Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 1   //    «    14    » 
LÍRAI STAFÉTA
Valachi Anna
Irodalmi ősök és utódok „párbeszéde“
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Sem utódja, sem boldog őse […] nem vagyok senkinek!” – verte le a modern magyar poézis korszakhatárának cölöpjeit 1909-ben Ady Endre, éles cezúrát vonva a korábbi századok irodalmi öröksége s önnön formabontó-újító törekvései között. Hamar belátta azonban, hogy nem elég – szimbolikus-szecessziós minták alapján – átprogramoznia a hagyományos honi versnyelvet, hiszen a lírai forradalmár csak az ismert elődökhöz képest illusztrálhatja önnön egyediségét.

 

Az irodalmi Kolumbuszként „új vizekre” merészkedő költő jövőt fürkésző szeme – válságos időkben, amikor a bukott forradalmak emlékei kísértették – mind gyakrabban pásztázta a múltat, kivált a romantika korát, melynek maga is szülötte volt. Noha „sorsának királyaként” nem törődött a „beszédes költő-példákkal” („Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül” – írta a Hunn, új legendában), a mögöttük hagyott század történéseit mégis szemléletes hivatkozási alapnak tekintette, amikor az irodalom forradalmi hagyományainak megcsúfolásával szembesítette „élete nézőit”, a polgárosodó kor útkereső poétáit.

 

Ezzel a gesztussal akarva-akaratlan tematizálta a Nyugat költőinek egymás közti kommunikációját is, átmentve – és új tartalommal töltve fel – a korábbi elvi csatározások és hitviták divatját. Míg a nyelvújítók és a reformkori ítészek elsősorban a stílus, a versforma, a nyelvhasználat alapján bírálták a hazafias költészet formálóit, olykor bántóan igaztalan következtetésekre jutva (lásd Kölcsey hírhedett Csokonai- és Berzsenyi-kritikáját), Ady mindenekelőtt a költőegyéniségek szándékai és tettei alapján ítélkezett, pályatársait is „színvallásra”, elvi-morális állásfoglalásra késztetve. Föllépésével a Nyugat körül tömörülő költők több nemzedéke számára fontossá vált, hogy ars poeticájuk szellemében irodalmi rokon- és ellenszenveikről is számot adjanak.

 

Az Ady által gerjesztett párbeszéd-kényszer a szekértábor-harcoknak is szabad utat nyitott. Az elődök és kortársak előtt hódoló költemények mellett az ellenérzések, az elszabadult negatív indulatok is rímekbe-ritmusokba kényszerültek, hiszen nemcsak a meghitt barátságok és a zavartalan mester-tanítvány kapcsolatok, hanem a nyílt és titkos viszálykodások, rivalizálások is rányomták bélyegüket a huszadik század irodalmának belvilágára. Az elharapózó viták, a nyílt állásfoglalások azonban nemhogy kaotikussá tették volna a kor irodalmát, ellenkezőleg: nem várt tanulságokat hordoztak. Az élő és holt költőkhöz intézett, gyakran névre szóló költemények összességükben kirajzolták a modern magyar literatúra sajátos „kapcsolati hálóját”, a sokféleségében is egységes magyar költészet folyamatszerűségét modellezve.

 

A Lírai staféta nyitó darabjában vegyük szemügyre, milyen kihívás elé állította kortársait 1912 őszén, a vérvörös csütörtök leverése után Ady, az átmenetileg „sereg nélkül maradt vezér”. A választójogi harcban elvérzett lázadókkal azonosulva olyan baljóslatú példát keresett az előző század irodalmából, amely miatt a forradalmi hagyományok most is kevésnek bizonyultak a politikai követeléseikért küzdő munkásság önfelszabadító harcában. Ady magatartását befolyásolta az aktív politikai cselekvés lehetőségétől megfosztott ember ambivalenciája. Schweitzer Pál úgy jellemezte a költő ekkori állapotát: „tudja, hogy a kényszer-passzivitását előidéző vereségben azok is hibásak, akikért cselekedni kívánt”.

 

KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK

 

Azoknak a poéta-társaimnak,

akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál


A fátyol borult, az asztal terült,

Örült az úr-rend a Deáki tettnek,

Fecerunt magnum áldomás s Buda

Filoxerátlan hegyei lihegtek.


Piros borával megint itatott

Vármegye bálján jókedvü alispán,

Mindenki támadt, élt és szabadult,

Csak a plebs maradt egyedül a listán.


Cigány is kellett, nótázó diák,

Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak

S a velszi bárdok kézbe-csaptanak

S pihentető, szép énekeket mondtak.

Egy emberöltőn folyt a dáridó

S ékes meséje Toldi hűségének,

Soha egy riasztó, becsületes,

Egy szabaditó vagy keserü ének.


Most már orgia és eszeveszett

Haláltánc már a nemes urak tánca

S dühbe csapott a béres igricek

Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.


De künn a dal szabaditó s szabad,

Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,

Most már csakis úgy nem volna remény,

Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.

 

 

A vers már a címében az 1857 nyarán keletkezett, A walesi bárdok Arany Jánosát idézi, de közvetve Petőfit is, aki A XIX. század költőihez 1847-ben intézett verses szózatában kizárólag az időszerű politikai mondandójú költeményeket tekintette létezésre érdemes szellemi termékeknek. Talán meglepő, hogy a kétféle asszociáció mennyire ellentétes gyökerű Adynál. Míg Petőfit szellemi előfutárának ismeri el (lásd lelki-művészi azonosulásáról tanúskodó tanulmányát 1910-ből: Petőfi nem alkuszik), Aranyt ellenszenvvel emlegeti, mint az általa megénekelt, vértanúhalált halt walesi dalnokok későbbi árulóját.

 

Úgy vélte, az 1848/49-es szabadságharc nagy túlélője a feledés fátylát borította a magyarság függetlenségi harcait idéző múltra, s a „deáki tett” – a kiegyezés – után, önáltató optimizmussal, tettre rest passzivitással maga is kiegyezett a feudális Magyarországgal. Ady elvárta volna, hogy továbbra is „szabadító, keserű énekeket” zengjen, és úgy találta, inkább „pihentető”, andalító dalokkal szolgálta a haláltáncba torkolló úri dáridót.

 

Ady valósággal provokálta költőtársait Arany-ellenes megnyilatkozásaival – tudniillik ezt a versét már egy prózai állásfoglalása is megelőzte. A Nyugat 1911. januári első számában jelent meg Strófák „Buda halálá”-ról címmel kritikája „a ballada Shakespeare-jéről”, epés hangnemben ágálva a költőelőd szerinte indokolatlan, de legalábbis túlzott kultusza miatt. „Óh acél-magyar, hivatással paraszt és arisztokrata Arany János, megírnád-e ma, ha ma élnél, további hun-regéidet? »Isten veled jobb részem arany-álma«, nagyon nótárius s uraknak – lelke ellenére – udvarló volt ez a majdnem géniuszos hajdú-ivadék. A »Buda halála« csak véletlen rátalálás valamire s ezért jobb, különb Toldinál s minden más fölpukkasztott Arany-alkotásnál. […]

 

A Széchenyi torz, ki nem fejlett poétaságának volt a beteljesülése és igazolása Arany, de Széchenyi kissé jobban látta és érezte a világot” – vélekedett ekkor.

 

Ady nyilván úgy érezte: rá vár a feladat, hogy – ha sok évtizedes késéssel is – ráébressze „utálatos szerelmes nációját”, „a hőkölés népét” tragikus történelmi helyzetére, költőtársait pedig hivatásuk közéleti feladatkörére. Titkos vágyai közt szerepelhetett az is, hogy magára vonatkoztathassa az Arany által 1858-ban megénekelt „az utolsó magyar” szerepkörét.

 

A vers az első világháború kirobbanásának évében, a Ki látott engem? című Ady-kötet Véres panorámák tavaszán ciklusában jelent meg, melyet ekkor a Galilei-körnek, a „nálamnál ifjabb és tán hívőbb lelkeimnek” ajánlott. De már az 1912 őszén keletkezett vers is célzott üzenet volt azoknak a poéta-társaknak, „akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál”. S hogy kik érezték magukat címzettnek? Az majd a versre adott reakciók, vallomások alapján derül ki. Mindenesetre tény, hogy – noha Babits Mihály is megírta a maga Május huszonhárom Rákospalotán című versét, ugyanarra a véres eseményre utalva, amely Adyból előcsalta forradalmi verseit (Rengj csak, Föld; Rohanunk a forradalomba; A Szent Lélek karavánja) – az alkati különbségek előbb-utóbb mégiscsak kiütköztek.

 

Legközelebb azt firtatom, miként reagáltak Ady állásfoglalásra késztető írásaira kortársai és a később született költők. S hogy az 1919 januárja óta halott, senkihez sem hasonuló, de híveket és ellenségeket éltében és holtában is bőven maga köré gyűjtő Ady – „Isten szörnyetege”, ahogyan Vatai László nevezte  – miképp befolyásolta száz éven keresztül az utódok költői szerepvállalásait, politikai és ízlésharcait.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 1   »   Irodalmi ősök és utódok „párbeszéde“
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911