Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2012 / 6   //    «    8    » 
REJTETTEBB FIÓKOKBÓL
Bene Zoltán
Álomváltozat
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A legrosszabb, gondolta magában Zé, hogy ez már a negyedik reggel. Fájt a feje és a bal válla. Előbbit réges-régen megszokta, utóbbi határozottan zavarta. Próbálta fölidézni az álmot, tíz körömmel kaparta elő a képeket az agytekervényeiből. Az egyiken utcai lámpa világított meg könnyáztatta arcot, a másikon esőcsöppek kráterei sebezték föl tócsák vizét, a harmadikon semmi egyéb, csak békalencse. A legrosszabb az, ismételte Zé (ezúttal fennhangon), hogy ez már a negyedik reggel. Kibotorkált a konyhába. Röpke pillanatra ellágyult, amint a csodaszép kávégépet megpillantotta az asztal közepén. Két hétig fordított érte ostoba használati utasításokat, ilyesféle szentenciákkal: A benzin nagyon könnyen meggyulladhat! Nyílt lángtól tartsunk megfelelő távolságot! (Mekkora lehet a megfelelő távolság, törte a fejét Zé.) Az üzemanyagot ne csepegtessük el! Vagy: Amennyiben a készülékre szerelt csatlakozódugasz nem megfelelő a fali aljzatba, azt le kell vágni, és egy megfelelő dugaszt kell felszerelni. − Két hétig kódolt efféle szövegeket, a legegyszerűbb kódrendszert alkalmazva. Ez erősen megviselte nyelv- és szépérzékét. Meg az idegeit. Utóbbiakat talán jobban, mint üdvös lett volna. Az eredmény azonban, lám, mily megható és diadalmas: egy gyönyörűséges kávégép, amely titokzatos gyomrában őrli meg a torkába öntött kávészemeket, mindig pontosan egy csészényi mennyiséget, se többet, se kevesebbet. Akár a jobb vendéglátóhelyeken. Zé arcán átsuhant egy halvány mosoly, a feltámadó büszkeség enyhítette a sajgást a nyugtalan éjjelek gyötörte vállában. Megnyomta a gombot, a megfelelő helyre tolta a csészét, hallgatta a sokat ígérő zúgást, nyújtózott, várt, vakarózott, végül kortyolt. A negyedik korty után ismét az jutott eszébe, hogy ez már a negyedik reggel, vagyis a negyedik éjszaka telt el ebben az összerakhatatlan álomban. Leült, lehunyta a szemét. Álmában fiatal volt, húszesztendős: egy hangyányi sárm, karcsú derék. Álmában biliárdozott, „majd a dákóm meghozza a szerencsémet”, hallotta Kern András hangját, közben tudta, hogy valójában Woody Allen, abban viszont már nem volt biztos, hogy ez is álmában történt. Kinyitotta a szemét, újabb áhítatos, simogató mozdulattal nyomta meg a gombot, és a gép nem hagyta cserben, telitöltötte csészéjét a betűző, gyönge napsugárban meg-megcsillanó, éretten, telten fekete folyadékkal. Álmában ezzel szemben rossz kávét ivott, cikkant át rajta. Kezében izzadságtól iszamós billiárdgolyóval állt egy pultnál. A pulton üres poharak. Álmában elindult valahová, talán valaki elé, egy idegen városban, ahol esett az eső és ráesteledett. Álmában nyilván eltévedt. Zé reménykedni kezdett, hogy mégis összerakható az összerakhatatlan. Megdörzsölte a halántékát, hogy serkentse az agyműködését. Kamaszkora óta folyamodott ehhez a módszerhez, holott régen elfeledte, melyik film melyik szereplője szolgált mintául. A módszer, mint rendesen, nem működött. Zén ettől nyugtalanság vett erőt, gyorsan felöltözött, lekapott egy könyvet a polcáról, hóna alá csapta és leszaladt az utcára.

 

Tavasz volt. Olyan valóságosan, ahogyan az álmában ősz. Álmában őszi, ezen az ébernek tűnő reggelen tavaszi eső szemerkélt. A város megszokott arcát mutatta. Erősen eltért az álombéli várostól, amelyben Zé csúnyán eltévedt. Tévelygésében egészen a békalencséig jutott. A békalencse nem városi kategória, torpant meg Zé. Ezek szerint álmomban a város széléig tévedtem, révedt maga elé gondterhelten.

 

A kérdés csupán az, morfondírozott tovább, hogy csupán álmomban, vagy…

 

Tavasz volt. A szemetelő eső előbb kifényesítette az aszfaltot, mint gondos piperkőc a cipője orrát, utána elállt. Egyik pillanatról a másikra abbamaradt. Zé a folyópartra igyekezett. Szándéka szerint a várost a folyótól óvó betonfalnak veti majd hátát, úgy merül el a könyvben, amit találomra magával hozott. Álmában az eső egyre erősödött, és szorongatón sötétült körülötte a világ. Egy fához dőlt, érezte, hogy szédül. Részeg volt, álmában siralmasan részeg. Talán öklendezett is a fát támasztva, torkából gurgulázó hangok bugyogtak elő, s lehet, egyéb is. Álmában tovább lődörgött, mind kevésbé tudta, hová keveredik. Azt se nagyon, honnan, miért. Ahogyan szürkült a világ, úgy borult el Zé elméje is. Agysejtjei a passzív ellenállást választották a túlélésért vívott küzdelmükben: magukba zárkóztak, a tetszhalálba menekültek az alkoholmolekulák elől. Halottnak tettették magukat, mint egyes állatok, például a kaszáspókok, ha veszélyt éreznek. Ez a legtöbbször jó módszer, kivéve, ha a veszély egy dögevő képében jelentkezik. Álmában Zé számára a veszély leginkább önmaga lehetett, ám ez a kör mégis egy utcai lámpa által megvilágított könnyáztatta arccal zárult. Zé izgatott lett, mozdulatlanságba dermedt a folyóparti sétányon, erősen lehunyta a szemét. Álmában egy hátát a lámpaoszlopnak vető lány jelent meg, arcán peregtek a könnyek. Zé megállt vele szemben, merően nézte, aztán megkapta az első ütést, valahonnan hátulról, utána a másodikat, pontosan a bal vállára. A harmadiktól zuhant a földre. Álmában az anyját szidták, ő tisztán hallotta a hangokat, de alig-alig értette, álmában talán bele is rúgtak, a testi fájdalom azonban nem szerepelt az álomban. Zé kinyitotta a szemét, a betonfalhoz sietett, leült a tövébe, hátát, miként az álombéli lány a lámpaoszlopnak, a falnak vetette. Álmában feltápászkodott és ment, ment, ment, míg csak a békalencse áporodott, pállott szaga meg nem állította. Álmában a cipőjében cuppogott a víz, farmerja zöld lett és nyákos, ujjai közt a békalencse undok, nyúlós kocsonyája. Álmában fűbe törölte a kezét, mielőtt visszafelé indult, jóllehet nem tudta, arról jött-e, amerre nekivágott, magában mégis úgy határozta meg a célt: visszamegyek. Álmában fájt a feje és háborgott a gyomra. Bátrabb agysejtjei életre keltek a látszathalálból és tájékozódni próbáltak az éjszakában. Álmában egy kollégiumot keresett egy épphogy-ismert városban, álmában lassan megtudta, hogy nem ért el oda, ahová indult, hiába várta valaki, akiről nem tudja már (nem tudja még?), kicsoda is lehet…

 

Zé fáradtan sóhajtott. A negyedik reggelre végre véget ért. A negyedik reggelre úgy-ahogy összeállt az álom története. Egy álomtörténet egy bizonyos változata, hellyel-közzel. Zé tapasztalatból tudta, hogy ezzel lezárult az ügy, s az előtte álló (ötödik) éjszakán majd más kezdi sanyargatni. Ettől megkönnyebbült, újra végigpergette magában az álomeseményeket, kereste a kapcsokat a valósághoz, végül kényelmesen (vagy egyenesen lustán?), egyszersmind a folyó páráiból (f)eltöltekezve némi pátosszal, kimondta, hogy az álom maga a valóság és a valóság maga az álom. A valóság gyakorta álommá alakul, az álom viszont olykor valóra válik, mélázott, de félbe is szakította nyomban, inkább annak örült, hogy ezzel hát lezárult, azzal találomra felütötte a könyvet. „Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő.” Megnézte a borítót: Szent Ágoston. Megnyugtatta, hogy mások sincsenek könnyű helyzetben a memóriájukkal. Még olyan komoly koponyáknak is meggyűlik vele a bajuk, amilyen Augustinus Aurelius, Hippo egykori püspöke. Tovább olvasott. „Vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember más valamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek.” Zé bólogatott: van ilyen, igen. Többször, mint kellene. Az ölébe ejtette a kötetet, mélyet szippantott a vízillatú levegőből. Fölállt, hazaindult. A folyóparti sétány egyik-másik fája alatt bagolyköpet, a bokrok aljában itt-ott pillepalackok, féldecis és kétdecis üvegek. Üresen.

 

A promenád egyik lámpaoszlopának dőlve fiatal lány állt, arcán csorgott lefelé a könny. Zé a lány elé lépett, közben a saját háta mögé fülelt. Nem kérdezte, mi a baj, csak szeretett volna letörölni egy könnycseppet. A lány elrántotta a fejét, és Zé keze úgy maradt a levegőben, dermedten, bénán, akár madár a falikárpiton. Ekkor megkapta az első ütést, valahonnan hátulról. Kisvártatva a másodikat is. A bal vállára. Nagyjából félúton a gyomra és a tüdeje között percek óta érezte, hogy így lesz. Sarkon fordult. Kócos öregasszonnyal találta magát szemközt. A banya szatírt kiabált, rekedten sikítozott. Zé tudta, hogy ez másképpen nem lehet, mégis jobbnak látta eloldalogni. Sokáig kísérte az érdes, fülsértő hangoskodás, a hátának verődött, lepattant a felszáradt aszfaltra. Zé tenyere összeizzadt Szent Ágostonnal. Újra megeredt az eső. Erre azonban másnap nem mert volna megesküdni.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2012 / 6   »   Álomváltozat
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911