Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2011 / 11   //    «    1    » 
AHOGY MEGFORDÍTOTTA
Jámborné Balog Tünde
Hol van Kázmér
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


1
Különös, rendkívül különös este volt. Mondhatom, se azelőtt, se azóta nem volt részünk ilyenben. Mintha kívül kerültünk volna az időn, árnyékként lézengtünk a szürkületben, és a némaság halálra sebzett nagy állata ott gubbasztott a homályba merülő iskolaudvar közepén. Sokan voltunk. Vagy háromszázan – tanárok és felsős diákok is – csoportosultunk a Nagy Oskola előtt, amelynek fatoronyban függő harangját egy fekete pólós, végzős fiú kondította meg pontban nyolc órakor. Egyedül ez a hang hatolt át a csenden, mert a közeli 43-ason zajló forgalom háttérzúgását annyira megszoktuk, hogy hiánya jobban feltűnt volna, mint állandó jelenvalósága. Az ismerős arcok lassan belemosódtak a sötétségbe, az udvar peremét a Styx éhes, fekete hullámai nyaldosták.


Csak az ég monitora maradt egy ideig áttetsző és üvegszerű, de aztán olyan mélyre bukott a nap a horizont alá, hogy nem világíthatta be az egészet, hovatovább csupán az alja derengett, rózsaszínje azonban rohamosan fakult, zöldesre, majd kékesre váltott, végül a maradék színeket egyetlen farkcsapással letörölte a nesztelenül besikló éjszaka.
A hold nem kelt még föl, a lámpák nem gyúltak ki, a Nagy Oskola és a vele derékszöget bezáró két újabb épület ablakai – vak szemüregek – közömbösen néztek le ránk, míg bele nem vesztek a feketeségbe a sorfalat álló tujákkal együtt. Nem szűrődött át fény a templomkertből sem, az opálüveg kandelábereket eltakarta a kettős fasor, a japánakácok és ostorfák tömött lombja.


Csoportokba verődve álltunk, szótlanul, mozdulatlanul, mintegy letaglózva a hírtől, ami összegyűjtött minket. Időérzékünk elveszett, nem tudtuk, mióta vesztegelünk itt a töredezett betonon, mióta várunk a semmire. Arról meg végképp nem volt fogalmunk, hogy meddig tart majd, mikor és hogyan fog véget érni. Újra meghúzza vajon a harangot az a fiú a nyolcadik béből? Esetleg valaki, az igazgató vagy egyik helyettese mond néhány szót az árkádok alatt álló mikrofonba? Hogy az eltávozott nagyszerű ember volt. Hogy fájlaljuk, igen, nagyon, most azonban elég, menjünk haza, együk meg a vacsoránkat, hallgassuk meg az esti híreket, és bújjunk ágyba, semmiféle virrasztással nem hozhatjuk vissza azt, aki elment.


Vagy azt mondja majd, amit tulajdonképpen hallani szeretnénk, hogy nem is igaz ez az egész. Rossz vicc, diákcsíny, már keresik, hogy ki kezdte terjeszteni, ki indította el a körtelefont, hogy Kazi meghalt, aki el akar tőle búcsúzni, jöjjön el este az iskolába gyertyát gyújtani az emlékére, és végül a legilletékesebb, ő maga, Kazi is előlép a folyosóra állított fekete paravánok mögül, hogy elnézést kérjen a hiób-hírért, ami összecsődített minket.
Mert a hír letaglózott mindnyájunkat, és csupán kényelmességből írtam azt, hogy a semmire vártunk akkor este az iskolaudvaron a holdtalan bakacsin ég alatt, pusztán azért, hogy ne kelljen definíciót keresnem arra, aminek valójában nincs neve. Arra a különös érzésre, a várakozásnak arra a felfokozott állapotára, amelyben remény és kétség, gyász és beletörődés elegyedik a feloldás minden reménye nélkül, mert ha nincsen rítus, elmarad a katarzis, és csupán a halál rideg tényével szembesülünk, az előtt tisztelgünk, vagy azt is mondhatnám, a halál botránya ellen tüntetünk, de egyik sem igaz, mi mindannyian meghaltunk, és Hádész labirintusában bolyongtunk azon az estén, Kazit keresve, ahogyan sokszor az iskolában is, derült vagy borongós napokon, zivataros délutánokon az épületek zegzugos folyosórendszerén körbejárva, benézve minden helyiségbe, útközben kérdezgetve boldogot-boldogtalant, Kázmér hol van? Nem láttad Kazit?, míg meg nem találtuk egy eldugott sarokban, számítógép előtt ülve, billentyűkombinációkat nyomogatva, világrengető programokon rágódva, vagy csak a szokásos karbantartást végezve, lejárt vírusölő programokat frissítve, vagy éppen kinek-kinek a havi fénymásolás-kvótát osztogatva? Az is lehet, hogy játszott, pasziánszozott egyet pihentetőnek, levelet írt, netán MSN-ezett, legörbült szájú hangulatjelekkel törve meg a töredékes üzeneteket.


Bármely emeleten, bármely napszakban leltünk rá, mindig ugyanaz a kép fogadott: nyurga, sötét hajú, szakállas férfi farmerben, kigombolt fehér köpenye alatt kockás pamutingben, kezében az egérrel, arcán a töprengés árnyékaival és a monitor hidegzöld reflexeivel. Még középkorú sem volt, a bajusz és szakáll azonban öregített rajta, mint a bizánci mozaikok Krisztusán, vagy a reformkor hősein, akik meglett emberként néznek ránk a történelemkönyvek lapjairól, holott nálánál is fiatalabbak voltak, amikor a litográfus kőlapra rajzolta arcmásukat. Persze, lehet, hogy a felelősség tette, nem a szőrzet; az a reformnemzedék biztosan nem retardált kamaszként lépte át az öregedés küszöbét, mint a mai férfiak többsége, ám Kázmér – noha mozgását fiatalos könnyedség jellemezte – higgadt volt és megállapodott, atlaszként hordta vállán az iskola szervezési és technikai gondjait. Ült a képernyő előtt, a megkopott klaviatúrán keresztül kapcsolódva ahhoz a másik, nem igazán létező, ámde oly valóságos világhoz, ami jelen van mindenütt, apró szemű hálóként ejtve zsákmányul a földgolyót, még sincs sehol, és nem tudni róla, hogy függ-e tőlünk egyáltalán, vagy mi vagyunk egyre jobban kiszolgáltatva neki, az azonban biztos, hogy Kazi látszólag kézben tartotta a szálakat, és mi hozzá szaladtunk, ha lefagyott a számítógépünk vagy nem tudtunk belépni az iskolai szerverre. Mindennel őt zaklattuk, és nem pusztán azért, mert ő volt a rendszergazda. Gyanítom, keresték más ügyekkel is, olykor lelki segélyszolgálatot tartott; fiatalabb kolléganők a kockás ing mellére borulva sírták el csalódásaikat, de vigasztalása baráti gesztus volt csupán, jelzőfény felvillanása a viharban, idegen hajók találkozása a tengeren.


Nem látszott rajta, hogy meg fog halni. Nem volt a homlokán jel, nem tűnt életuntnak, sem betegnek, és nem hasonlított azokra a szerencsétlenekre sem, akiknek gellert kapott vagy kátyúba jutott az élete, mint Kornélkának, E.-nek vagy Sanci tanár úrnak – hosszú pályám során sok elfuserált sorssal találkoztam –, meglehet, az eltitkolt indulatok robbantották szét a szívét, mert hallgatag, befele forduló alkat volt, tipikus vízöntő, mondták róla az asztrológiában járatos tanítónők. Csak a halántékán kezdett lüktetni egy ér, ha valami bosszantotta, ám ezt legfeljebb azok vették észre, akik jól ismerték, különben is ritkán fordult elő ilyesmi.


2
Váratlanul csapott le rá a halál. Az iskolában érte, mint sportolót a pályán vagy színészt a színpadon, egy nappal azelőtt, hogy meg akartam keresni a képernyőmön megjelenő fals üzenet miatt, amitől nem tudtam megszabadulni, pedig már minden mozgathatót eltávolítottam a gépemről, a hangszóró csatlakozóját is kihúztam, az ismeretlen eszköz hibájáról értesítő üzenet azonban makacsul visszatért, hogy félóránként kizökkentsen az írás menetéből.


Már befejeződött a tanév. Túl voltunk az évzárón és az utolsó értekezleten, alig két-három nap maradt az iskola bezárásáig, amikor kiteszik az ügyintézés szerdán 8-tól 12-ig táblát, ilyenkor az megy be, akinek nagyon muszáj, és Kazi közéjük tartozott, tudtam, hogy ott találom, ezért nem is telefonáltam, hanem vállamon a laptoptáskával felkerekedtem. Az út alig néhány perc volt a napsütötte templomkerten át, beléptem a tátongó nagykapun – még nem volt kész az elektromos zár –, és máris megcsapta orromat a jellegzetes iskolaszag. Tüsszögni kezdtem a szállongó krétaportól, és elindultam megkeresni Kazit. Hosszú séta várt rám, mert az iskola több épületből áll, portája három utcára nyílik, és az egyes részeket kanyargó folyosók, tágas lépcsőházak kötik össze. Nem találkoztam senkivel, csak a takarítónők öltözőjéből hallottam hangokat, nyilván bent ültek, ették az otthonról hozott rántott húst, kovászos uborkát, és a gazdasági irodából hallatszott ki a kávéfőző sípolása. A tanáriban fent voltak a székek az asztalokon, mint a tantermekben is, az igazgatóiban senki, a csend tapintható volt mindenütt.


Vakációban kísértetkastély az iskola, a némaság azonban viszonylagos, ismeretlen eredetű neszek jegecesednek ki benne, halk puffanások, csikorgó zörejek visszhangzanak. Szárnyra kapva verdesnek a biológia szertár kitömött madarai, preparált békák plattyognak a padok alatt, és a homályos folyosókon rég elhalt tanárok szelleme bolyong, ottfelejtett halak árnyai a bealgásodott akváriumban. Csapatostól járnak az üres tantermekben, érthetetlen számsorokat, ismeretlen jeleket róva a maszatosan hagyott táblákra, megfejthetetlen üzeneteket, amik sose érnek célba; fejcsóválva nézik az újmódi elektronikus szerkezeteket, gubancos kábelkötegeket, pirosan és zölden villogó varázsszemeket, a modern pedagógia költséges mankóit. Régi ismerőseim vannak közöttük, többen a barátaim voltak, néhányan az ellenségeim, együtt ültem velük a tanári szoba U-alakú asztalánál. Akkor fiatalabb voltam náluk, ma mindüknél öregebb vagyok, sok mindent értek, amit akkor nem, feltárulnak előttem olykor érthetetlen cselekedeteik rugói, okok és okozatok válnak világossá, belelátok az irigyelt Evelin, vagy a szerencsétlen Pipin tanár úr agyába, és tudom, hogy életük véget ért, mielőtt pontot tett rá a halál. Értem a hervadó és magányos Kornélkát, aki olyan mulatságosan botorkált magas cipősarkain a Vizes utca téglajárdáján, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, megértem, hogy nem bírta elhagyni az omladozó kántorházat. Ott született és élt, ott volt boldog, majd boldogtalan, és amikor kiköltöztették – mondhatnak akármit az orvosok –, nem az agysorvadásba halt bele összkomfortos cserelakásában kétszáz méterre a régitől, hanem a honvágyba. Tudom azt is, miért itta a szépséges Evelin a rumos kávékat, egyiket a másik után az iskola melletti büfében az öröm illant litániázva, s hogy negyvenévesen miért adta meg magát a génjeibe írt végzetnek, holott a legszebb nő és a legjobb tanár volt, akit valaha ismertem. Szegény Sanci tanár úr viszont félt a gyerekektől, azért vállalt el annyi funkciót, mert amíg a gyűlésekre járt, nem kellett tanítania. A félelem sok mindenre ráveszi az embert: Sancika elejtett aktatáskájából féldecis üvegek tucatjai gurultak szanaszét a folyosón, a pedagógiából doktorált Pipin tanár úr fiókjában pedig egy disznóölő kést talált az utódja. Alighanem ugyanazt, aminek nyomát vastag, kidudorodó hegek jelezték a nyakán, de biztosan nem azt, aminek segítségével végül sikerült megmenekülnie titokzatos üldözői elől.


Intek nekik, de nem intenek vissza, a találkozás egyirányú; én látom őket, ők nem látnak engem, holott karnyújtásnyira vannak tőlem, és ahogy ellengenek előttem, mint Kurosawa filmjében a rókadémonok esküvői menete, másokra is ráismerek: a hitehagyott igazgatónőre és a származását jelentgetéssel kompenzáló X.-re, szégyenkezve lapulnak a többiek háta mögött. Felmentésre, feloldozásra várnak; a kort okolják, a körülményeket, maguk sem értik, mi történt velük.


Még nézném őket, hordoznak valamit a fiatalságomból, ámde ritkul a sor, és a folyosó végén feltűnik Kazi. Fehér köpenye szárnyként libeg, ahogy elsiet előttem. Kázmér, van egy perce?, szólok oda, de nem hallja, megy a lemaradó D. Miklós után, mint akit megbabonáztak. Húsz éve egykorúak voltak, csakhogy a halál konzervál, a hajdani barát ma is huszonéves, mint volt a karambol idején, amikor kocsijuk felcsavarodott az út menti fára hazafelé a lakodalomból. Együtt mennek tovább, míg a derékszögben forduló folyosó elnyeli őket a többiekkel együtt.


Szél fúj át az üres épületen, valahol becsap egy nyitva felejtett ablakszárnyat a huzat. Rossz érzés fog el, a táska húzza a vállamat, visszamegyek az irodába. Nem járt itt Kázmér?, kérdezem a közben előkerült titkárnőt, láttam erre jönni az előbb. A lány fejét rázza az irathalom mögött, nem láthatta, néz rám megdöbbenve, szeme körül sötét karikák, Kazi tegnap meghalt.


Szavai üresen kopognak, mint régen, a számítógépes korszak előtt az írógép acélbetűi a hengeren, miket beszél ez itt? mi az, hogy Kazi meghalt? Ám eszembe jut a folyosói jelenet, és a fekete zászló az iskolakapu fölött, mikor bejöttem, csattogva lobogtatta a szél, át is futott rajtam, ugyan kiért? Aztán feljöttem a hat lépcsőfokon, és elfelejtettem, mert a számítógépemen kísértő üzenet járt a fejemben: olyan, mint az ördög a régi városligeti bábszínházban, ütheti furkósbottal vagy nyeles serpenyővel Vitéz László, mindig újra megjelenik.

 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Faragóné Horváth Katalin mondta: 2011. november 15., 17:31
Drága Tünde Néni!
Most olvastam a cikket. Ismersz... úgy ríttam, mint a zápor! Nem csak K elvesztése! AHOGY írsz, mindig szíven talál!!!
Főleg az utolsó kérdések szorították el a torkom! (Amik itt nincsenek, csak a folyóiratban)
Már másfél éve, és még mindig nem tudom, hogyan fordul vissza a világ a sarkába...
Szeretettel ölellek
Katyi
(Ezt a nevet K adta nekem, azóta is használom az ő emlékére)
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2011 / 11   »   Hol van Kázmér
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911