Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 8   //    «    13    » 
LÍRAI STAFÉTA
Valachi Anna
A hiábavalóság prófétája
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Horgaselméjű s szikár / Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr...” – írta a teremtő művész én-eszményéről Füst Milán, Csontvári [sic] Kosztka Tivadar emlékének adózó költeményében.  Negyvennégy éves volt, amikor a vers először jelent meg a Nyugatban, de már ekkor is zord prófétaként viselkedett. Ifjúkori barátai előtt nem volt titok, hogy tizenöt éves kora óta – amikor tüdővérzést kapott – állandó halálfélelemben élt, és vérbeli hipochonder módjára, precízen számon tartotta betegségeit. Mindez rányomta bélyegét életszemléletére: a véges létben boldogulni vágyó ember törekvéseinek hiábavalóságára. Változtatnod nem lehet – ezt a beszédes címet adta első verseskötetének (1914), naplójában pedig – melyet 1904-től negyven éven át vezetett – pontosan dokumentálta élményeit, gondolatait, szorongásait. Különc egyénisége ismeretében főként közeli költőbarátai tudták hitelesen bemutatni személytelenül személyes versvilágát, amelyben minden az alkotójára hasonlít, de a költemények tragikus tartalmát és túlméretezettnek tűnő formáját még a Nyugat olvasói is idegenkedve fogadták.

 

„Objektív szomorúság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet is reménytelen” – szemléltette Karinthy Frigyes  a Füst Milán-i líra lényegét, melynek legsajátosabb vonása a „megdöbbentő pesszimizmus”.

 

Kosztolányihoz, legközelebbi barátjához az anyanyelv iránti szenvedélyes szeretet kölcsönös érzése fűzte – szállóigeként elhíresült A magyarokhoz című verse erről a hódolatról tanúskodik: „Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is. / Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott /

E nemes-szép alakzat…” S a vers utolsó sorában így hitelesítette jövendölését:

„Én prófétáktól származom.”

 

Ekkor már régóta túl volt első lírai korszakán, s időközben drámára, majd prózára váltott. Kosztolányi mindennek a lélektani okairól is beszámolt, amikor barátja második verseskönyvét  méltatta a Nyugatban. „’Ma már nem tudok verset írni – szól újonnan kiadott kötete előtt –, s ha megpróbálkozom: hamar rájövök, hogy voltaképpen a régi mondanivalókat hígítanám – s ezt nem szabad tennem.’ Megdöbbentő vallomás. ’A lyra megszűnt’ – fűzi hozzá később, nyugodtan. Valóban ezeket az egyszer volt, sohase-lesz érzéseket nemigen lehet tovább élni ilyen módon, azzal a felfűtöttséggel, mely önkívületté varázsol minden hétköznapi szót. Évek múltak, egyre gyérebben jelentek meg költeményei, aztán elhallgatott. Mint történt ez, arról maga számol be az előszóban, melyet ’egy lélek történeté’-nek nevez. […] Hogy milyen harcok vannak e mögött és a művészet mögött, mely könyveiben megnyilatkoznak, arról dolgozószobája tudna beszélni, a műhely, melyben állandóan gőzöl a munka. Álmatlan búvár, kinek szenvedélye az írás, köteteket jegyez össze tanulmányul, mielőtt munkába fog s egy megírt lapot gyakran sok összetépett füzet előz meg. Aranyfedezete van szavainak. Úgy él, ahogy művészhez illik, mindig elégedetlenül, a tökéletesség felé feszülve.”

 

Szükség volt a művészetét magyarázó „reklámra”, hiszen kezdettől értetlenül fogadták hosszú sorokba tördelt szabad verseit, olyannyira, hogy személye és költészete az induló Nyugatot gúnyosan támadók – köztük Rákosi Jenő  – kedvelt céltáblájának számított. „A Borsszem Jankó nevű élclapban […] évekig egy Üsd Titán nevű alak füstölgő kémény alatt hosszú sorokat eregetett magából.  […] Ha valamely lap szerkesztői üzenetében a butaságot jellemezni akarták, akkor milanizmusnak nevezték” – írta Füst egyik emlékezésében.

 

Sokan Kassák Lajossal rokonították, pusztán azért, mert mindketten a költészet formai szabályait áthágó szabad vers iránt éreztek eredendő késztetést. És talán azért is, mert Kassákhoz hasonlóan Füst is Osvát Ernőt, a Nyugat alapító szerkesztőjét tartotta „halálos barátjának”, aki döntően befolyásolta pályája alakulását – bár Kassák sokkal függetlenebbül viszonyult Osváthoz. (Füst gyermeki alázatot érzett az „apafigurának” tekintett Osváttal szemben – lázadását is az alárendelt viszony motiválta – míg maga Kassák is férfi-minta lehetett volna számára, ha történetesen nem egykorúak.) A két formabontó költő lírai alkata és ars poeticája is minden tekintetben különbözött egymástól. Míg Kassák az avantgárd meghonosításával új irányt kívánt szabni a magyar költészetnek és valamennyi művészeti ágnak – Füst egy percig sem volt hűtlen a Nyugat modernizmusához, sőt, élete végéig az utolsó „adystának” tartotta magát. Sorsuk azonban úgy alakult, hogy a Nyugat első nemzedékének utolsó előtti „mohikánjaiként” vonultak be az utókor emlékezetébe.

 

Kassák elismerően írt Füst Milánról, akinek alkotói természetére is ráérzett: „…a szenvedélyek embere, örök nyugtalanságra ítélt középkori lélek, egyegészben eretnek és inkvizitor. A szó klasszikus értelmében költő.”  Mindketten hatalmas életművet hagytak maguk után. Füst Milán – akinek elhíresült mondása szerint nem is volt életrajza, csak „munkarajza”  – gondolkodónak, nem pedig költőnek vagy drámaírónak készült, s szinte minden irodalmi műnemben kipróbálta magát: „fő művének” tekintett naplóján kívül verseket, drámákat, regényeket, novellákat, kritikákat, portrékat, tanulmányokat, esszéket is gyakran írt. Mégsem volt akkora „sikere” az irodalmi életben, mint másoknak, akik a közönség ízléséhez igazították stílusukat, mondandójukat. Az elismertség hiánya miatt több művét újraírta, sőt, látványosan „megtagadta”, mert hétköznapjait is túlfűtött drámaisággal élte.

 

Szívesen fedezett föl ifjú tehetségeket, de kiszámíthatatlan hóbortjai, rigolyás egyénisége sok potenciális tanítványt óvatosságra intett. Talán elég Vas István példáját fölidézni. Őt Kassák avatta költővé, de miután beleszeretett mostohalányába – a mozdulatművész Nagy Etelbe (1907–1939), új mester után kellett néznie. Igaz, ekkor már szellemileg is eltávolodott a kassáki verseszménytől. „Füst Milánt tartottam a legnagyobb élő költőnek. Dérytől és Németh Andortól azonban annyi hátborzongató és groteszk történetet hallottam démoni szerepjátszásáról, a kíméletlenségéről, és ami még meggondolkodtatóbb volt, a szeszélyeiről, hogy visszariadtam tőle. Haragos Jehovának láttam messziről, nekem pedig éleslátó, de kegyes görög istenre volt szükségem” – idézte föl Vas István egykori dilemmáját életregényében.

 

Végül Kosztolányihoz fordult – és jól választott. Füst Milán, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád és Somlyó Zoltán költőbarátja rokonszenvvel fogadta Tábor utcai otthonában az életre szóló bátorításra vagy elutasításra vágyó, fiatal költőt, és nemcsak további versírásra biztatta, hanem a Pesti Hírlapnál be is protezsálta ifjú vendégét, akinek ebben a lapban jelentek meg először immár nem avantgardista versei. (A házigazdánál futólag találkozott az Ádám játszópajtásának vélt Weöres Sándorral is, akivel Kosztolányi – a lírai staféta szabályai szerint – így ismertette össze: „Bemutatok neked egy kisfiút, akiből nagy költő lesz.” )

 

Hamarosan azonban elkerülhetetlenné vált találkozása Füst Milánnal, aki Vas István első verseskötete  megjelenése után saját kezűleg írt levélkében gratulált „gyönyörű küldeményéhez”. Vas a dicséretből erőt merítve fölhívta telefonon, mondván: szeretné megismerni verseiről a mester részletesebb véleményét. Meghökkenve hallgatta Füst válaszát: „Úgy van, uram, olvastam kötetét. Nagyon rossz véleménnyel vagyok róla. […] Éppen ma beszéltem róla telefonon egy óra hosszat Kosztolányi Dezsővel, aki, úgy látszik, nagyra tartja önt. Remélem azonban, sikerült őt megingatnom ebben a meggyőződésében.”

 

Sok kezdő poéta élt át hasonló csalódást Füst Milánnál, aki valószínűleg lelki próbatételnek szánta színpadias jeleneteit. Ha valaki a megalázó szcenáriók után sem hagyta abba a versírást, s kiállta a tehetségpróbát, annak már esélye lehetett, hogy költőként is megállja a helyét. Nincs arról adat, hogy József Attila is átesett-e a szokásos vizsgán, de ha igen, akkor – levelezésük alapján – valószínűleg teljes sikerrel.  Füst Milán ugyanis a költő saját válogatású verseskötetéről  hosszú – eleinte kissé fanyalgó, majd mind lelkesebb hangú – kritikát közölt Babits lapjának 1935. márciusi számában.  Ezzel mintegy „szalonképessé” avatta az egykori pamfletírót, akiről immár egyértelműen dicsérő, sőt, személyes szeretetről valló kritikát írhatott a Nyugatban.

 

Őt magát mégsem elégíthette ki, hogy szüntelenül a fölfedező pózában mutatkozzék. Maga is József Attilához hasonló „árva fiú” volt,  hiányérzetét a szakmai elismerésekkel gyógyította volna – ez a tízes-húszas évek óta mindegyre késett. Talán csak az enyhítette a mellőzöttsége miatti keserűségét, hogy 1934-ben, huszonöt éves költői jubileuma alkalmából végre elismerték drámai kísérleteit és addigi életművét.  A méltányolás új lírai kreativitás forrásának bizonyult: 1934 márciusában már öt új verssel jelentkezett a Nyugatban – de elmúlás-centrikus életfilozófiáját ekkor sem tudta megtagadni. Egyik leghíresebb verse, a Szellemek utcája is erről tanúskodik. „Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat… / […] Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtező, néma férfikort. / […] feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerűlni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e? / Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!”  Ne feledjük azonban: Füst legközelebbi barátja, Kosztolányi ugyanebben a számban adta közre Száz sor a testi szenvedésről című versét, miután 1933 karácsonyán megállapították nála a gyógyíthatatlan rákot, mely 1936. november 3-án végzett vele.

 

Hogy eredendően mi motiválta Füst Milánt fiatal korától az írói gályapadhoz láncolásban, maga válaszolta meg elveszett, majd megkerült – és részben újraírt – naplójának 1924. április 1-i bejegyzésében: „Maradandó nyomot akartam hagyni annak, hogy itt voltam”.  Munkamániája nemcsak szellemi öröklétének megalapozására sarkallta, hanem a sorra elhalt költőbarátoknak, szellemi inspirátoroknak is emléket állított. Így lett a folytonosan halálra készülő számára fontos lírai és prózai műfajjá a régmúltbeli, szívmelengető élményeket jelenvalóvá varázsoló emlékezés.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 8   »   A hiábavalóság prófétája
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911