Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 10   //    «    2    » 
Konok Péter
A falak dialektikája, avagy rövid séta a szabadság „hatvannyolcas” labirintusában
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


 

Az ember szabadságra törekszik, folyamatosan rendet kovácsol szabadsága korlátozására és biztosítására – vagyis az ember falépítő lény. Amióta távoli őseink a barlangok természetes falait mesterséges, saját kezükkel épített falakra cserélték, a fal az interakció kitüntetett helye – kirekeszt és behatárol, védelmez és fenyeget, szabályoz és szabadságot biztosít: a rend és a szabadság dialektikájának szimbóluma. Mikor a fal hordozhatóvá és installálhatóvá, permanens lehetőséggé, és így döntéssé válik, az élettér szabadsága is megteremtődik. A közösségek egyre árnyaltabban szabadultak fel a természet diktatúrája alól, nem csupán növényeket, állatokat, tárgyakat és településeket kezdtek termelni, hanem újfajta szabadságot is – és annak újfajta korlátozását. A társadalmi viszonyok folyamatos (bár nagyon sokáig az egyéni perspektíva számára érzékelhetetlenül lassú) bővített újratermelése a tér átalakításával, azaz humanizálásával és aktivizálásával járt, ami végül a mérhető történelmi időt eredményezte, és az érzékelhető linearitás kialakította a változás (illetve a változás vektoraként a fejlődés) képzetét. Ebben az immár korántsem statikus társadalmi térben az elmozdulás mindig együtt járt a szabadság és a rend jelentésének átalakulásával. Persze, a „szabadság” és „rend” – ahogy mi használjuk – ízig-vérig modern fogalmak. Vagy helyesebb a nagy dekonstrukció előtti, tegnapi modern fogalmakról beszélni? Mert a felvilágosodás és a nagy társadalmi-gazdasági-szellemi teherlerázás korából származnak? Kétségtelen, hogy 1968 körül szabadság- és rendképünk is megváltozott. Ha az 1968-as lázadási hullám legismertebb (árucikké vált) produktumait, a párizsi utcák falfeliratait, plakátjait vizsgáljuk, sok mindent megérthetünk a várakozásokból, különösen, ha összevetjük mai elképzeléseinkkel. Vajon ez a rend–szabadság dialektika valóban jellegzetesen „hatvannyolcas”?

 

Mindenesetre urbánus folyamat volt, a városi tér keretei között mozgott a legotthonosabban (megszülve, többek között a „városi gerilla” koncepcióját és módszertanát), és mégis eltért minden korábbi városi mozgalomtól. Az egyetemek és a nagyipar, vagyis a tudás és a dolgok tömegtermelése körül koncentrálódott. Óhatatlanul a harc kitüntetett helyeként tekintett a falakra: információhordozónak, agitációs lehetőségnek látta, de a városi labirintus tudatos kihasználásában vagy a barikádok stratégiájában konkrét harci eszköze is volt.

 

„Könyvem a várossal kezdődik, amely – képletesen szólva – maga a világ volt, és egy olyan világ ábrázolásával zárul, amely gyakorlatilag sok tekintetben egyetlen várossá vált” – kezdi Lewis Mumford 1961-ben írott A város a történelemben című, kanonikussá vált munkáját.  A városok fejlődésének több ezer éves folyamatában ez a vonulat valóban szembetűnő: a városokat eredetileg éppen az különböztette meg a többi településtől, illetve a természeti táj különböző mértékben humanizált változataitól, hogy önmagukban leképezték az egészet. A város az emberi társadalom centralizációjának és specifikációjának, végső soron az állam (az irányítás-igazgatás-szervezés) kifejlődésének terméke, elkülönült formája. Más szempontból a városok története a civilizáció története. Persze nem kizárólagosan. Míg a humanizált, az emberi igények kielégítésére felhasznált és kiaknázott táj (az átalakított, illetve a még érintetlen, de perspektivikusan az átalakítás tárgyává tehető földrajzi környezet) egy adott társadalomfejlődési szintig önmagában is szerves egész, működőképes formáció, a város már ennek a környezetnek a függvénye – a specializáció során olyan hozzáadott funkciókat vállal át és összpontosít falai között, amelyek az adott történeti szinten új civilizációs jelenségek. Puszta létéhez szüksége van a „vidék” működésére, míg a „vidék” látszólag – legalábbis egy korábbi civilizációs szinten – kiválóan meglenne város nélkül. A termelési-társadalmi struktúrák átalakulása pedig mindig gyorsabb, mint tudatosulásuk, és tudatosulásuk is sokkal hamarabb végbemegy, mint elfogadásuk, kultúrává válásuk. A városokkal szembeni idegenkedés részben annak az érzésnek eredménye volt (és sok szempontból máig az öröklődött), hogy a város működése absztraktabb, felfoghatatlanabb, látszólag szükségtelenebb, mint a vidék közvetlen szükségletekre reagáló, lényegében változatlan, „eredeti” életrutinja. Rurális nézőpontból szabadabb, és egyben szabadosabb is. A város az új, az érthetetlen, a folyton változó képét ölti – és nem csupán a vidékiek, hanem saját lakóinak szemében is. A Gilgames-eposz Uruk városát „az égből aláhullott” építményként ábrázolja – valamiféle külső hatásként, amely ha nem is teljesen idegen a befogadó világtól, mindenesetre magasabb logika mozgatja: a hatalom centruma már az isteni szféra előszobája, vagy inkább közvetítője. És valóban: a hatalom (amely a városokban székelt) hajlamos isteni felhatalmazással igazolni önnön létét, ugyanakkor elkülönült szféra, amelyben és amelytől az egyes ember cselekvési szabadsága elidegenedik. A város ennek a megfosztottságnak is szimbóluma. A „szabaddá tévő” Stadtluft nem csupán újfajta személyes szabadságot generált (a 12. századi észak-német területeken például, ahonnan a kifejezés származik), hanem a korábbi társadalmi jogoktól és az önrendelkezés (retrospektíve mindinkább idealizálódó) visszafogott, rurális formájától is „megszabadította” a városba költözőt. A felszabadulás csak a konkrét, falak közti lakókra, a citoyenekre vonatkozott, a város vonzáskörébe települő metoikoszokra és helótákra nem, tehát korlátolt térben alakult ki a szabadság új (kapitalizálódó) jelentése, amely először több, mint egyfajta rabság nemléte.

 

A városi szabadság a kötöttségektől szabadulás mellett új viszonyokat teremtett, ezekhez hozzátartoz(hat)ott a szellem új szabadsága is. A korábbi „felszabadulás” – más a jobbágyoknak vagy a szabad parasztoknak – „szabadabb” kötöttségeket hozott és bonyolultabb, önreflektívebb, ugyanakkor kevésbé „biztosított” életet teremtett.  A falak, a városok megszülték és egyre bővülő formában termelték újra a saját szabadságába vetett egyént.  (Az már csupán saját, a huszadik század alaptraumáival terhelt tudásunk eredménye, hogy ma borzongva olvassuk a Stadtluft macht frei-szöveget; kétségtelen, hogy az évszázadok alatt rengeteg jelentésréteg és teher rakódott a rend és a szabadság dialektikáját, a falak dialektikáját kifejező képeinkre. Szabadságunkat tudás terheli, és tudásunk – mint Dürrenmatt-tól tudjuk – iszonyatossá és veszélyessé változott.)

 

A város mégsem csupán egy történeti-gazdasági fejlődés eredménye és motorja, nemcsak az embereket felszabadító és alávető funkció, hanem maga is humanizált táj, a környezet transzformációjának magasabb szintje. Közösségi tér, amely megszüli saját szabályait, kultúráját; habitusokat, mítoszokat teremt, és érzéseket generál. Lakóinak a saját tapasztalatok, saját élet kerete, amely interaktív hálózatba illeszkedik (más városlakók életéhez kapcsolódik). A konkrét teret az esetek többségében konkrét elvárások formálták. A városfalak egyaránt fontosak voltak a kereskedelem szabályozása (az adók, vásároztatások, illetékek, az iparűzés szabályozása stb.) és a katonai védelem szempontjából. A templomok nemcsak a szakrális összetartozást határozták meg, hatottak a heti- és éves vásárok megtartására is.  A közösségi teret azonban a közösség elvárásai alakították és alakítják a mai napig. Így alapkérdés, hogy milyen hatások formálják magukat az elvárásokat. Például Európában még ma is alig található valódi felhőkarcoló, ez részben annak a mélyen gyökerező tradíciónak tulajdonítható, hogy a városban semmi nem lehet magasabb, mint a templom (illetve nagyvárosok esetében a katedrális) tornya: Isten és az Egyház dicsőségét semmi sem boríthatja árnyékba. Európában a városokban jelentkező helyhiány sokkal inkább a városterület horizontális növekedésével, illetve a lakóterület szűkülésével járt (gondoljunk csak a koncentrikus gyűrűkben szaporodó városfalakra, illetve az észak-nyugat-európai „keskeny házakra”). Amerika azonban a puritanizmus és a „protestáns etika” szülötte volt, amely a szorgalmat és a vagyongyűjtést is szakralizálta. Nem volt elvi akadály az épületek magasságának növekedése előtt – Bábel tornyának példázata nem volt többé érvényes intés ott, ahol a világi tornyok is Isten dicsőségét hirdették. Az amerikai városokban a tér beszűkülését vertikálisan is kompenzálhatták, és a 19. század végétől a toronyházak messze a katedrálisok fölé emelkedve ostromolták az eget.

 

A városok elsődlegesen nem építészetükben, fekvésükben stb. különböznek egymástól, hanem abban, ahogy lakóik elképzeléseit megtestesítik: a konkrét városkép aszerint alakul, milyen képet alakít ki magában a világról és a városról az adott lakosság. Vagyis a város kollektív létélmény. Nem csupán utcák, terek, épületek és parkok gyűjteménye, hanem emberek összessége is, ők pedig társadalmi kapcsolatrendszereikben léteznek. A város falai és házai mögött hihetetlenül összetett viszonyrendszer húzódik – és ez bizony néha fenyegető érzés.  A szabadság egyben a kitettség, a „minden megtörténhet” érzése is – fenyegetettség is, nemcsak lehetőség. A város mögöttes tartalma akkoriban vált igazán fenyegető elidegenedés-érzéssé (és szorongássá), amikor az ipari forradalom hatására minőségi ugrás történt: a városok addigi funkciója az ipari tömegtermelés és a társadalom villámgyors átalakulása folytán néhány röpke évtized alatt hatalmasat változott. Bár a városok korábban is a fejlődés és a változás megtestesítői voltak, de összehasonlíthatatlanul lassabban és kiegyensúlyozottabban történt minden. Az ipari nagyváros hektikusan burjánzott ki az addigi manufaktúra-, adminisztrációs- és kereskedelmi központokból, és a kortársak afféle rákos kelevényként tekintettek rájuk. A város addig is érzékelt kettős jellege megerősödött, hiszen az ipari forradalom is kétarcú jelenség volt: „Ebből a bűzből az emberi munka legnagyobb folyama árad szét, amely megtermékenyíti az egész világot. Ebben a szennycsatornában színtiszta arany folyik. Ez a hely, ahol az emberiség a legmagasabbra hágott, és ahol a legmélyebb embertelenségbe süllyedt, ahol a civilizáció csodákat tesz, és ahol a civilizált ember vademberré válik” – írta le manchesteri utazásának benyomásait Alexis de Tocqueville.

 

A város az egyre érthetetlenebbé váló társadalomba vetett ember kirekesztettségének és hatalom-nélküliségének szimbólumává vált. Zola Párizs gyomra című 1873-as regényében Párizs valódi behemót szörnyeteg, amely mezőgazdasági termékeket, gargantuai mennyiségű húst, zöldséget, halat és gabonát, valamint emberi sorsokat zabál – mindezt pedig még rémisztőbbé teszi, hogy Zolánál e város-monstrum mérnöki (vagy inkább orvosi?) precizitással és kemény naturalizmussal, tulajdonképpen cseppet sem metaforikusan jelenik meg. A város saját megdöbbent lakóinak szeme láttára önálló létre ébredt. És, mint az új, a korábbi kizsákmányolási formák minden tradicionális hímporától megfosztott kapitalista kizsákmányolás (és az ezzel járó szabadság) tere, fenemód éhes volt.

 

A 20. század elején Freud hatására (és a freudizmus popularizálódásával) egyre többen érezték, hogy a városoknak valódi tudatuk, következésképpen tudattalanjuk is van – persze mindenekelőtt Id-jük. Ha a városról alkotott kép jórészt az emberek város-képének projekciója, nem meglepő, hogy az „Ember felszámolásának századában”, ahogy Arnold Toynbee a 20. századot elnevezte,  a város mindinkább elembertelenedett szörnyetegként konstruálódott. Előbb mint „dzsungel” – magára véve az erdővel, a rengeteggel kapcsolatos minden ősi animizmust és szorongást –, majd mint „gépezet”, amely új pozitivizmusba burkolva és egyben elszemélytelenítve, egzisztencialista módon közömbössé téve a várost (hiszen lehet-e egy gépezet rosszindulatú?), még fenyegetőbbnek tűnt. A „dzsungel” (bár volt egyfajta énje, gondoljunk L. Frank Baum 1900-ban megjelent meséjének, az Oz, a nagy varázslónak erdőjére vagy Tolkien vadonjaira) árnyékában ijesztő dolgok, lények és szándékok lappangtak – de el is rejthette a menekülőt. A „gépezet” – maga a fenyegetés.

 

A hideg öntudatra ébredő város-gép új archetípusa Zamjatyin mechanizmussá szerveződött „Egységes Államával” kezdődik,  képi megfogalmazást Thea von Harbou és Fritz Lang Metropolisában kap, hogy azután az amerikai high sci-fi irodalmában Arthur C. Clarke A város és a csillagok című regényének magába forduló, örök álmot álmodó város-entitásával jusson a csúcsra (és persze beleolvadjon olyan populárisabb rémálmokba, mint Terry Gilliam Braziljának funkciótlan csővezetékekkel átszőtt, állandóan betegeskedő birodalmi-monolitikus organizmusa, vagy Tim Burton abszurdan színpadias Gotham City-je).

 

Úgy tűnik, valamikor a 19. század legvégén és a 20. század első évtizedeiben átalakult a város mint tér és mint funkció: a korábban szervesen, az emberi és a társadalmi szükségletek változásainak függvényében fejlődő város immár maga vált szerves (bár jórészt mechanikus) entitássá, amelyben az emberi igények és lények alkatrészként, üzemanyagként funkcionálnak. Ahogy a 20. század embere úgy érezte, nincs többé hatalma saját élete felett, a hatalmat jelképező város öncélú, ellenséges és idegen erővé változott szemében. A korábban humanizált és megszemélyesített téregység (úgy tűnik, végleg) dehumanizálódott. A mindennapok terei mögött (amelyek akár otthonosak, befogadóak és szerethetőek is lehettek) ott húzódott az aggasztó valóság. És a határvonalak sokszor elmosódtak. „1968” ennek is újfajta tudatosulása volt. A modern, kapitalista szabadság képzete mellett – illetve komplementer módon – jelentőséget kapott a szabadság másik, összetettebb értelmezése, amely egyszerre tagadta a modern szabadságeszmény mindenhatóságát, az ellenforradalmak és a forradalmak (egylényegűnek tekintett) intézményrendszerét, és a viszonyokból kiindulva megmutatta a másfajta szabadság lehetőségét. Nevezhetjük ezt posztmodernnek, bár pusztán szómágiával nem jutunk messzire.

 

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 10   »   A falak dialektikája, avagy rövid séta a szabadság „hatvannyolcas” labirintusában
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911