Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 2   //    «    3    » 
Levendel Júlia
A napirend további pontjai előtt
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


1956 novemberében, a Városmajor környéki heves tűzharcok idején vagy fél napig vigyáztam a szomszédban lakó hároméves kisfiúra, míg hozzátartozói erre-arra próbáltak élelmiszert szerezni. A gyerek, mint máskor is, örömmel volt nálunk, de egy idő után elfáradt, bizonyára hatott rá a mindenkiből áradó, levegőben vibráló szorongás, és bömbölni kezdett. A nagyanyját követelte, s minél odaadóbban nyugtattam, ő annál nekihevültebben sírt, nem kért szokásos anyáskodásomból – én viszont már nemcsak a megnyugtatására törekedtem, hanem a saját szerepem-feladatom visszahódítására, erőlködve így észérveket is bevetettem, többek között, hogy most lőnek, fogja hát szorosan a kezemet, szeressük egymást. Hirtelen abbahagyta a zokogást, még a könnyeit is egyszeriben eltüntette, és reménykedve, a régi kedvességgel és bizalommal tudakolta, hogy ha nem lőnek majd, nem kell szeretni mindenkit?

 

Nagyjából eszmélésem óta tapasztalom, tudom, hogy a logikában és az erkölcsben nincs helye a megalkuvásnak, amit különben a politika alapelemének tartanak. A megalkuvás persze nem téveszthető össze a toleranciával, mások érveinek megfontolásával. Ezért az okoskodó faggatózásra, hogy lehet-e egyáltalán tisztességes a politikus?, csak az mondható: éppen gondolatilag, elvileg-elméletileg: nem. A gyakorlat viszont – meglehetős erkölcstelenséggel – nem bipoláris, a becsületesség, akárcsak a romlottság, árnyalatos, és egyáltalán nem statikus tulajdonság – hihetetlen gyorsasággal és váratlansággal következhet be elzüllés (nagyon-nagyon ritkán és még váratlanabbul valódi morális felemelkedés, olyan, amit nem kísér mindjárt kiárusított megbánás, mikor a jóvátételi kísérlet nem kacsint a bulvár-nyilvánosság felé).

 

De a politika terepén a személyesség és spontaneitás már régen az amatörizmus jele. Amikor szenzációt hajhászva versenyképes gyorsasággal leleplezi a média a leggyakoribb politikai bűnöket – a diktatórikus intézkedésektől a korrupcióig –, a konkrét esetek véghetetlen sorolása mellett vagy közben alig-alig esik szó a politikai cinizmusról. Mintha minden épeszű ember régen tudomásul vette volna és magától értetődőnek tartaná, hogy a politikai szakma nem meggyőződést, hanem ügyes manőverezést és tömeglélektani ismereteket kíván. A profi politikus nem hiszi, saját életgyakorlatában legalábbis nem érzi kötelezően betartandónak meghirdetett programját. Beszédírója – mint megbízott – nem is gondolatok és eszmék, hanem nemzetközi hatásvizsgálatok alapján szerkeszti megbízójának nyilatkozatait.

 

A cinizmus vádjával, hiteltelenséggel ma már csak ostobácska széplelkek állnak elő. A politikának nincs köze a filozófiához – bár a háztartási gépeket vagy gyógyászati segédeszközöket forgalmazó cégeknek is van „filozófiájuk“.

 

Életem első felében sok politikával is foglalkozó embert ismertem, és jobbára egész környezetem arra nevelt, hogy a saját meg a közösség sorsa nem elválasztható, ahogyan világnézet és gyakorlat sem. Nem csupán partizántörténetekben és romantikus regényekben olvastam hősökről, akik eszméikért készek voltak életüket adni. Láttam ugyan, hogy a hús-vér hősök csöppet sem makulátlanok, de bizton állíthatom, hogy sokáig, még a 20. század második felében sem volt „bevett“, s főként nem természetes és méltánylandó a „megélhetési politikus“-szerep. Maga a szerep létezett – így-úgy már az ókorban –, de általános elfogadottsága nem. Még a kádári diktatúra báb-politikusai (akiknek nagyon is volt hatalmuk, de azt hiszem, csak gáncsolni, elnyomni, kizsákmányolni tudtak, konstruktív intézkedésekre nemigen kaptak felhatalmazást) – még ők is igyekeztek, hogy az uralkodó ideológia képviselőiként mutatkozzanak. Népszerűséget szerző puritanizmussal például. A mai „profizmus“ (cinizmus) talán nyíltabb-őszintébb? Legalább nem bajmolódik a látszat fenntartásával? De hiszen bajmolódik. A jelszavak éppoly üresen konganak, az álságosság nem fogyatkozott, mert a legszakszerűbben előadott politikai program mögött sincs semmi személyes; a politikus nem hitelesít saját élettel-életmóddal. Igaz, az ideológiák „átéltsége“ nem véd meg a bűnök elkövetésétől – sőt! Hőseim többsége hitte, hogy amit a diktatúrák funkcionáriusaként tesz (elnyom, büntet, betilt, felad), azzal a világ jobbítását szolgálja. Vétkeiket nem menti, hogy valamikor – börtönben? – szembesültek saját szerepükkel, de mégiscsak lehetőséget teremtettek maguknak a valódi, katartikus megértésre-változtatásra.

 

A megélhetési politikus dilemmái, helyezkedései és döntései nélkülözik a drámaiságot, viszonylag demokratikus, viszonylag békés körülmények között ezekre még a magamfajta, a közösség ügyei iránt szenvedélyesen érdeklődő embernek sem kellene figyelni. És ha lőnek?

 

Hogy utálom a megalkuvást és az összefogás-trükköt is, mikor felejtést vagy megint a létezésünket-gondolkodásunkat megnyomorító ideiglenes zárójeleket ajánlanak, akik le nem mondanának saját kiváltságaikról és kiváltságtudatukról. Hányszor kényszerültem mérlegelni, hogy mégis, melyik a kisebbik rossz. És mostanában rémülten konstatálom, hogy dadogva-habozva válaszolok, magamban megnevezem a talán kevésbé rosszat, s ezzel akarva-nem akarva zárójeleket gömbölyítek – mintha lőnének.

 

Nadine Gordimer regénye, a dél-afrikai rendszerváltozás idején játszódó Egymagam keservesen ismerős helyzeteket ábrázol. Milyen élet alakítható a 90-es évek legelején összeomlott apartheid után? Kik alakítják-szabályozzák majd azt az életet? Ki menekedett meg a hosszú diktatúra alatt mindenféle mocsoktól, erőszaktól és árulástól? Ki az, akinek megfelelő tapasztalata, ereje van, és méltó valami politikai szerepre?

 

A sebtiben összeálló, többpárti Hazafias Front kongresszusán a hatalomból hirtelen-váratlan ejtett régi harcos, a börtönt, emigrációt, a csöppet sem szelíd és nem bűntelen küzdelmeket megélt szereplő a passzív megfigyelő helyzetét és látását próbálgatja. „Miközben a felszólalókat hallgatta, tudatában önkéntelenül működni kezdett a saját dekódoló berendezése“. Érdekes, számára szomorú-új állapot. Sorra mikrofonhoz lépnek az egykori talpnyalók – most nem azok? – és ügynökök; a zömmel feketék alkotta alkotmányozást előkészítő tanácskozáson szót kér egy elhízott, szőrzetét vesztett fehér ember, ő is mintha torzképe volna hajdani önmagának, csakhogy ez a Dave nevezetű férfi halálosan beteg, teste a kemoterápia nyomait viseli, és szenvedélyes érvelése merőben különbözik a többi szónok taktikázó beszédétől. Miért menjenek el szavazni az oly sokszor becsapott, kisemmizett emberek? – kérdezi. – Mit mondjunk nekik, mivel győzzük meg őket, hogy érdemes szavazniuk? Miért remélhető, hogy a kunyhókban és munkásszállásokon élők is odarajzolnak majd egy keresztet a szavazócédulára? Amit Dave mond, ugyanúgy közhely-sor – nem is nagyon cizellált közhelyekből összefűzve –, mint az előtte és utána hozzászólók nyilatkozatai, de őt a közeli halál felszabadítja, s politikusi pályafutása során talán először veti el a politikai alkudozás leginkább kézhez álló eszközét. Az első igazi választáson csak akkor érdemes szavazni – mondja –, ha a kizsákmányoltaknak esélyük van rá, hogy „olyan férfiak és nők vezessék és képviseljék őket, akiknek nem arra kell a hatalom, hogy selyem ágyneműben aludjanak, busás fizetést utaljanak ki maguknak, kenőpénzt osztogassanak és vágjanak zsebre, sikkasszanak és falazzanak a tolvajoknak, és titkos közpénzalapokból fedezzenek soha meg nem valósuló szerződéseket – ha azt kérjük tőlük, hogy szavazzanak bizalmat az új alkotmánynak –, akkor először a magunk életében kell tiszta lapot nyitnunk. Itt és most szent esküvel kell megfogadnunk, hogy tisztességesek maradunk, és bele kell iktatnunk az alkotmányba, hogy az előző rendszertől csak a hatalmat vesszük át, de erkölcsi szennyéből nem kérünk... mi nem fizetünk majd magánrepülőgépeket, hogy a minisztereinket tengerentúli üdülésre szállítsák. Nem álljuk a családtagok és a szeretők szállodaszámláit. Nem adunk hivatali Mercedeseket parlamenti képviselőink alá. Nem különítünk el a közpénzekből ravaszul álcázott vagy különféle jogcímeken titkosnak minősített alapokat... adjuk szavunkat, hogy mi nem fogunk csalni és hazudni... e nélkül... hiába dolgozzuk ki mégoly gondosan az új alkotmányt – fabatkát sem ér majd!“ (Szántó Judit fordítása)

 

A megfigyelővé tett harcostárs világosan látja, hogy Dave „azelőtt, körmönfont, számító politikusként, soha nem beszélt volna így. Ez nem szónoklat volt, hanem üzenet – egy emberi lélek végső közlendője.“ A kongresszus résztvevői megtapsolják – mert gépiesen mindenkit megtapsolnak, de senki nem társul hozzá, nem próbálja átvenni-meghonosítani az új korszakhoz illő újfajta politikai szemléletet és hangot – mintha nem értenék, ösztönösen hárítanák, hogy új korszak csak új stílussal képzelhető el. Az „üzenet“, a „végső közlendő“ pedig azért képes áttörni a közhely-burkon, mert az életből épp távozni készülő szavait csak a hatalomból kiebrudalt politikus érzi magáénak – no meg az olvasó (talán mindenkor, mindenhol ő az „egyszerű választópolgár“, akinek nemigen van több, hathatósabb beleszólása a közügyekbe, mint a „megfigyelő“-nek). A regény több évtizeden átívelő eseményeit és a kongresszus aggasztóan konvencionális menetét követő olvasó magában talán egy villanásnyival előbb is mondja ki, mint ahogy olvassa a jelenet zárómondatát: „A gyűlés áttért a napirend további pontjaira“.


 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Dr. Tinnyei István mondta: 2013. február 8., 10:18
Leszámítva a kis - úgy látszik - kötelező komcsizást, tetszik az írás.
Nehéz ügy ez, én például nem hiszek abban, hogy az egész politikai osztályra rá kellene aggatni a megélhetési politikus címkét, még akkor sem, ha természetesen kevesen tudnak ellenállni a politikusi léttel megnyíló anyagi lehetőségeknek.
A politikus is ember, szeretne a gyermekeinek megfelelő életminőséget és jövőt adni, ehhez pedig pénz kell, ami arról nevezetes, hogy soha nem elég, mert az igényeket soha nem lehet utolérni.
Viszont az egyáltalán nem mindegy, hogy a hatalmon levő vezetés milyen példát mutat, mert lehet ugyan itt a kádári puritanizmust politikai haszonszerzési célúnak minősíteni (nem volt az...) de maga ez a tény meghatározta a többi politikus, funkcionárius, állami tisztviselő magatartását.
Természetesen az is illúzió, hogy majd most jönnek a tiszták.
Huszonévvel ezelőtt is ez volt az ábránd, oszt hova jutottunk?
A mai tiszták meg már gyárilag fertőzöttebbek individualizmussal, könnyebben gyűrik le erkölcsi gátlásaikat - egy harácsoló társadalom harácsolásra szocializált gyermekei.
A politikus éppen olyan, mint a társadalom, melyben tevékenykedik.
Ha erre gondolunk, beleborzadhatunk.


 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 2   »   A napirend további pontjai előtt
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911