Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 1   //    «    15    » 
Farkas Henrik
A megcsalt gondolkodás
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Tallár Ferenc inspiráló esszéje  (Légy a levesben, Liget 2012/9) a kommunikációban, az információ közvetítésében, a fogyasztásban stb. felbukkanó új formákat és életformákat, korunk meghatározó kulturális jelenségeit egy új típusú tudás és fogalmiság kialakulásával hozza összefüggésbe. Az itt olvasható írás ehhez próbál további filozófiai, eszmetörténeti támpontokat nyújtani.

 

Az elsősorban nietzschei inspirációkat követő posztstrukturalisták (Deleuze, Foucault, Derrida stb.) osztják a Hegeltől származó nézetet, hogy egy kultúra jellegét a gondolkodási módok és a hozzájuk kapcsolódó fogalmiság határozza meg.

 

A Nyugat kultúrájának sarjadását a filozófia kezdetéhez, vagyis a görögökhöz kötik. Az első mozzanatok – számos áttétellel – napjainkig meghatározzák a filozófiát, és így kultúránkat is. Elképzelésük szerint a nyugati gondolkodás minden törekvése ellenére nem annyira a valóság leírására, inkább megzabolázására irányul. Visszatérő elképzelés, hogy a Nyugat filozófiájában olyan elem lappang, amelyet e gondolkodás nem képes teljesen pásztázni. Ennek következménye, hogy a filozófiai gondolkodás, szándéktalanul, így vagy úgy, de kiszolgáltatott egy vakfoltnak, amely hat rá és eltéríti. Az idegen elem, az elemzés jellegétől függően, többféle elnevezést kap: hatalom, őrület, elkülönböződés stb., s így, amikor a gondolkodás leírja a valóságot, már eleve torzítja azt. Az elemzések azokat a fogalmakat leplezik le, amelyek az idegen hatalmakat és látens struktúrákat elfedik, és megakadályozzák, hogy elgondolható legyen, ami saját pozícióból immár elgondolhatatlan. Eszerint a nyugati filozófia hierarchikus, középpontokkal és fundamentumokkal bélelt, kontinuus, uralható stb. valóságot tükröz. A kritika szerint ezzel olyan fogalmakat aggatunk a valóságra, amelyet az nem visel el. A posztstrukturalisták, ’68 szellemével összhangban, és a filozófiai realizmusra hivatkozva, a valóság felszabadítására pályáznak. Az új gondolkodás tehát már nem új fikciókat gyárt, hanem olyan kritikai fogalmakat konstruál, amelyek egyrészt szétzúzzák a korábbi fogalmakat, másrészt azok helyébe lépnek. Az így felszabaduló új terepen érvényüket vesztik a régi fogalmak, és az új gondolkodás a valóságot önmagából – minden ráaggatott külső fogalomtól függetlenül – mutatja meg. Ez a valóság plurális, minden centrumot, tájékozódási pontot nélkülöző, szakadozott tartomány.

 

Persze nem a posztstrukturalizmus kritikája okozta a jelenlegi helyzetet. Az új valóság nem csak a kritika valósága, nem csupán plurális, szakadozott – legalább annyira továbbél a posztstrukturalizmus által érvénytelenített fogalmi rend is.

 

A kritika utáni periódusban hirtelen az egész nyugati kultúra egyetlen korszakká sűrűsödik. Mégpedig elvi szükségszerűség miatt. A kritika a nyugati gondolkodás teljességét, így a kultúra támpilléreit is érvényteleníti; saját fogalmai sem törhetnek kizárólagos szerepre, különösen úgy nem, hogy ezek a fogalmak éppen a keretek és támpillérek nélküli valóságot hirdetik. S miközben kétségbeesve térnénk vissza jól bejáratott fogalmiságunkhoz, szörnyülködve állapítjuk meg, hogy a fogalmak, épp a kritika következtében, érvényüket vesztették, kontextusukból kifordultak. Így jönnek aztán létre a szimulákrumok, a jelölet nélküli jelölők játékai, meg az eklektikus formák és életformák, a régi és új, az integráció és dezintegráció keverékei, a különféle hibridek. Mindez tovább bonyolódik, ha a posztstrukturalizmust és korunk eszmei közegét le kívánjuk választani a modernitástól.

 

Először is, a posztstrukturalizmus a modernizmus hagyományát folytatja, amikor a filozófiát összekapcsolja a kritikával, a kultúrával és a történelemmel – miközben a modernizmust kritizálja, maga is a modernizmus keretein belül mozog. Nézzük meg ezt közelebbről! A filozófiai modernizmus hagyománya, amely kétségkívül áthangolja a filozófia funkcióját, Kant fellépésével veszi kezdetét. Ő a filozófiai gondolkodást, vagy ahogy előszeretettel nevezi, az észt, elődeivel ellentétben már nem csupán úgy bírálja, hogy saját pozícióját állítja szembe alternatív filozófiai megközelítésekkel, és e pozíción keresztül mutat rá mások hibás észhasználatára, hanem saját pozícióját is bevonja a filozófiai gondolkodás kritikai vizsgálatába. Kantnál az ész elsősorban nem külső ellenségeket keres, nem másokat vesz célba, hanem önmagára támad, és saját tartományán belül próbálja leleplezni a filozófiai gondolkodás ellenségeit. E támadás ugyanakkor két szinten zajlik. A mindenkori saját észhasználat belső működését vizsgálja, idegen elem után kutatva, hogy aztán az észen belül jelölje ki az észhasználat legitim és illegitim változatát.  Ugyanakkor e kritikától nem függetlenül felszólítja saját kora közösségét a már megvizsgált ész használatára („merj a magad értelmére támaszkodni!”) , és így érdekeltté teszi a filozófiai vállalkozásban.

 

A filozófiai gondolkodás önmagára irányuló kritikája, az észkritika összekapcsolódik a közösség észhasználatának felülvizsgálatával. Az első feladatot a filozófus teljesítette, a közösség megfelelő észhasználata azonban még várat magára. Ezért ölti a kritika a felszólítás formáját! A helyes észhasználat birtokában lévő filozófus feladata, hogy felhívja az ésszel rendelkező közösség tagjainak figyelmét az általa már tudott helyes gondolkodásra. Ez nem önmagában vett cél. A helyes észhasználat csupán előfeltétele egy ideális közösség kialakulásának. Vagyis a filozófus ismét nevelné és tökéletesítené a közösséget, amelyben él. És ez visszahat magára a filozófiai működésre.

 

Kant felszólítása a filozófia legitimitásának kritériumát áthelyezi abba a kulturális közegbe, amelyet tökéletesítene. Amíg ugyanis a közösség képtelen teljesíteni a filozófus igényét, maga a filozófiai teljesítmény is folyamatosan megkérdőjeleződik. De mivel a filozófiai felszólítás és az abból fakadó következmények egy ideára utalnak (a tökéletességre), a közösség és annak kultúrája újra és újra elégtelenné válik a filozófia támasztotta felszólítás teljesítésére. Ez újból arra ösztökéli a filozófiát, hogy önmaga kritikáját ismételje, és a közösségnek újabb és újabb recepteket kínáljon fel. Így a filozófia a permanens kritika korszakába lép, s elindítja önmaga történelmi mozgását, hiszen mindig a korábbi korszak (ideáinak) meghaladását, és egy új idea megvalósulásának ígéretét hordozza. Az egész modernitás és maga a kritikai filozófia egyszerre idealista és ideológiakritikus. Ebben a kontextusban a posztstrukturalizmus a kritikai attitűd újabb fázisa, a modernitás újabb hulláma csupán (a német idealizmus, Marx, Nietzsche, Freud, Heidegger, Husserl és Adornóék után), amely ismételt kísérletet tesz a gondolkodásban megbúvó illúziók kiiktatására, a hamis receptek leleplezésére, és egy jobb korszak eljövetelére.

 

Másodszor, és az előbbi leírásból következően úgy tűnik, saját korszakunk egy paradoxon áldozata: mert továbbra is a modernitás foglya, hiszen a gondolkodást ugyanaz a belső szorongás, kétségbeesés kíséri, ami a modern ész megszületése óta – a kérdésé, hogy miképpen lépjünk túl a megcsalt gondolkodáson, az illúziókat termelő észen –, ugyanakkor az aktusban már benne van a kényszerű ragaszkodás a modernitáshoz, a túllépés, az észkritika igényének modernista gesztusa, a modern ész sajátos csele, ami önmaga meghaladásával tartja fenn önmagát, és fordítva, önmaga fenntartását csak önmaga meghaladásával érheti el. Ennyiben korunk aligha különleges a korábbi korok igényéhez képest: a modern ész önmaga permanens válságát hozza létre, és minden egyes meghaladási kísérlet egy újabb születését hordozza. Így a válságok és az utópiák, vagy másképpen a régi kulturális világok megszűnése és az új kulturális világok születése is kódolt a modernitásban. Nyitott kérdés, hogy maga a filozófiai gondolkodás magában foglalja-e a lehetőséget, hogy a modernitásból teljesen kilépjen. Ne feledjük, a modernizmus nagy ellenfelei vagy a modernizmus nagy képviselőivé vagy a premodern és a modern keverékének megjelenítőivé válnak (még a tradicionalisták is)! A posztstrukturalizmus, miközben új diagnózist adott a modernitásról, kétségtelenül szét is robbantotta azokat a fogalmi kereteket, amelyekkel önmagunkat és kultúránkat eddig értelmeztük. Hogy az így létrejött terep, vagyis posztkritikai korszakunk miképpen fest, kizárólag utólag, egy következő gondolati alakzat fényében nyeri el értelmét, persze akkor is csak ideiglenesen (hiszen egy későbbi kritika ismét módosíthatja). Így aligha lehet világos, hogy a modern újabb fázisába léptünk, vagy egy modern utáni korban vagyunk már. Korszakunk éppolyan bizonytalan státuszú, mint a modernitás korábbi fázisai. Ez persze nem zárja ki, hogy a legújabb filozófiai gondolatok felhasználásával megpróbáljunk értelmezni bizonyos kulturális jelenségeket. De érdemes két, egyébként különnemű megjegyzéssel kiegészíteni a fentieket.

 

A modern–posztmodern filozófiai diskurzusa a kritikai hagyomány szülötte, amely nem tekinthető kultúránk egyetlen meghatározó olvasatának, a filozófiai és eszmetörténeti diskurzuson belül sem. Így az angolszász pragmatizmus elvei vagy az evolúciós olvasatok, miközben ugyanúgy alkalmasak a nyugati kultúra magyarázatára, mint a kritikai hagyomány, egészen másképp teszik azt.  Emellett magának a filozófiai modernitás megjelenésének ideje is meglehetősen kétséges. Vajon nem inkább Descartes-tal kezdődött, vagy a skót felvilágosodással? Sőt, hát nem épp a görögökkel? Az alternatív diskurzusok és a korszakolások száma folytatható, és persze mindig vissza is forgatható annak a kulturális miliőnek a logikájába, amely ezeket az alternatívákat lehetővé teszi.

 

A posztstrukturalizmus elsősorban a filozófiai hagyomány kritikáján keresztül hozza létre önmagát, és a kor kultúrájának közvetlen elemzése szinte teljesen hiányzik kínálatából (szemben Nietzschével, Marxszal stb., de hasonlóan pl. a fenomenológusokhoz). Így fogalmisága és gondolatai jóval könnyebben használhatók a filozófiai, mint a kulturális térben. Amikor a posztstrukturalisták kritikai szövegrészleteit olvassuk, inkább gondolunk a filozófiai gondolkodás egy-egy meghatározott fázisára, semmint bármilyen kulturális terepre. A plurális, központ nélküli, áramló, lezáratlan kapcsolódások rendszere vajon nem éppen a filozófiai gondolkodásban egyszerre jelenlévő ezernyi, egymást folyton átíró és alakító, mégis lezáratlan gondolat, világnézet és filozófia együttesének tájképe? Platón, Descartes, Kant vagy Heidegger gondolkodási miliője ebben biztosan nem különböznek egymástól, de a miénktől sem. A filozófiai gondolkodásban kissé mindnyájan posztstrukturalistákká válunk, mindig. Ez gyanút kelthet: a pluralizmus, a szakadozottság, az eklektika filozófiái csak a legnagyobb elővigyázatosság mellett alkalmazhatók kultúránk jelenségeire. Írásom második felében éppen azokra a veszélyekre hívom fel a figyelmet röviden, amelyek az eszmetörténeti vizsgálódásokat kísérik.

 

(1.) A filozófiai eszmék és fogalmak alkalmazása sok esetben reduktív. A konkrét gazdasági, társadalmi, technikai stb. változások, és az azok közötti számtalan összefüggés, azok életformáinkra gyakorolt hatásai gyakran háttérbe szorulnak, holott legalább annyira árulkodnak a modernitásról vagy épp korunkról, mint maguk az eszmék. Ezért egy-egy új struktúra bemutatásakor célszerű a kultúra minél több szegmensét megnézni. Lehet, hogy az irodalmi térben, sőt, más művészi ágakban is uralkodóvá válik a látszat–lényeg kettősségét felváltó felszín vagy az „elköteleződés hiánya,”  ezek a tipikus modern utáni formák és attitűdök, de a kései kapitalizmus vállalati működésének vagy a technikai újítások dinamikájának megértéséhez nem biztos, hogy ezekkel a fogalmakkal jutunk a legközelebb. Összességében elhamarkodott a kifejezéseket egy egész kultúrára ráaggatni, amíg nem vagyunk képesek meggyőzően felmutatni a kultúrát szervező meghatározó jelenségeket.

 

(2.) A filozófiai fogalmak és a kulturális jelenségek közötti kapcsolat módja gyakran bizonytalan (vajon melyikből jutunk el melyikhez, melyik magyarázza melyiket?). Néha ugyanazt érezzük, mint Fredric Jameson egyébként rendkívül tanulságos könyvének olvasása során: a szerző egy helyütt arról elmélkedik, hogy a szorongás, a hisztéria, általában a neurózis tapasztalatai inkább a késő modernséget jellemezték, de mára korszerűtlenekké váltak, helyettük a drog és a skizofrénia a domináns tapasztalat. Végső konklúziója pedig: „A kulturális patológia dinamikájában bekövetkezett változást úgy jellemezhetjük, hogy a szubjektum elidegenedésének helyét átvette a szubjektum széttöredezése.”  Itt vajon a skizofrénia döbbenti rá a szerzőt egy általánosabb tapasztalatra, vagy épp fordítva, a már ismert töredezett tapasztalatból vezeti le a kor betegségét? Túl azon, hogy a viszony nem egyértelmű, látjuk, hogy bármelyik úton indulunk el, bár más-más okból, a magyarázat sántítani fog. A probléma minden olyan esetben felmerül, ahol a vizsgált korszakot néhány vonzó fogalommal próbáljuk megértetni, vagy fordítva: egy-egy partikuláris jelenséget igyekszünk általánosítani.

 

(3.) A modern és posztmodern fogalmiságának szétválasztása azt a benyomást kelti, hogy a kulturális korszakok élesen elkülöníthetők, és bizonyos jelenségek már nem állhatnak fenn úgy, mint korábban, vagy fordítva: korábban nem állhattak fenn azok a jelenségek, amelyek most fennállnak. Holott világos, ellenpéldák sokaságával szembesülünk. Az állami katonaság és hadigépezet szervezete, a haditechnikában és a stratégiában bekövetkezett jelentős változások ellenére szigorúan hierarchikus, centrális; hatalmi struktúrájában antidemokratikusan épül fel, már évezredek óta (miközben nem állítjuk, hogy nincsenek alternatív hadigépezetek, így pl. a terrorizmus). A katonaság szerkezeti felépítésének kultúránkban betöltött szerepe aligha bagatellizálható, és számos szinten megjelenik a kultúraalakításban.  Ugyanígy megtalálhatnánk az iskola vagy a sportesemények premodern vagy modern jellegzetességeit is. És míg a hadsereg és a hadászat, az iskola vagy a sport sok szempontból napjainkban is egyértelmű célokkal és normákkal rendelkezik, és szigorú hierarchiába szerveződik, az ókor óta létező világkönyvtár eszméje, a világhálóhoz hasonlóan, lezáratlan utalások rendszereként működő, centrum nélküli, végtelenített szövegnek is mondható. Persze, akik egy korszak kulturális elemzését végzik, a legritkább esetben gondolják, hogy az új korszak a korábbi teljes megszűnését jelenti. Mégis, a vizsgálódás szándéka, hogy elkülönítsük saját korunkat a korábbi koroktól, előbb-utóbb mégiscsak oda vezet, hogy legalábbis domináns kulturális alakzatokat kell kimutatni a tárgyalt kultúrákban. Az elmúlt évtizedek történelmi vizsgálódásainak egyik tanulsága éppen az lehetne, hogy ez a dominancia általában lokális érvényű, és a legtöbb esetben csoportpreferenciákat tükröz. Ami a nyugat-európai felső polgárság életformájában dominánsnak tűnhet, az valószínűleg kevéssé az egy bronx-i tinédzser számára, és viszont. Miközben vitathatatlan, hogy számos területen, így a művészetben, a jogi diskurzusban, a technikában stb. elképesztő változások zajlanak, ezek iránya, módja és sebessége különböző, így minden kijelentésünk esetén először is tisztázni kell a vonatkozási pontokat; a teret, az időt, a jelenségek univerzumát.

 

(4.) A filozófiai és eszmetörténeti megközelítések során szeretünk szemet hunyni a felkínált fogalmak logikájába nem belehelyezhető jelenségek intenzív megléte fölött, és persze hajlamosak vagyunk eltúlozni az új fogalmakkal többé-kevésbé leírható új kulturális jelenségek szerepét. Számos újdonság, fontos folyamat vagy esemény elkerülheti a figyelmünket. Elég csak a maga logikáját követő és továbbra is meglehetős dinamikával fejlődő természettudományokra, a hozzájuk szoros szállal kapcsolódó energiahordozók kulcsszerepére, vagy épp a továbbra is fennálló politikai forradalmakra gondolni. E folyamatok újak, miközben kétségkívül a klasszikus modernizmus vállalkozását folytatják, ugyancsak effektíven. De erős a gyanúm, hogy az új fogalmi háló aligha tűnik teljesen kielégítőnek akár a világháló, akár a kései kapitalizmus hiánytalan leírásához.

 

A félelem a veszélyektől azt eredményezheti, hogy a kor kultúrájának megértése helyett a társadalomtudományok valamelyik pozitivista kultúra-fogalmához térünk vissza, és az eszmei, gazdasági, társadalmi, jogi folyamatok közötti összefüggések helyett csak a tények felsorolásáig jutunk. Olyan modellt kellene találni, ahol a filozófiai gondolatok nem telepszenek rá a kultúra egészére, mégis képesek értelmes támpontokat kínálni a kor kulturális útvesztőiben. Ezért kell egyszerre két irány felé figyelni. Egyrészt a kultúra, azaz a politikai, gazdasági, társadalmi, művészi, jogi stb. szféra felől közelíteni a filozófiai eszmékhez és gondolatokhoz, és persze fordítva, a filozófia felől közelíteni a kultúrához. A kétirányú megközelítés mellett legalább annyira fontos, miképpen tesszük mindezt. Úgy gondolom, számos szintje van e viszonynak, itt csupán arra a kettőre hívom fel a figyelmet, ami a kiindulási alapokat adhatja. Az egyik a hatások szintje, ahol azt vizsgálhatjuk, milyen új eszméket és gondolatokat kényszerítenek ki a kulturális jelenségek, a különféle gondolatok pedig hogyan képesek megújítani a kultúra szegmenseit. A másik az elrendezés szintje, ahol viszont arra figyelünk, hogy a kultúra szegmensei mennyiben engedik meg az egyes eszmék áramlását, mely gondolatokat, hol, miképpen és mely közegben hagynak érvényesülni vagy éppen zárnak ki, és megint csak fordítva: a gondolatok és eszmék hogyan rendezhetik át a kulturális teret, hogyan akadályozhatják meg vagy segíthetik annak újrarendeződését.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 1   »   A megcsalt gondolkodás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911