Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 2   //    «    13    » 
LÍRAI STAFÉTA
Valachi Anna
(Test)vér és Arany – Juhász Gyula: Adyra gondolok
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Adyt megosztó személyiségnek tartották kortársai. Hívei bálványozták, ellenségei kiátkozták, a politizáló költészettől idegenkedő, kifinomultabb stílhez szokott Nyugat-beli költőtársak pedig ellenérzéssel figyelték, hogy a vidékinek és műveletlennek vélt poéta miként válik a modern irodalmi folyóirat vezérköltőjévé. Sokakat riasztott zabolátlan fenegyerek-természete, mert amikor eluralkodott rajta a gőgös önérzet-túltengés, fegyverbarátaiba – köztük Juhász Gyulába is – belemart (s később nem győzte kiengesztelni őket). Juhász azonban nem volt haragtartó, különösen Adyval nem, aki 1905-ben elsőként bírálta el a Budapesti Naplóhoz küldött verseit, s „levél-terápiá”-val igyekezett kigyógyítani a huszonkét éves szegedi költőt „beteges szenzibilitásából”.

 

Nagyváradi tanárként többször is találkozott a Párizs–Budapest–Érmindszent között utazgató Adyval, aki néhány napot régi barátai körében, fehér asztal mellett – majd Léda otthonában – töltött. Ilyenkor fejedelemként trónolt köztük, s ellentmondást nem tűrve vélekedett mindenről. Az irodalmi ősökről vitázva összeszólalkozott Juhásszal, mert a fiatalember megvallotta, hogy – Petőfi mellett – a melankolikus Arany a kedvenc költője: drámát is írt róla,  stílusművészetét elemző doktori értekezésre készült,  és nem győzte hangoztatni Arany modernségét. Az ellenvéleményekhez nem szokott Ady sértetten elrohant – két nap múlva azonban levélben békejobbot nyújtott Juhásznak, remélve, hogy „hírhedt, de érthető érzékenysége” nem szenvedte meg az ő „lármázását”. A szegedi poéta verssel reagált, s Válasz Ady Endrének című költeményének kéziratára ezt rótta: „Most olvastam el a M. P-t.  Ilyen vallomásokat még nem hallottam a Kárpátok alatt, de azokon túl se! Mit mondjak? Gyönyörű – s’il vous plaît!”

 

Juhász Gyula, aki csüggedt korszakaiban maga sem vetette meg a szorongásoldó bort, el volt ragadtatva Ady szociológiai-lélektani diagnózisától, amely rávilágított, miféle belső kényszer hajszolja bele a „művész-temperamentumokat” az egészségromboló, halálsiettető ivászatba: „… az alkoholos zseni vagy zseniféle […] kénytelen újat mondani akkor is, amikor talán nem akar. Elvész hatalma a szótár-szavak fölött, patologikus kényszer, parancs olyan logikai bukfencekre bírják [sic], hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvassa, hogy milyen újat és igazat írt le.”

 

Juhász nem volt vezér-típus, mint a valóságot röntgen-szemmel átvilágító, harcias Ady, de maga is a küldetéses költők közé tartozott, és bátorságára, hűségére bízvást számíthatott az új idők új dalosa. Még az elhíresült duk-duk affér sem rontotta meg kapcsolatukat: A Holnap-kör alapítója egy gyors pengeváltás után bölcsen napirendre tért a „holnaposokat” önnön epigonjainak tituláló Ady becsmérlő cikke fölött,  s titkos elégtételként paródiával vezette le bosszúságát.  Különös érzéke volt a stílusimitációhoz: szerette saját szófordulataikkal jellemezni azokat, akiket tisztelt, így jelezve lelki azonosulását. Ady Endrének című hitvalló költeményét például Elillant évek szőlőhegyén alcímmel látta el.  A címzett Párizsból köszönte meg a gesztust: „Édes Gyulám! Köszönöm a versedet. Félek, hogy funerátorom  leszel mihamar. Nagy baj van. Szeretnélek még látni. Talán sikerül! Adyd”

 

És „Ady, a jós”  – ahogy Juhász több cikkében is jellemezte – pontosan megérezte, hogy a szegedi poéta lelkes kultuszápolója lesz. Sohasem feledkezett el Ady születési vagy halálozási évfordulójáról – ilyenkor verssel, emlékbeszéddel vagy cikkel ünnepelte –, s egyébként is állandó hivatkozási alap volt számára, ha más alkotókról írt. Aranyhoz sem vált hűtlenné,  őt is rendszeresen idézte irodalmi értékítéleteiben. A távlatos összehasonlítást, a megmérettetést egymás tükrében a legbiztosabb minősítési technikának tartotta. Bárkiről írt, Ady és Arany méltánylandó öröksége rendre fölbukkant érvrendszerében. Ady pedig mindig önvizsgálatra késztető hívónév volt számára. Ilyen lélektani helyzetben született – a példakép halála után másfél évvel – vallomása.

 

ADYRA GONDOLOK

 

Adyval vitézkedtem egykor én még

És virrasztottam Adyval sokat,

Fiatalságunk csókos, boros éjén

És most idézi őt az alkonyat:

Ó hova lett a régi, furcsa mámor

És mire ment a régi viadal?

Egy hant mered rám: itt pihen a bátor

Isten vitéze és sír az avar.

Igaz, a dal szól és száll egy világnak,

Megérti lassan kelet és nyugat,

Megdöngeti az új botondi bánat

És betöri az aranykapukat.

De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap

És merre van a végső diadal

S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,

Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?


A fájdalmas hiányt tudatosító emlékversről a kutatók megállapították, hogy Juhász Gyula egy korábbi – 1914. március 6-i öngyilkossági kísérlete után írt –, Egy halott költőnek című költeményét dolgozta át. Adyt nemcsak költői példaképének tartotta, hanem – a vállalt „funerátori” szerep miatt – akkor is éltető energiaforrásként tekintett rá, amikor már nemigen tudott lelkesedni a mindinkább keresztülvihetetlen célokért, a társadalmi korszakváltást előidéző forradalmi változtatásokért. Ady-mécses című, 1923-as versében már a teljes reménytelenség hangján szólongatta a halottat: „A sírod körül gubbasztunk sötéten, / Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk, / Kisértenek az új és régi rémek / És némaságunk legméltóbb dalunk. // Csak verseid suttogjuk néha fájva, / Hogy érezzük, volt egyszer élet itt / És higgyük, hogy nem sirtál tán hiába, / Hogy valahára megvirrad megint!”

 

Ritka adottság az a fajta költői empátia, amely stílusbravúrokban nyilvánul meg. Juhász is szeretett mások hangján megszólalni, hiszen ezzel a módszerrel haláluk után tovább éltethette azokat, akikkel lélekben örömest azonosult. Kortársait is megtévesztette Ady-imitációi egyikével. Országos vitát robbantott ki 1923-ban, amikor előbukkant egy korábban „ismeretlen Ady-vers”,  melyet a „szakértők” is eredetinek véltek. Csak az éles szemű Kosztolányi jött rá, hogy a vers szerzője régi egyetemi társa: Juhász Gyula. Az irodalmi detektív sejtését hamarosan az „elkövető” is megerősítette.

 

Szelíden „harcias” alkata a feledés ellen vívott posztumusz tudatosítási hadjáratban bontakozott ki – hiszen úgy írhatott a „vezérlő fejedelmének” és testvérének érzett Adyról meg halhatatlan mesteréről, Aranyról, mint önmagáról: sajátjának érezte szellemi hagyatékukat. Még a hivatalos irodalom képviselőivel szemben is kiállt Adyért. A Petőfi Társaság tagjaként 1927 októberében nyílt levelet közöltetett a Magyar Hírlapban, bejelentve Pekár Gyulának, a hazafias szellemiségű társaság elnökének, hogy szeretne felolvasást tartani Ady Endréről, ötvenedik születési évfordulója alkalmából. Akcióját józan megfontolás és némi ravaszság motiválta, mert tudta, hogy a konzervatív körök még haló porában is veszélyesnek tartják Adyt, és ha szabályos úton jelenti be szándékát, megakadályozzák terve végrehajtását. Így azonban a nagy nyilvánosság előtt jelenthette ki, hogy Ady életművét továbbra is aktuálisnak és megkerülhetetlennek tartja.

 

Amikor Kosztolányi Dezső – Ady halálának tizedik évfordulóján – közreadta különvéleményét a zseninek kikiáltott költő túlzott kultuszáról, a friss Baumgarten-díjas Juhász már a Schwartzer-szanatórium ápoltja volt. Bántotta, hogy ifjúkori költőbarátja nagy felhördülést kiváltó cikkében éppen az ő elhíresült Ady-versutánzatára hivatkozott, mint ami gondolkodóba ejtette: „Úgy láttam, hogy az a divat, mely Ady személye körül tombolt, immár elvált munkáitól, független tőlük, s azoknak, akik néger-lármával körültáncolják, egészen mindegy, hogy mit alkotott és mit nem.”  Orvosa, Gimesné Hajdú Lilly maga is rajongott az irodalomért, személyesen ismerte Adyt, s vállalkozott rá, hogy célba juttatja Juhász hozzászólását a kiterebélyesedő sajtóvitához. De páciense írás közben meggondolta magát: „Verekedjenek mások. Az egészségesek, az élők…” – mondta, immár a beteg Adyval azonosulva, aki „vitézlő harcos” többé nem lehetett. Ekkortól mindinkább a lelkek temetőjét szimbolizáló Adyban és a meggyötört, depressziótól szenvedő Aranyban ismert önmagára. Amikor Kellér Andor 1929 márciusában meginterjúvolta a szanatóriumban, Juhász így felelt a kérdésre, hogy írt-e verseket az elmúlt napokban: „Verseket írok, éppúgy, mint Arany János, amikor azokat a verseit írta, amik mellé odajegyezte: Nem megy. Nem megy…”


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 2   »   (Test)vér és Arany – Juhász Gyula: Adyra gondolok
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911