Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 2   //    «    14    » 
Kiss Lajos András
Slavoj Žižek a multikulturalizmus paradoxonjairól [1]
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

AVAGY HARC A SZABADSÁGÉRT, INTOLERANCIÁVAL

 

Ha áttekintjük az utóbbi évtizedek jellegzetes „értelmiségvitáit”, a multikulturalizmus szerepével és értékével kapcsolatos vélemények bizonyosan a toplista élén találhatók. Tény, hogy ezekben a vitákban kristályosodnak ki az „egyetemességpárti”, illetve „partikularista” érvek és állásfoglalások, amelyek eddig is az értelmiségi lét dilemmáit firtató vizsgálódásaim fókuszában álltak. A problémakör újabb szemszögének elemzésekor – immár közvetlenül kapcsolódom a multikulturalizmus paradox megítéléséhez.  Zygmunt Bauman értelmiség-könyvéről szólva csak érintettem, ezúttal azonban árnyaltabban szeretném körbejárni a témát.

 

Mindenekelőtt abból – a sokak számára még ma is érvényes tévhitből – érdemes kiindulni, hogy a liberálisnak, haladónak, progresszívnek vagy éppen baloldalinak (olykor balliberálisnak) nevezett értelmiségiek szinte egyöntetűen (úgyszólván természetükből fakadóan) multikulturalizmus-pártinak tekinthetők, bármit is jelentsen ez a kifejezés. Ezzel ellentétben a jobboldali vagy konzervatív gondolkodású entellektüelek, ha nem is feltétlenül ellenségei vagy ellenfelei a multikulturalizmusnak, de nagyon tartózkodóan foglaltak (foglalnak) állást. Természetesen, mint alább látni fogjuk, ezek a vélekedések jó esetben is féligazságokat állítanak, mert a valóság ennél sokkal összetettebb és ellentmondásosabb.

 

A multikulturalizmus napjaink egyik divatos témája, az utóbbi két évtizedben sokat beszéltek-írtak róla a médiában és a társadalomtudományokban. Teoretikus kérdéseiről nemcsak külföldön, de magyar nyelven is számos olyan munka látott napvilágot, amelyekből megfelelően tájékozódhatunk.  A multikulturális hozzáállás és értékrend fontossága és hasznossága mellett érvelők általában arra hivatkoznak, hogy a második világháború után a nyugati államok többsége végérvényesen soknyelvű, sokkultúrájú és sokvallású országgá alakult az immár globális gazdasági, politikai stb. migráció következtében, illetve a korábban el nem ismert és némaságra kényszerített kisebbségek és őslakosok is kollektív (tehát nem pusztán magánemberi!) elismerést követeltek maguknak a többségi nemzetek tagjaitól, pontosabban ez utóbbiak érdekeit képviselő államoktól. A posztmodern világ egyúttal multikulturális világ, amelyet egyaránt jellemez a nagy elbeszélések hitelvesztése (azaz a lemondás az egyetemesen érvényes igazságról) és az etnokulturális sokféleség. A legkülönbözőbb kollektív identitások (pl. a fogyatékkal élők, a homoszexuálisok, vallási kisebbségek) is kiléptek az addig „négy fal közé” zárt és anonimitásba burkolódzó világukból, és egyre határozottabban ragaszkodnak kollektív reprezentációik megjelenítésének jogához. Mindezek ismeretében a kérdés nagyon egyszerűnek tűnhet: van-e olyan demokratikus és szabadságszerető ember, aki ne osztaná ezeknek a törekvéseknek a jogosságát, és ne értene egyet az elismerés kollektív formáinak folyamatos szélesítésével. Igen, elvben szinte mindenki egyetért az elismerés politikájának szélesítésével, hiszen napi tapasztalatunk, hogy mindig megszólalnak olyan jobb- vagy baloldali értelmiségiek, akik támogatják ennek vagy annak a csoportnak (népnek, vallásnak, kultúrának) a kollektív elismerését. Noha a konzervatívok jóval óvatosabbak az elismerés kiterjesztésének lehetőségeit illetően, és inkább csak a nyelvi, kulturális és vallási kollektív identitások elismeréséért állnak ki – az alternatív nemi identitásúak jogaiért kevésbé –, de ez sem egészen így igaz! Példa erre a leginkább konzervatív kereszténynek tekinthető német kancellár, Angela Merkel, aki éppen két évvel ezelőtt jelentette be a német multikulturális társadalom eszményének bukását (nyilván a többmilliós németországi muzulmán kisebbség integrációs nehézségeire gondolt), ugyanakkor természetesnek tekinti, hogy a kormányában lévő miniszterek nyilvánosan megvallják „meleg” identitásukat.  A képlet tehát sokkal összetettebb, mint az első pillanatra látszik, s nem árt óvakodni az elhamarkodott általánosításoktól.

 

A multikulturalizmus olyan gyűjtőfogalom, amely számos, egymással sokszor nehezen összeegyeztethető, a kollektív elismerésre irányuló törekvést foglal magában. Vegyük példának a posztkoloniális vagy kulturális tanulmányok elkötelezettjeit, akik az egykori gyarmatosítók által elnyomott kisebbségek alávetett helyzetéből értelmezik a társadalom, a kultúra és a politika kérdéseit, vagyis az „áldozat pozíciójába” helyezkedve, egy alternatív „lokális világtörténetet” próbálnak elmesélni. Az elnyomás lényegét ők abban látják, hogy az európai, ún. fehér (és maszkulin) kultúra képviselői méltánytalanok és intoleránsak a kisebbségi kultúrákkal, mert folyamatosan a saját kulturális és civilizációs kánonjaikat kérik számon, amelyeket a nem európai kultúrák nem, vagy csak deficitesen tudnak teljesíteni. A „Másikkal” szemben megnyilvánuló, „generikus” intolerancia valódi okát a kulturális tanulmányok képviselői mégis abban látják, hogy a fehérek voltaképpen maguk is áldozatok, mert a „bennük” rejtőzködő „idegen” foglyai, s bár ezt folyamatosan igyekeznek elfojtani, a legváratlanabb pillanatokban mégis felszínre tör. Voltaképpen mi történik itt? - teszi fel a kérdést Reinhard Heil, Žižek osztrák monográfusa. A posztkolonialisták szemében – válaszolja – „a politikai-gazdasági harc a ’szubjektum pszichoanalitikus drámájává’ válik, s ez a dráma kompatibilis a globális kapitalizmussal.”  Egyszerűbben: az a legkifizetődőbb, ha bagatellizáljuk a problémát. Persze, azt is mondhatnánk, rafinált, nem könnyen felismerhető csalással állunk szemben. Ugyanis Žižek szerint a globális kapitalizmus logikáját minden valószínűség szerint akkor értjük meg igazán, ha emlékezetünkbe idézzük Metternich elhíresült kijelentését, hogy „sok mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradjon.” Némiképp olyan ez, mint a szexuális hegemónia a modern társadalmakban. „A szex esetében a hegemón beállítódás immár nem a patriarchális elnyomáshoz kapcsolódik, hanem a szabad promiszkuitás formáját ölti magára.”

 

Ezért történhet meg, hogy a globális kapitalizmus vezérszereplői olykor „kegyet gyakorolnak”, és nagyvonalúan támogatják az – amúgy sok szempontból valóban tisztességes és elismerést érdemlő – emberbaráti kampányokat, például az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet tevékenységét, a Greenpeace megmozdulásait, a legkülönbözőbb feminista és antirasszista megmozdulásokat. Ezeket az alternatív és emberjogi szervezeteket leginkább akkor foglalkoztatja a média, ha látványelemekben gazdag megmozdulásokat produkálnak, és csak alig észrevehető változásokat idéznek elő. Žižek nem azt állítja, hogy mindig és feltétlenül értelmetlen vállalkozás kiállni az elnyomott kisebbségekért. Csak hogy meg kell különböztetnünk a „kritikai multikulturalizmust” és a „korporatív multikulturalizmust”. Nem vitás: léteznek olyan autentikus társadalmi mozgalmak, amelyek a kizsákmányolás ellen küzdenek – például a mexikói mezőgazdasági munkások szakszervezete. Ezzel szemben az a kockázatmentes, „hétvégi” multikulturalizmus, amely az utóbbi évtizedekben eluralta Amerika értelmiségi és akadémiai köreit, úgyszólván nem rendelkezik kritikai erővel. Ráadásul azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a multikulturalizmus nevében, illetve rá hivatkozva igazolni lehet a legembertelenebb szokásokat is. Žižek Dél-Afrika egykori apartheid rezsimjének érvelésére emlékeztet: hogy miként lehet a multikulturalista argumentációt önmaga ellen fordítani.

 

A múlt század nyolcvanas éveiben a dél-afrikai fehér kisebbség képviselői – nagyon is multikulturalista módon – azzal indokolták a feketék jogfosztottságát, hogy a liberális politikai rendszer végső soron az „európai fehér hímek” találmánya, s ha azt kiterjesztenék a feketék tradicionális elvek szerint működő társadalmára – szétverve a vérségi-törzsi társadalom hagyományos struktúráját –, autonóm és pótolhatatlan értékétől fosztanák meg az emberiség kultúráját. Így a multikulturalisták egyfajta ördögi körben találják magukat: túl sokat, illetve túl keveset ismernek el a „Másik” kultúra különösségéből. „A multikulturalisták – írja Žižek – egyik oldalról tolerálják a Másikat, amennyiben az nem valóságos Másik, hanem csak a modernitást megelőző, az ökológiai bölcsesség és az elbűvölő rítusok aszeptikus Másikja. De a következő pillanatban, amikor már a valóságos Másikkal kell szembesülniük (pl. a klitoriszkimetszés a nőknél vagy a kendő viselés kényszerítése, illetve az ellenség kínvallatása), vagyis amikor meg kell tapasztalniuk, hogy a Másik miként él a maga kulturális specifikumaival, rögtön vége a toleranciának.”  Ez az ún. passzió-multikulturalizmus a posztmodern világszemlélet különös átalakulása: a szubsztanciájától fosztott tárgybirtoklás szimbolikus formája. Ugyanabba a sorba tartozik, mint a koffeinmentes kávé, az alkoholmentes sör, a cukor nélküli sütemény és a nemi szerelem a nemi szervek igénybevétele nélkül: minden minden nélkül. A posztmodern multikulturalista úgy tolerálja a Másik másságát, hogy megszünteti annak lényegét.

 

Érdekes jelenség, hogy a nyugati kultúra „találmányának” tekinthető posztmodern és multikulturalista filozófia fő tézisei milyen jól megférnek az Európán kívüli ún. partikuláris kultúrák elismeréséért küzdő posztkolonialista és szubaltern (alávetett) mozgalmak ideológiájával. Mindkét irányzatcsalád tagadja a felvilágosodás észuniverzalizmusát, mert csak a fehér maszkulin kultúra hegemón törekvését látja benne megtestesülni. A lemondás a felvilágosodásról és a zsidó-keresztény univerzalizmusról gyakran kellemetlen helyzetbe hozza a radikális multikulturalizmus képviselőit, mert érvelésük szükségszerűen fut paradoxonba. A szubaltern álláspont ellentmondásos, ha az indiai (hindu) kultúra egyik sajátos intézményét, a szati gyakorlatát értelmezzük. Ma is létező hagyomány, hogy a megözvegyült asszonyoknak „kötelező az önkéntes” rituális tűzhalál. Az angolok egykor betiltották a „barbár és embertelen” szokást, amely fittyet hány az univerzális emberi jogokra. Francesco Fistetti a multikulturalizmusról szóló könyvében szemléletesen mutatja be, hogy a szubaltern filozófia egyik élő legendája, az indiai Gayatri Spivak hogyan érvel e „különös szokás” védelmében. Spivak szerint az angol hatóságok tiltása tipikus nyugati klisé terméke: „a fehér férfiaknak ki kell menteniük a színes nőket a színes férfiak karmai közül.” Csakhogy az általános emberi jogokra hivatkozó érvelés is episztemológiai erőszakot tesz az alávetett indiai nőkön. A színes férfiak familiáris hatalmát kiegészíti a fehér európai kultúra hegemón törekvésével, a magabiztossággal, hogy eldönti, mit értünk, illetve mit nem értünk az egyetemes emberi szabadság fogalmán. Az indiai nők pedig kettős szorításban élnek: vagy a patriarchális társadalom, vagy a nyugati imperializmus csapdájába kell lépniük. „Spivak úgy tekinti, hogy itt ahhoz a lényeges ponthoz érkezünk, amelyre Lyotard a différand fogalmát használja. Ez a szembenálló elkülönülés tagadja az angol gyarmatosítók modernizációs ideológiáját, ugyanakkor elutasítja a ’bennszülött’ ideológiát is, hogy ’a nőknek igenis meg kell halniuk a férjeik becsületéért’”.

 

Spivak szerint itt két radikálisan eltérő diskurzusfajtáról van szó, mert mindkét álláspont a maga szempontjai alapján határozza meg a „nőiséget”. Aztán az indiai filozófusnő mégiscsak olyan érvet vesz elő a szati igazolására, amely kompatibilis lehet a nyugati ember észjárásával is. Abból az evidenciából indul ki, hogy a nyugati gondolkodás eleme a szolidaritás. Csakhogy ez a nyugati ember számára kizárólag a keresztényi vagy az osztályalapú szolidaritást jelenti, amelynek realizálása olykor az emberi élet feláldozását is megköveteli. Spivak az orosz anarchista nők példájára utal, akik hajlandók voltak öngyilkos merényleteket elkövetni, hogy megsemmisítsék a gyűlölt cári rendszert. De ha képesek vagyunk az etnokulturális determinációinkon túllépni, azaz kiszélesítjük a szolidaritás fogalmát, és nemcsak az osztályalapú, de a familiáris szolidaritás létét és értékét is elfogadjuk, miért ne tekinthetnénk a szatit heroikus áldozatnak? Szükségszerű lépcsőfoknak, amelyen magasabb rendű igazsághoz jutunk. „A hagyományos Indiában, a hinduizmus szent szövegeiben úgy tekintenek a nőre, mint a ’férfi tárgyára’, és összekapcsolják a ’férjezett nő’ és a ’jó feleség’ fogalmát. Az ilyen nő önfeláldozásában az égieknek kijáró kárpótlást kell látni, vagyis olyan gesztusként kell értékelni, amely szabaddá teszi a női testet. Az üzenet értelme így: ’Égesd el magad a férjed máglyáján, és visszanyered női tested az örök újjászületés ciklusában.’”  Spivak érvelése azért paradox, mert indiai nőként védeni igyekszik saját kulturális hagyománya egyik – legalábbis bizarrnak tekinthető – elemét. Ebben az értelemben „szubaltern partikularista” álláspontot képvisel, ugyanakkor művelt és a nyugati filozófiát kiválóan ismerő teoretikusként megpróbálja az univerzalista álláspont számára is elfogadható „eseménnyé” alakítani a szatit.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 2   »   Slavoj Žižek a multikulturalizmus paradoxonjairól [1]
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911