Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 1   //    «    4    » 
Novák Gábor
Sárgaház-blues
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A szeme zavaros, zöld-barna mélység, mohos téglák végtelen-süllyedő sora (a tökéletes illúzióhoz csak a szúnyoglárvák rebbenése hiányzik a tekintet tükrén) – a haja rozsdabarna ódonság, szinte nyikorog és pattogzik, ahogy megmozdítja a fejét – egyetlen tincs algazöld melír bukik ki a vöröslő kavargásból.

 

A Bolond Lány az öntöttvas nyomós kút alatt hever hanyatt, szája nyitva, haja megbomolva, inge szétnyitva – közel s távol senki, a melltartóvillantás mégis feszélyezi Senkihótét.

 

– Mit bámulsz? Csináld már!

 

A Lány izeg-mozog, elhelyezi az avarban csípejét, hunyorog, tüsszent, pilláival verdes, aztán behunyja szemét, száját nagyra tátja – S. két tenyérrel nehezül a nyomókarra, csak pianissimo, épp, hogy meginduljon a vízsugár.

 

Langyos szél lebben, el-ellop néhány foszlányt a csobogásból, darazsak hagyják ott a cső viszonylagos hűvösét, potrohuk, izgékony csápjuk vonaglik, körüldöngik a kutat és a fiatalokat – a Bolond Lány karját-lábát csavargatva vihog, a kútból fröcskölő hideg, klór-tiszta víz eláztatja a nyakát, mellét, vállát, végigcsurog az állán – Senkihóte nekihevülő ágyékkal hajol a csípőtekergető viháncolás fölé, a vízzel megtelő rózsaszín szájüreget figyeli – a bizsergés a néhány nappal korábbi képet idézi – melyiket is?

 

A Bolond Lány otthon, a kertjükben, tizenhét éve és negyvennyolc kilója minden komolyságával vizet húz, a kút kereke nyikorog, rozsdabarna foltokat hagy a tengelyen az ujjnyi drótkötél, egy szilvafa ága a víz fölé lóg, a mélybe hullatja levelét. A Bolond Lányon kinyúlt póló, melegítőnadrágjából kidomborul a feneke, ahogy áthajol a káván és leakasztja a teli vödröt, fehér bugyi szegélye villan, aztán keserves nyögés hallatszik, a Lány a nagy súlytól oldalra dőlve, szabad karjával ellentartva dülöngél a vetemény felé.

 

Senkihóte a drótsövény fölött, előrebiccent fejjel, látványba feledkezve lesi – a Lány meglátja, int a fejével, „na, gyere be!” – S. hosszú lábával átlendül a kerítésen, talpa puhán puffan a gereblyézett talajon, rohan a Lány után, segítsen-e.

 

Mindenki Bolondja a fejét rázza, nem kell, mindjárt végez.

 

– Meg aztán úgyis engem akartál nézni, nem? Hát ülj le oda – mutat a kút mellé egy lapos, szürke kőre –, és nézz.

 

Míg S. tenyerébe támasztott állal, feje lassú fordulásával követi a botladozását, a Bolond Lány nagy komolyan magyaráz:

 

– Ilyen későn már csak pár növény van a kertben. Káposzta, paprika… ezek szomjasak. A többi nem kér inni. – Vizet loccsant a sorok közt futó barázdába, nézi, ahogy sárrá sötétül a föld. – Most pedig jöjjön a szentély!

 

A kút mögött ócska üst áll, pereme csorba, fülén morzsolni lehet a rozsdát – régen disznóölésnél használhatták, vizet forraltak vagy szalonnát abáltak benne – most nincs disznó, nincs szalonna, az üst a kertben pusztulgat – a Bolond Lány pedig buzgó örömmel vizet zúdít bele; vödör vödör után.

 

– Mire jó ez? – kérdi Senkihóte, mikor az üst megtelik és a Lány verejték meg frissen mosott haj illatát árasztva mellé huppan a kőre.

 

– Az a víz a madaraké. Hónapok óta visszajárnak, galambok, verebek, rigók, ilyesfélék. Most már vége a hőségnek, találnának máshol is vizet, mégis ide járnak inni, és magukkal hozzák a fiókáikat is. Megszokják, hogy itt egy lány vízzel várja őket. A megszokásból ösztön lesz, a teli üst meg a lány képe beég a madarak genetikus memóriájába, és ezt az ismeretet átörökítik az újabb és újabb generációknak. Száz év múlva, mikor már rég nem élek, és talán a ház se áll, a madarak visszatérnek, mert emlékeznek a vízre és rám.

 

Senkihóte közelebb bújik a lányhoz, átkarolja a vállát, a hátán érzi a lapockák dudorát, a melltartó pántját. Maga előtt látja a jelenetet: az embertelen, Bolond Lány-mentes jövőben vadgalambok szürke szárnyai csapkodnak a pusztaság fölött, és keresik az ösztöneikben élő képet, az agyonkorrodált vasüstöt meg az algazöld-vörös hajú nőt.

 

– Madarak istennője – motyogja szeretettel, és arra gondol, lehozza a padlásról, és vízzel tölti meg a nagyapja idejéből maradt rozsdás kondért. Ki hitte volna, hogy a bolondok halhatatlansága ilyen olcsón megszerezhető?

 

 

Mikor abbahagyják a bolond vízszertartást, a Lány a kifakult, szöszös melegítőfelsőjébe törölközik, dideregve-mosolyogva szárítgatja nyakát, vállát, néhány nedves tincse a koponyájához tapad. Kész tb-krach ő, akin csődbe mehet az egész eü-pénztár, paroxetineket, nyugtatókat szed orálisan, járóbeteg, hétről-hétre makacsul feltűnik a pszichiátrián, hiába, a hullámvasút újból és újból elkapja, bolond vihogás vagy szótlan, önmagába forduló merengés jelzi, hegyen vagy völgyön jár-e éppen. Vannak ritka szerencsés pillanatai, mikor minden egyensúlyba kerül – a mániás szakasz mindenáron-közlékenysége a depressziós fázis komor színeivel vegyül, nevet a száj és szenved a szem.

 

Ilyen volt, mikor Senkihóte, ez a javíthatatlan kóbor lovag megtalálta – nyári zivatart ígérő, fülledt idő, távoli harangzúgás, nádlevelek közt susogó szél – a Hipercellák Délutánja!

 

A Bolond Lány balanszban billegett a móló végén, fele feneke a víz fölött, válláról lecsusszant a fehér pettyes, kék bikini pántocskája – Mindenki Bolondja csak csücsörített, tincset babrált, a tekintete messze révedt, az egyszeri szemlélő el sem dönthette, magának locsog, vagy az őt premier plán bámuló, kötésig vízben tocsogó kölyköknek.

 

Csóró kiskamaszok voltak ezek, minden nyarak és szórakozások perifériáján – még strand sem jutott neki, csak ez a leharcolt horgásztó, környes-körül teleaggatva fénymásolt „fürödni tilos” papírokkal – a kölykök rá se bagóztak a színehagyott figyelmeztetésekre, csak ácsorogtak a felkavart iszapban, és hallgatták a Bolond Lány szövegét.

 

A fantáziája termékeiről mesélt, gonosz tekintetű manókról, akik körülveszik, kéjes nyöszörgések közepette tapogatják a nyakát, homlokát, halántékát, koponyája dudorait, a tarkója alatt feszülő csigolyákat – züllött és perverz manók, ujjbegyükről ovális foltokban rohad a felhám, a nyiladékokból híg váladék szivárog, szaga a bomló húsé.

 

Az apró lények hullámokban érkeznek – egy-egy alkalommal tucatnyian, befészkelik magukat a Lány környezetébe, elfoglalják a szobáját, fotelt, heverőt, szekrényt, mindent, meggusztálják a ruháit és fehérneműit, fitymáló megjegyzéseket tesznek az ízlésére, belepofátlankodnak a naplójába.

 

– Minden irányból hideg pillantások tapadnak rád – magyarázta a Lány, lábát a víz felett lógázva –, és vacakul érzed magad, mintha megjött volna. Hetekbe telik, mire megunják az egészet, és odébb állnak.

 

A magnó, ami eddig Muddy Waters-dalokat duruzsolt a stégen, most kattant és megállt – a Bolond Lány fordított a kazettán –, néhány kölyök kigázolt a partra, kólát bontottak, ittak, böfögtek, megritkult frottírtörölközővel szárítgatták magukat.

 

– A manók uralmát nehéz túlélni. Az egyik módszer szerint magadba kell merülnöd, hogy ne érjen el semmi a külvilág zajai közül. Befalazod a szemed, füled, és ha senkit sem hallasz, senkit sem látsz, talán ők is elkerülnek. Ez az egyik módszer.

 

A Lány mélázva szájába fogott egy tincset, lassan ingatta a fejét.

 

– Nem, tökéletlen és bizonytalan ez az út. A másik mód a túlélésre hatásosabb, de sokkal nehezebb. Lépj ki magadból, vesd le a húsod, mint egy köpenyt, törd apróra a csontjaidat, szivárogj el, és figyeld kívülről önmagadat. Ha így teszel, idegennek érzed a testedet. A manók nem tűnnek el, de olyankor már mindegy, mit csinálnak.

 

A Bolond Lány felfelé kancsított, a felhőket pislogta egyre, csupa kövér bárányfelhő volt az ég.

 

– Tudták a régi szentek, mit beszélnek: nincs test, nincs éhség, szomjúság, nem öregedsz, az időt se érzed. Halál sincs. Feloldódsz egy iszonyú hosszú átmenetben, mint a köd. Csak az a baj, senki sem tudja, hogyan dobhatod le a tested. Akinek sikerült, az már nem mondhatja el. Az emberek pedig mindenféle babonákat találnak ki. Imádkozd végig a száznyolc szemből álló buddhista olvasót, éld át a golyókhoz kapcsolódó fájdalmakat, hogy megszabadulhass tőlük. Menj fel egy szent hegyre és böjtölj, amíg össze nem száradsz, mint egy falevél, aztán törd szét magad. Vagdosd csíkokra a bőröd, hogy elmosódjon a határ kint és bent között. Én az egyszerűbb módszerekben hiszek.

 

Ábrándos párák úsztak a szeme felszínén, ahogy megmarkolta az olcsó magnót.

 

– ÖLD MEG A TESTET ÉS MEGHAL A FEJ. Ha ezt most közétek vágnám, és megölne titeket az áram… Azt mondják, a halál beálltakor hatalmas energiák szabadulnak fel. Olyan erők, amik megbolygatják a világ rendjét, és elszakíthatják a szemlélő lelkét a testtől. Ha ezt a magnót most közétek hajítanám…

 

– Nem történne semmi. Elemről megy.

 

A stég mögül, a nád közül Senkihóte lépett elő – végigballagott a recsegő deszkákon, leült a Lány mellé, együtt nézték a vihánc kölyköket, azok partra másztak, tocsogtak, bugyborékoltak, „a Bolond Csaj má’ megin’ nem százas!”, nedves lábbal cuppogtak az iszapban a törölközőjük felé.

 

A Lány elfordult, hogy megigazítsa a bikinifelsője pántját, közben hagyta a haját előrehullni, hogy arca eltűnjék, lénye bezárkózott egészen – Senkihóte, aki érezte a borút, lekapta magáról a inget, a Lány vállára terítette – az eget figyelte, úgy vette fel a mese fonalát.

 

– Elemről megy a magnód, ide inkább villámcsapás kellene. Például azok a

felhők ott…

 

– Azok bárányfelhők.

 

– Nem – Senkihóte határozottan rázta meg a fejét, a felhőkre mutatott. – Azok ott hipercellák. Úgy néznek ki, mint egy-egy bárányfelhő, de a belsejükben millió szél sebességével kavarog a levegő… a részecskék töltése iszonyatos, a keletkező villámok száz meg száz ágra bomlanak, belevágnak a villámhárítókba, fákba, de szikrázva kisülnek a sík terep fölött is… a víz fölött is. Ellene a viharágyú sem ér semmit. A hipercellák ereje valóban elszakítja a lelket a testtől.

 

– Komolyan? – A Bolond Lány hátravetette haját, kihúzta derekát, elmosolyodott, tekintete Senkihótéét követve az égre tapadt, együtt nézték a fenyegető felhőket.

 

A távolból esőillatot hozott a szél.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 1   »   Sárgaház-blues
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911