Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 9   //    «    6    » 
KÉPMOZGATÓ
Kapitány Máté
Áthelyezés
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Így esténként kitámaszkodom ide, a hideg kőre nehezedik a karom, az alkonyi szél meg kislány ujjaival babrál az áporodott szőrszálak között. Nedvedzik az orrlikam, mint a kutyának, besűrűsödik a nyálam. Lehet, hogy a pia, elmélkedem, asszem az szárít. Vagy mittudomén, szájpenész, olyan is van, inkább szájpenész lesz az, szerintem. Fújtatok erősen, nem azért, mert kifulladtam, csak mert jólesik. A fújtatás során a bensőmbe rekedt gorombaságot adom ki, arra meg szükség van, hogy másnap újra jópofáskodni tudjak a vendégekkel. A gyerekek a legidegesítőbbek. Olyan aprók, vigyázni kell, nehogy rájuk tapossak, és vagy csak betojnak tőlem, sírva fakadnak, vagy éppen ellenkezőleg, fogdosnak, és huzigálják a fülemet, meg vakarásszák a bozontos nyakamat. Csilingelő kacaj, na ne vicceljünk már. Nekem sokkal érzékenyebb a hallásom, mint az Önöké, én kihallom abból a vékony nevetésből is a vaskos gonoszságot. Milyen megalázó, mikor azt hiszik rólam, hogy a valtdiznis szépség és a szörnyetegből én vagyok az az esetlen, prémes barom. Mikor azt kérdezgetik, beszélnek-e odabent a gyertyák az asztalon. Nagyot legyintek ilyenkor a bojtos farkammal, tréfásra veszem a figurát, bohóckodom, és igyekszem valami találó megjegyzéssel felelni, de többnyire ideges leszek, remeg a hangom, és csak annyit hallok, hogy a frappáns válasz helyett rémisztő hörgés tör elő a torkomból, mintha nem is belőlem jönne. Igaz, ez általában megoldja a gyerekproblémát, mert a hörgést követő másodpercben úgy szaladnak szét a sikoltozó kis rémek, mint a földre hulló csipkebogyók.

 

Ezért mondom, kell az esti fújtatás. Ilyenkor lehűl a levegő is, nem izzad úgy a képem, nem érzem olyan sűrűnek, olyan mázsásnak a testem. Innen rálátok szépen a tóra, az meg, mint a tűz, nehéz nem odanézni rá. Igyekszem kihasználni az időt, és kiadni mind a gorombaságot. Úgyis jön mindjárt a főnök, visszaküld az utcára, hogy csalogassak be még néhány turistát az étterembe, elvégre ezért fizet, ezt persze udvariasan próbálja mondani, mert kicsit ő is tart tőlem, de azért visszaküld, szóval nincs sok időm itt fújtatni. Hogy mi az étterem neve? Kréta, természetesen.

 

Egyik nap, meló után sétáltam az óvárosban, és láttam egy magas fickót két majommal, az egyik úgy hegedült, hogy az csoda volt, én mondom, csoda, de nem is ez a lényeg, nem az a lényeg, hogyan hegedült a majom, hanem hogy láttam rajta is, mennyire zavarja a szőrös pofája, éppolyan szőrös, mint az enyém. Kedvem támadt összehaverkodni vele, de mikor közelebb léptem hozzájuk, a gazdájuk szigorúan nézett rám, s egyszerre úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás a váratlanul jött felelés közben, főleg, hogy Kréta volt az étterem neve, ahol dolgoztam. Úgyhogy nem haverkodtunk össze. Sosem bírtam az ilyen szigorú nézést. Biztos ez is olyan pszichológiai dolog, hogy az apám miatt félek az ilyen nézéstől. Különben nem is hasonlított apámra a majmok gazdája, egyáltalán nem, az én apám köpcös volt, kerek képű, és úgy szégyellt, hogy legszívesebben a pincében tartott volna az idők végezetéig. Pedig nem voltam Down-kóros vagy ilyesmi. Meg nem tudnám mondani, mi is volt akkor a probléma velem. Születési rendellenesség, erre a következtetésre jutottak hosszas töprengés után az orvosok, rá is írták a kórlapra. Anyám pihegett az ágyon, apám az állát vakarta, és csak annyit kérdezett gondterhelten, talán, hogy elhessegesse saját borzalmát, talán, hogy ne érezze annyira segghülyének magát, ott, a kórházi ágy mellett szerencsétlenkedve, annyit kérdezett anyámtól, hogy nagyon fájt, csillagom, mármint a szarvak, tudod, anyám meg ekkor elsírta magát. Mégiscsak a kisfia voltam.

 

Állok itt az étterem erkélyén, viszket a fülem, jó alaposan megvakarom. Időnként legyek is köröznek a fejem körül, zavarodottak, hogy mi is ez itt, egy döglött bikafej vagy mi az isten, de akkor miért rándul össze a bőre, mint a lónak, nem értem, no mindegy, körözzünk még egy kicsit körülötte, aztán húzzunk a retekbe, ilyesmiket gondolhatnak a legyek. Nem csapom agyon őket, a légynek sem ártanak, ugye, he-he. Egyébként pontosan így jópofáskodom a vendégekkel is, amikor éppen nem hörgök. Szeretem a szóvicceket, meg a montipájtont. Egyik vendég sem nevetett még a tréfáimon. Szerintem azért, mert büdös a fejem kicsit, hiába fújom dezodorral, attól még büdös, na.

 

Bámulom a csendes vizet, elképzelem, hogy belezuhan a napégette, szárnyas fiú. Persze nem esik senki a vízbe, úgyhogy jobb híján belecsulázok egyet. Ökörnyál, tessék, rikoltom, lehet röhögni! Nem röhög senki, odalent az utcán szótlan totyognak a percek. Emlékszem arra az időre, amikor elkezdtem ezt az egészet, amikor még nem mertem megszólítani senkit az utcán, csak álltam az étterem előtt, félmeztelenül, lógó karral, szerencsétlenül, mint a fater a születés csodájától berezelve. Még félre is álltam az útból udvariasan, hogy ne zavarjam a továbbhaladást. A főnök, az mégis kitartott mellettem, na, nem mintha olyan átkozottul meg lett volna elégedve a munkámmal, nem, hanem tudta, nem nyüzsögnek körülötte a bikafejűek, ezért jobb, ha elnéző marad. Igazi kis csoda voltam, a magam nemében. Néhány hónap elteltével aztán megjött a bátorságom, oda-odaköszöntem a turistáknak, közös fotókat készítettek velem, néhány hét múltán pedig már peckesen hátracsaptam a kezem, és meg is állítottam őket az étterem előtt. Jöjjenek, jöjjenek, mádám és mösziő, miszter és miszisz, herr és frau, szenyor és szenyorita, több nyelven nem tudom, de hát hadd ne erőlködjek itt tovább. Mi, hogy nem is turisták, hanem helybéliek? Jöjjenek akkor is, és élvezzék Kréta pompáját! Egyenek és igyanak, itt garantáltan felejthetetlen lesz az estéjük. Hogy gyerekkel vannak? De hisz ez fantasztikus! Jöjjenek a kis csöppségek is, majd a nyakamba veszem őket. Kapnak mini-páncélt és játék kardot, az apukák meg filmezhetik hősies fiaikat, amint megmérkőznek velem! Apuka, csak Magának mondom, győzni fog a gyerek, hagyom magam, ez csak természetes. Rakja csak vissza a pénzt, nem kell ezért külön fizetni, kérem, ez a dolgom. Hogy mondja, hölgyem? Nem, köszönöm, nem túl meleg a fejem, de nagyon figyelmes, hogy megkérdi. Szóval így jöttem bele, és így jöttek a vendégek. A főnöknek pedig nem kellett többé olyan savanyú pofát vágnia, amikor alkalomadtán megdicsért.

 

Egyszeriben fehér folt rebben át a szemem előtt, és megtelepedik a párkányon, látom a szemem sarkából. Jó ideig rá sem hederítek, csakhogy időnként megmozdul, verdes és vibrál, mintha bosszantani akarna. Hányingerkeltően. Hirtelen odakapok, és rászorítom a párkányra, miközben azt szuszogom, nyughass már, te. Csiklandozza a tenyeremet, hát odanézek. Egy madár az, kétségbeesve kapálódzik, feszítgeti a szárnyát. Olyan rémült és ostoba szeme van, valamiért elönt tőle a harag. Na, gyerünk, suttogom neki, gyerünk, te szerencsétlen, szabadulj ki akkor, mutasd meg, mit tudsz! Valahol a mutatóujjam és a középső ujjam tövének találkozásánál érzem a bőrömön a szíve kalapálását. De nem is kalapálás az, annál sokkalta gyorsabb, inkább motorberregés. Milyen aprócska vagy, sziszegem, és közben arra gondolok, hogy én meg hatalmas vagyok, és bikafejem van, és azt csinálhatok ezzel a madárral, amit akarok. És hogy szégyellnem kellene magamat ez miatt – emiatt, nem ez miatt, javít ki sietve apám hangja, távolról és sejtelmesen, mint a halottaké a sztárvorzban –, hogy szégyellnem kéne magam emiatt, de akkor is rég éreztem már ekkora erőt. Nyüglődik a kezem alatt a szárnyas kis gyépés, elképzelem, hogy az étterembe betérő gyerek, akit így fogva tartok, ettől a gondolattól meg vihogni kezdek, kissé zavartan persze, mert közben tudom, hogy ilyenre nem szabad gondolni. Megint mondani akarok valamit a madárnak, de annyira izgatott vagyok, hogy csak az a fura hörgés szakad ki belőlem. Gyengébben préseli ujjaim között a szárnyát, micsoda csicska vagy, gondolom erre én. Már alig mozog, már a szíve sem birizgálja úgy a bőrömet. Össze kéne roppantani, hogy vége legyen, ez jut eszembe, amikor visszatérnek a legyek, beledöngenek a fülembe, a nyakamnak verődnek, én meg próbálom elhessegetni őket, de ezúttal csak nem tágítanak, hiába ordibálok velük. A hártyás szárnyuk a szempillámat pöcköli, még a nedvedző orrlikamba is bepofátlankodnak. Csapkodok magam körül. A madár most kibújik a tenyerem alól, és lefordul a párkányról. Sokáig zuhan, egyenest a víz felé, aztán szárnyra kap, és egyre erősebb csapásokkal repül tovább. A legyek végre elkotródnak. Ökölbe szorítom a kezem, befejezem a mozdulatot. Hosszú percekig tart, mire sikerül megnyugodnom, a pofám meg tiszta vörös. A madár eltűnik az egyik közeli hotel mögött. A homlokomat rányomom a párkányra, hogy lehűtsem kicsit, ez segít valamelyest. Egy darabig így maradok, előredőlve, mozdulatlanul, mint aki hóhérra vár. Szemem lecsukva, de a koponyám sötétjében valahogy tovább nyüzsögnek a legyek, mint az adás nélküli tévé képernyőjén azok a fehér pontok. Figyelem ezeket a pontokat, ahogy ugrabugrálnak, ez nyugalmat sugároz, és ahogy egyre tovább figyelem őket, lassul a szívverésem. Ezek a legyek mégiscsak az én oldalamon állnak, döntöm el akkor. Mintha a fejemhez tartoznának. A fehér pontok összesűrűsödnek, némelyik még félreszökken, de a többi már nagyon is jól látható alakzatba fejlődik, na, mondom, ez pont olyan, mint a madárbelekből jóslás, ezek a pontok nyilván üzennek nekem valamit, gyerünk, gyerünk, törjed csak a fejedet, hát nem vagy te hülye gyerek, na, mi lehet ez? Igyekszem belelátni valamit, valami tényleg csodálatosat, mint mondjuk egy istenséget, de az alakzat erre mindig valami baromsággá változik, egy kecsapos flakonná, de abból is a márkátlan szarrá, egy bokszkesztyűvé, egy feltekert zsineggé, egy toronyházzá, egy hosszú körömmé, egy összepréselt sörösdobozzá, halomba szórt csikkekké, húsos szájjá, kolbásszá, kerítéssé, összekuporodó embrióvá, és aztán újra és újra egy bikafejjé, legyekkel körülötte. Ezt a fejet nagyon hosszan bámulom, ott a koponyám sötétjében.

 

Kinyitom a szemem, mert lépéseket hallok. Nem kell hátranéznem, a főnök az, tudom. Na, mi a stájsz, cimbora, kérdezi. Mindig cimborának hív, szerintem azért, mert fél tőlem. Nézek magam elé, ahogy korábban, megy le a nap. Ácsorog mögöttem, szerencsétlenül, aztán csak rászánja magát, és mellém lép. Ő is a párkányra támaszkodik. Fújtatok párat. Igen, igen, mondja, de gőzöm sincs, miért mondja. Nézi ő is a naplementét, lehet, így próbál kapcsolatot teremteni velem. Aztán megszólal újra, hogy te, figyelj csak, cimbora, nincsen rajtad gatya, azt tudod, csupasz seggel mélázol itt. Csapok egyet a bojtos farkammal, de most már nem legyeket akarok hajtani vele. Tudom, felelem lassan, megfontoltan, ilyenkor szoktam levegőztetni kicsit a farkam. A főnök összehúzza szemöldökét, a szemem sarkából látom, hogy felhúzta magát, csak még nem szedte össze a bátorságot, hogy kitörjön belőle a düh. Értem, mondja, és nyel egyet. Eddig észre sem vettem, milyen vékony kis nyaka van. Egyem a szívét, suttogom. Meghallja, száz, hogy meghallja, mégsem kérdez vissza, hogy mi van, mit mondtál? Hátrébb lép a párkánytól, és kicsit távolabb tőlem is, oldalirányba. Na, gondolom, most fog kitörni, most, hogy biztonságos távolságba húzódott. Most fog lecseszni, hogy mit lopom itt a napot, mikor ő jó pénzt fizet, hogy miért nem vagyok már az utcán, új vendégekre vadászni. De nem kiabál velem, nem hord le, csak hátrateszi a kezét, olyan nagyöregesen, vagy mi, mint aki olyan okos, hogy már nem is lesz mérges semmitől. Fújtatok egyet. Cimbora, szól hozzám, ide figyelj, sokat gondolkodtam rólad, és el kell mondjam, nagyon meg vagyok elégedve a munkáddal. Ez meglep, erre nem számítottam, hátra is fordulok, hogy lássam az arcát. Int egyet a fejével, ezt is csak amolyan donkorleónés nyugalommal, így jelzi, hogy takarjam el magam valamivel, én meg erre elszégyellem magam, és odakapom a kezem. Ő folytatja, dicsér, dicsér csak, egyre dicsér, már szinte zavarba is jövök, annyit dicsér, de közben persze jólesik, és nem is érzem már magam olyan haragosnak és gorombának, és arra gondolok, miért nem tudott a fater is dicsérni, még amikor anyám hasában voltam, akkor, úgy talán nem nőtt volna ilyen bikafejem, és még mosolygok is, ahogy a főnököt hallgatom. Az a nyamvadt madár a fejemből is kirepül végre. A főnök pedig folytatja, és a fülem már zsong a sok bóktól, de ő folytatja, és végül azt mondja, de ezt már szinte alig hallom, azt mondja, hogy éppen ezért eldöntöttem, hogy új munkakört kapsz, áthelyezlek oda, ahol csak a legjobbak lehetnek, nem kell többet az utcán, a szabad ég alatt, esőben és forró napégésben gürcölnöd, nem, áthelyezlek az étterem újonnan nyíló termeibe, itt aztán már tényleg csak a nagyon fontos vendégek lesznek, áthelyezlek ide, az új termekbe, ez az étterem alatt lesz, egy pincehelyiségből építjük át, fáklyákkal, és hűvös kövekkel, és kacskaringós lépcsők vezetnek majd le oda, és annyi terem nyílik majd egymásból, hogy akár el is tévedhet ott az ember, izgalmas, igaz, na ide helyezlek át, cimbora, remélem, örülsz!

 

Nekem csak zsong a fülem, és kóvályog az a szőrös fejem, de azért továbbra is mosolygok, mert olyan kedvesen néz rám a főnök, hogy menten beleszakad a szívem.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 9   »   Áthelyezés
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911