdete – legalábbis Európában – a múlt század nyolcvanas éveinek elejére nyúlik vissza. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a neoliberális „nyomulás” – hol ilyen, hol olyan „lokális” ideológiai színezettel tarkítva – napjainkban is folytatódik, s az események valódi végkifejletéről legfeljebb csak sejtéseink lehetnek. Jelenleg minden okunk megvan, hogy nyugtalankodjunk e végkifejlet hozadékát illetően).


Köztudott, hogy a nyolcvanas évek elejére a kontinentális Európát meghódította az angolszász világból érkező neoliberális gazdaságfilozófia és a hozzákapcsolódó társadalomszervezési modell (à la Ronald Reagan és Margaret Thatcher). Ebben az expanzióban az volt a leginkább figyelemre méltó, hogy Európában éppen a szocialista és a szociáldemokrata pártok – tehát a köztudatban baloldalinak tekintett politikai erők – vállalták a „konzervatív forradalom” tengeren túlról érkezett ultra-liberális eszméinek képviseletét. 1981-ben, a francia elnökválasztást követően a filozófiai és társadalomtudományi értelmiség szembesült a ténnyel, hogy a hatalomra került politikai baloldal sajátosan értelmezte a „felvilágosodás projektumának” folytatását. Hamar megmutatkozott, hogy a hivatalos baloldal által nagy hangon beígért (majd mindig megszakított és újrakezdett) reformok nem jelentettek mást, mint a szociális támogatások fokozatos leépítését, az állam kivonulását az oktatás- és egészségügyből, a szociális lakásépítési programok leállítását, a vállalkozói morál és a magántulajdon dicsőítését, vagyis csupa olyasmit, amit korábban a konzervatív politika kelléktárához soroltak. A Marx, Nietzsche és Freud nézetein iskolázott humánértelmiségiek többsége csalódottan vette tudomásul a történteket, és dühösen szembefordult a Blair-Jospin-Schröder-féle szociálliberális „baloldallal”. Voltaképpen Bourdieu radikalizálódó politikai aktivitásában sem láthatunk mást, mint egy elkötelezett értelmiségi – bizonyos értelemben szükségszerű – reakcióját a politikai-gazdaságfilozófiai fordulatra.


Mindenesetre a bourdieu-i életmű kutatóinak megoszlik a véleményük, hogy liberalizmusellenessége és elszánt kapitalizmuskritikája szervesen következett-e elmélete egészének felépítéséből, vagy olyan politikai aktivizmus születésének vagyunk szemtanúi, amely nemcsak nehezen egyeztethető a Bourdieu által is sokszor hangsúlyozott tudományos semlegesség eszméjével, de kifejezetten lerombolta a tudós korábbi (szakmai) reputációját.  Én nem látok igazi törést munkásságában, mivel az ökonómiai racionalitás – mint az ésszerű viselkedés egyetlen és kizárólagos formájának – bírálata pályája kezdetén is megjelenik. Már algériai kutatásai során felfigyelt a jelenségre, hogy léteznek társadalmak, amelyekben az anyagi javak cseréjét elsősorban a becsület és az interperszonális kapcsolatok – jórészt szolidaritáson alapuló – formái szabályozzák, s hogy például a kabil földművesek számára teljesen idegen volt a profitmaximalizálás európai típusú logikája. Bourdieu szemében az ökonómiai racionalitás mindenható erejébe vetett hit voltaképpen a szimbolikus tőke sajátos illúziója: hit abban, hogy „mindent a pénz mozgat”. Álláspontja szerint a neoliberális ideológia érvrendszere egyfajta „felmelegített” szociáldarwinista ideológiára támaszkodik, amelynek legegyszerűbb megfogalmazása, hogy „győzzön a jobbik és az eszesebb”. „Az uralkodó csoportok internacionáléjának globalista víziója mögött a kompetencia filozófiája rejlik, eszerint a legrátermettebbek irányítanak, nekik van munkájuk, s mindebből az következik, hogy akiknek nincs munkájuk, azok nem rátermett emberek. Vannak tehát győztesek és vesztesek. Létezik egyfajta újnemesség, amelyet én állami nemességnek hívok, azaz léteznek olyan emberek, akik a szó középkori értelmében vett nemesség minden tulajdonságával rendelkeznek, s ezeket a tulajdonságaikat neveltetésük igazi tekintéllyé erősíti. Számukra az intelligencia égi adomány, amelyről jól tudjuk, a valóságban a társadalom osztja szét, és az intelligenciában megjelenő egyenlőtlenségek tényszerű társadalmi egyenlőtlenségek”.  A neoliberális eszmerendszer tehát a győztesek önigazoló ideológiája, amelyet demokratikusnak és haladónak maszkíroznak. Bourdieu viszont nem habozik a „konzervatív forradalom” sajátos válfajának nevezni a történteket, mégpedig olyan új típusú konzervatív forradalomnak, amely feltűnő rokonságot mutat a múlt század harmincas éveinek „látszat-forradalmaival” (noha ez a rokonság csak akkor ismerhető fel, ha hajlandóak vagyunk figyelmesen és alaposan tanulmányozni a jelenséget). Ugyanis az újfajta konzervatív forradalom már nem a „vérre és a rögre” esküszik, továbbá nem a régi agrármítoszok archaikus világát igyekszik feleleveníteni – mint annak idején a náci Németországban –, hanem a haladás, az ész és a tudományosság divatos jelszavait tűzi zászlajára. Hivatkozik a piac logikájának univerzális teljesítőképességére, amelyet úgymond „józan ésszel lehetetlen megkérdőjelezni”; mi sem áll tőle távolabb, mint hogy avíttnak mutatkozzék. Az effajta konzervativizmus „(…) elismeri és glorifikálja a  pénzpiacot, s olyan radikális kapitalizmushoz tér vissza, amely nem ismer más törvényt, mint a profitmaximalizálást, vagyis a fék és púder nélküli kapitalizmus igézetében él, amely minden tekintetben totálisan racionalizált gépezetként működik. Mégpedig a modern uralom formáin keresztül, mint a menedzsment, a különféle manipulációs technikák, a piackutatás, a marketing és a kereskedelmi reklám. Mindezekkel a végletekig fokozza a gazdasági hatékonyságot.”


A neoliberális program a társadalmi hatalmat közvetlenül a politikai/gazdasági hatalomból vezeti le, s ez a hatalom kizárólag a pénzemberek, a nagyipari vállalkozók, illetve ezek különféle cinkosainak érdekeit szolgálja. A lényeg: minél gyorsabban el lehessen temetni a szociális államot. A konzervatív forradalom legfontosabb stratégiai célkitűzése a versenyszellem megteremtése és életben tartása mindenáron – az egyes ember életében és nemzetközi szinten is. Ahhoz, hogy a konzervatív forradalom sikerre vigye céljait, elengedhetetlen a médiaértelmiség hathatós támogatása. Ez a segítségnyújtás elsősorban abban jelentkezik, hogy az ún. újságírói mező nagyobbik része aktívan közreműködik a társadalmi jelenségek totális depolitizálásában: az emberiség a teljes bizonytalanság korszakába lépett, harsogja a médiaértelmiség tekintélyes része, ahol csak a megfeszített konkurencia-küzdelem (mindenki harca mindenki ellen) logikájának engedelmeskedő emberek tudnak életben maradni.


A neoliberális ideológia ködfelhőjében a matematikus költözik Isten helyére, míg lent, a földön járva, a közgazdász veszi magára a szellem ideológusának hajdani szerepét, aki ugyan nem mond igazán nagy dolgokat, de annyit el tud hitetni a közvéleménnyel, hogy lakkozott technikai szótárában kutatva mindenki iránymutatásra lelhet a mindennapok apró, gyakorlati döntéseiben. A menedzserek tulajdonképpen mutáns forradalmárok, mivel ők is ugyanúgy a radikális újrakezdés, a tabula rasa-csinálás eszméit hirdetik a társadalmi élet minden területén, mint a hajdani forradalmárok, azzal a különbséggel, hogy nekik már eszük ágában sincs valamilyen jobb jövőt ígérni. A neokon menedzserkapitalizmus számára „(…) maga az adaptáció lesz forradalmi jellegű.”  A konzervatív forradalom diskurzusa valójában a túlélés és a sürgetés adaptációs logikájaként jelenik meg. Olyan imperativusokban, amelyeknek képtelenség nem engedelmeskedni. Úgyszólván a társadalom minden tagjára érvényes az alternatíva: vagy engedelmeskedsz, vagy eltűnsz a történelem süllyesztőjében. Ugyanerre a jelenségre vonatkoztatva idézi Zygmunt Bauman Emerson szellemes mondását: „Vékony jégen csak úgy lehet korcsolyázni, ha az ember egyre nagyobb sebességre kapcsol. Aki nem elég gyors, az alatt menthetetlenül beszakad a jég.” Bourdieu is azt mondja, hogy a bizonytalanság-érzés kondicionálása bizonyul a legjobb eszköznek, hogy folytatni lehessen a munkások és alkalmazottak kizsákmányolását. Persze a kizsákmányolás (franciául exploitation) manapság inkább flexploitation-ként működik, mivel a kizsákmányolás alanya a flexibilis munkavállaló, akit bármikor bárkivel fel lehet cserélni.  Az állandó bizonytalanság érzése elsődlegesen nem a gazdasági törvények végzetszerűségeként jelenik meg, mondja Bourdieu, hanem olyan felsőbbrendű politikai akarat, amely rezignációra és politikai passzivitásra készteti a munkavállalókat.  A neoliberális gondolkodásmódban nincs különbség a gazdaság, a társadalom és a magánemberi szféra között. A társadalmi hierarchia, a munkamegosztás rendje a „természeti mechanizmusok” formájában tapasztalható meg. Ez az észjárás lényegében átvette a „létezők nagy láncolatáról” szóló antik tradíció számos elemét, amelyet egyébként a múlt század harmincas éveiben egy Arthur O. Lovejoy nevű amerikai filozófus élesztett újjá. Eszerint a természeti szükségszerűség (vagy az isteni providencia) mindent végérvényesen elrendezett a világban, a léthierarchia örökké érvényes szabályszerűsége ellen felesleges lázadozni. A munkanélküliségtől rettegés önmagában is fegyelmező. Cirkulárisan működő kettős stratégia jön létre: a verseny bizonytalanságot teremt, a bizonytalanság pedig a verseny fokozására ösztönöz. Az újkonzervatív kapitalizmus már arra sem hajlandó – amelyet elődei korábban természetesnek tartottak –, hogy megkülönböztesse az úgynevezett „erkölcstelen” és az „érdemes” szegényeket. Számára a „szegények nem egyszerűen csak erkölcstelenek, romlottak, iszákosak, hanem ostobák és életképtelenek is.”  Az „értelmiségi rasszizmus” egyik tipikus megnyilvánulása napjainkban főként abban mutatkozik meg, hogy a győztesek a sikeres életvezetést garantáló kompetenciákat isteni adományként értelmezik, amelyek birtoklása a többi ember fölé emeli őket. „A természeti adomány mítosza és az értelmiségi rasszizmus állnak az isteni eredetűnek tekintett társadalmi rend központjában – írja Bourdieu. – A hatalmon lévők ugyan mindezt bensőleg élik át, de ezek a ’természeti’ különbségek erkölcsi és politikai elkötelezettségekben fejeződnek ki: az ’értelmiségi lét’ (iskolai mércével mérve) magasabb rendű legitimáció elveként működik, úgy, hogy az elv a szegényeket és az elesetteket (…) a lusták, a csak a mának élők, a dorbézolók és főképpen az ostobák körébe utalja”.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 9   »   Bourdieu a „kritikai értelmiségi“ felelősségéről [2]
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911