Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 10   //    «    4    » 
Telléry Márton
Nyilván
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


– Le tudod fénymásolni ezt a húszezrest a papír két oldalára úgy, hogy kivághassam? Lehet, valami speckó vékony papír kellene hozzá. Színesbe, jó minőségbe, egy öreg mama hogy igazinak higgye. Tíz darab kéne belőle első körben, ha jól meg tudod csinálni.

 

Nyilván komolyan beszélt a sapkás fiatalember, mégis hitetlenkedve meredt rá néhány másodpercig. „Sajnos, nem segíthetünk. Ez pénzhamisítás kísérletének számít” – formálódott fejében a válasz, de azt mondta:

 

– Ne haragudj, éppen most végeztem. Fordulj a kollégámhoz, légy szíves!

 

Valóban lejárt a munkaideje, egy-két adminisztrációs teendő után hátul, az öltözőben sajátjára cserélte fénymásoló szalonos egyenpólóját, és elindult kifelé.

 

Az egyik önkiszolgáló fénymásolónál volt egyetemi csoporttársnőjét pillantotta meg. Továbbhaladt volna, de találkozott a tekintetük, elkerülhetetlen volt, hogy szót váltsanak.

 

– Nahát… szia! Rég láttalak – köszöntötte a lány.

 

– Aha, elég rég…

 

– És… mi van veled?

 

– Hát… igazából semmi. És te? Fénymásolsz?

 

– Aha…

 

Ösztönös mozdulattal eltakarta volna a kezében tartott papírt, de épp ez vonzotta a fiú tekintetét. SZOPJÁ LE SZOPJÁ LE SZOPJÁ LE SZOPJÁ LE SZOPJÁ LE SZOPJÁ LE SZOPJÁ LE – az A4-es lapot megtöltötte a kézzel írt felszólítás. A lány zavartan elmosolyodott, majd, zavarát leplezendő, nyíltan nézett a fiú szemébe.

 

– Iskolapszichológusként dolgozom – magyarázta – egy kisfiútól kaptam…

 

– Az aranyos… Hány éves?

 

– Tizenegy.

 

– Nem semmi… És miért fénymásolod?

 

Talán tolakodó volt a kérdés.

 

– Lehet, hogy felhasználom valamilyen tanulmányhoz. Persze név nélkül.

 

Ha nem pirul el, úrrá lesz a zavarán. A fiú biztosra vette, hogy hazudik.

 

– Nyilván – felelte.

 

Alig ismerte a lányt, és valahogy soha nem találta szimpatikusnak, sőt, mindig irritálta. Nem volt kedve tovább társalogni vele, már búcsúzni készült, de magát is meglepve kérdezte:

 

– Ráérsz most? Nincs kedved beülni valahova beszélgetni?

 

Miután a lány elfogadta a meghívást, elsétáltak egy közeli, Baross utcai sörözőbe. Már szeptember közepe volt, mégis fülledt, nyári meleg, légkondicionálás helyett nyitott ajtó. Érdekes az izzadás – gondolta a fiú, miközben a lány elülső, ritkásan növő hajszálai alatt gyülemlő nedvességet figyelte –, ahogy a bőrön át, amely nem is rendelkezik szabad szemmel látható nyílásokkal, folyadék tör elő. Pontosan miféle folyadék? És pontosan honnan? Utána kellene nézni…

 

– És te mikor fejezted be a sulit? – érdeklődött a lány, miután elhelyezkedtek asztaluknál. Ötven körüli, vörösre festett hajú nő üldögélt az ajtó mellett, rajtuk kívül az egyetlen vendég. – Talán egy fejlődéslélektan elődadásra jártunk együtt utoljára, nem?

 

– Lehet… De én nem fejeztem be. A második év után otthagytam. Vagyis már közben.

 

– Aha… és… most mivel foglalkozol?

 

Maga is érezte a hirtelen felvett pszichológus-pózt.

 

– Fénymásolóban dolgozom. Ott, ahol találkoztunk.

 

– Tényleg?

 

– Aha.

 

Egy darabig hallgattak, közben a fiú megitta sörét, és rendelt egy másikat.

 

– És… mi a terved a jövőre nézve?

 

– Semmi – széles, némiképp kihívó mosollyal nézett a lány szemébe, és közben eltűnődött, lehetséges-e, hogy valóban olyan boldog, amilyennek ebben a másodpercben érzi magát. – A világon semmi.

 

Elmondhatta volna, hogy az utóbbi néhány évben szinte mindennap ír, ám ezt nem tartotta lényegesnek életbeli előmenetele szempontjából. Nem talált ki történeteket, csak a napi eseményeket, gondolatait vetette papírra. Előfordult ugyan, hogy írását elküldte irodalmi folyóiratoknak, nem mintha bízott volna a megjelenésben, csak kíváncsi volt az elutasítás indokára. Érdemleges választ egyszer kapott. Elcsépelt, rendkívül elcsépelt. Józsefváros, az utcán perlekedő cigányasszonyok, fekete autós, kigyúrt maffiózók, prostituáltak, tizenéves vagányok, kukázók, kispénzű nyugdíjasok, kínai kereskedők, elszállt művészek, alkohol, drogok… Ezzel a kétes gettóromantikával Dunát lehetne rekeszteni, nemcsak külföldön, de már itthon is. Ajánlom, próbálkozzon valami mással.

 

De hát a nyolcadik kerület szívében lakik, egyebek mellett ez veszi körül. Persze, igaz: nem kell okvetlenül leírni, hogyan szállt ki heti rendszerességgel a rendőrség, amikor elmérgesedett a viszony a földszinti lakók között. Meg azt sem, hogy hazafele menet szinte naponta megszólítja egy tizenhat év körüli, egyre nyilvánvalóbban várandós, és minden jel szerint keménydrog-függő prostituált.

 

Nem túl eredeti téma – csakugyan, miért ír róla?

 

Később a lány munkájáról beszélgettek, ő pedig azon töprengett, megütné-e, ha következmények nélkül megtehetné. Újra és újra elképzelte, ahogy ökle a lány állának csapódik, és minél többet ivott – vodkát is rendelt –, annál élénkebben.

 

– Nagyon durva sorsok vannak – mesélt a lány –, nap mint nap olyan gyerekekkel találkozom, akik a maguk nyolc-tíz éve alatt több mindenen mentek keresztül, mint a legtöbb ember egy egész élet során. Van például egy kislány, aki semmit nem hajlandó csinálni a tanórán. Nem ír, nem beszél, nem rajzol. Ki kellett emelni a családból, mert az alkoholista apja és akkori élettársa nem tudták ellátni, az egészsége is komolyan veszélyeztetett volt. Anyját nem ismeri, röviddel születése után elhagyta. Rengeteg hasonló történetet hallani, az ember már fel sem kapja a fejét, de amikor ott ül veled szemben egy ilyen gyerek, és bármit teszel, nem szól hozzád, az tényleg kemény.

 

– Gondolom – jegyezte meg a fiú, és belekortyolt az újabb korsó sörbe. Szelíd mosollyal nézte beszélgetőpartnerét, de közben magát is látta, ahogy először fordulásból hasba rúgja, majd bevisz neki egy jobbhorgot.

 

– A legfontosabb, hogy ilyen esetekben ne várj gyors sikert, mert akkor beleroppansz. Sőt, azt is el kell fogadni, hogy van, amikor semmilyen eredményre nem jutsz. Egyébként meg minden apró lépésért keményen meg kell küzdeni, és előfordul, hogy egyet lépsz előre. Kettőt meg hátra.

 

– Baromi nehéz lehet…

 

– Hát igen… Talán a legnehezebb, hogy ne temessen maga alá az a mérhetetlen testi-lelki-anyagi nyomor, amivel folyamatosan szembesülsz. Hogy este ugyanolyan vidáman tudj beszélgetni a barátaiddal, mint ha mondjuk, pillangótenyészetben dolgoznál. Ha te magad összeomlasz, nem tudsz segíteni másoknak.

 

– Pillangótenyészetben? Ez jó.

 

Vajon hallana reccsenést, amikor állon vágja? Nem volt ilyen tapasztalata, még soha nem ütött meg senkit.

 

– Ildikó, még egy nagyfröccsöt, légy szíves.

 

Bár a pultoshoz szólt, feléjük nézett az ajtónál ülő nő.

 

– Köszi – kuncogott a lány. – Szóval, a suliban töltött első félév végére azt a célt tűztem ki magamnak, hogy tiszta szívből örüljek, amikor a szépen feldíszített karácsonyfa alatt állok a családommal, kibontom az ajándékokat, eszem anyukám finom sütijéből, iszom egy pohár bort apukámmal, társasjátékozom a húgommal, bár közben tudom, hogy a gyerekek többségének, akikkel dolgozom, ebből semmi nem jut, ha szerencséjük van, kapnak egy üveg kólát, amíg a felnőttek részegen fetrengenek és üvöltenek.

 

– Durva…

 

Bal tenyere élével végigsimította asztal alatt ökölbe szorított jobb kezét. Aztán hirtelen felpattant.

 

– Bocs, láttam egy ismerőst az utcán, egy pillanatra kiszaladok – szólt, majd lehajtotta maradék sörét, és kisietett az ajtón.

 

Tényleg észrevett egy ismerőst: azt a hajléktalan bácsit, aki jártában-keltében híres németek nevét mormolta. Franz Beckenbauer, Helmut Kohl, Thomas Mann, Heinrich Himmler, Friedrich Schiller – hallotta most, ahogy elhaladt mellette. Meggyorsította lépteit, bár nem tűnt valószínűnek, hogy követi a lány, főként, hogy minden kör után külön fizettek, és nem hagyott tartozást. Hazafele menet beugrott a boltba zsemléért és sörért, szembetalálkozott a szomszéd nénivel, aki lógó fülű kutyáját és elálló fülű unokáját sétáltatta, majd ahogy utcájukba fordult, megszólította a domborodó hasú tizenéves lány.

 

– Szia! Van kedved?

 

Úgy saccolta, a hetedik-nyolcadik hónapban járhat.

 

– Nem, köszi, most nincs.

 

Nem mert üveges szemébe nézni, félt, hogy sírva fakad. A lány karja tele tűszúrással, némelyik környéke csúnyán gyulladt. Most is kétséges maradt, megismeri-e. Valószínűleg nem.

 

– Kusza, zavaros – dicsérte Tóbiás nevű barátja a legutóbbi írását. – Na persze közel sem elég kusza, a valóság összevisszaságát versben is képtelenség visszaadni, prózában még kevésbé. Nyilván nem is ez az abszolút cél, habár talán érdemes törekedni rá.

 

Hajlott a feltételezésre, hogy nem Tóbiás az igazi neve. Rendszertelen időközönként találkoztak, ilyenkor vagy focilabdát rugdostak valamelyik téren, vagy, ahogy ez alkalommal is, szoba-konyhás albérletében olvasták egymás írásait, italoztak, és, ha tehették, füvet szívtak. Nagyjából egyidős vele, és még inkább különc, amennyiben nemcsak tévével, internet kapcsolattal, Facebook profillal, divatos ruhákkal, vagy életcéllal nem rendelkezett, de számítógéppel, mobiltelefonnal, rendes albérlettel és állandó munkával sem. Időnként egyik ismerőse kocsmájában dolgozott vagy más alkalmi munkát vállalt, nem szégyellt beállni a hajléktalanok közé ételosztáskor és kizárólag nagyáruházból lopott élelmiszert – kis, családi vállalkozásokból soha. Akkor unokatestvére kisszobájában lakott az Illés utcában, gyakran órákig nyúzta egyetlen értéktárgyát, egy régi csellót, hosszú sétákat tett a nyolcadik, kilencedik kerületben, meg Kőbányán, és önmaga által is értelmezhetetlen verseket írt.

 

– A szöveg legeleje viszont nem tetszik – folytatta. – Erőltetettnek tartom. Sok mindent láttam már, de nehéz elhinni, hogy valaki annyira hülye legyen, hogy egy fénymásolóban több tanú előtt segítséget kér bűncselekmény elkövetéséhez.

 

Nem felelt azonnal, tele volt a tüdeje füsttel. Illatos, erős, kiváló minőségű fű volt, alig kevertek hozzá dohányt.

 

– Pár napja történt. Tudod, hogy nem találok ki semmit – válaszolta aztán.

 

– Hát… – kezdte Tóbiás tenyerét széttárva, de nem folytatta.

 

Átvette a spanglit és nagyot szívott belőle. A párkányára támaszkodva néztek ki a nyitott ablakon. Éppen nem volt senki az utcán.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 10   »   Nyilván
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911