Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 10   //    «    7    » 
Z. Karvalics László
Aluda evangéliuma
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Vállalatvezetők, politikusok, orvosok, mesteredzők, tanárok vagy egyházi személyek számára izgalmas kihívás a külvilág folyamatos figyelése: vajon a mindennapi beidegződések mögött álló, azokat egykor kiformáló és értelmező, összetett valóságmezőben történik-e olyan elmozdulás, ami reflexiót, a hagyomány újraértékelését, esetleg viselkedésváltozást igényelne tőlük?

 

Pontosan ezzel a kérdéssel szembesül a Whangarában élő Ngati Konohi törzs főnöke, Koro Apirana is. Az erős és életképes maori hagyomány, amelyek alapján közösségét irányítja, a mitikus időkbe nyúlik vissza. A mindennapi életet szervező előírások rendszere egészen mostanáig a legfontosabbat tudta biztosítani, amit kultúra adhat egy nép számára: magát a túlélést. De mit tegyen a spirituális vezető, ha a megkérdőjelezhetetlen szabály szerint a „bálnalovas”, a kipróbált és bevált tradíció letéteményese, továbbvivője, a kultúrhérosz Paikea leszármazottja csakis fiú lehet? Ragaszkodnia kell az algoritmushoz, makacsul, következetesen, még ha ehhez egy kislányt, saját dédunokáját, Kahut kell kizárnia minden tudásból.

 

Az új-zélandi Witi Ihimaera magyarra is lefordított regénye  és az abból készült, díjesőt hozó, nálunk is bemutatott film, A bálnalovas számára fontosabb gondolat, hogy „bizony a világ megváltozott, ma már a nőket sem lehet kizárni mindabból, amiből korábban”, mint Koro Apirana dilemmájának megjelenítése. Mivel a bájos és eltökélt Kahu bálnalovas mivolta a regény végén megnyilvánul (a partra vetődött óriás cet hátára ülve társaival együtt visszavezeti azt a tengerbe), a főnök számára nem marad nyitott kérdés, nem kell gondolkodnia, következtetnie, döntenie, nincs valódi választása: csak a puszta tudomásul vétel, hogy az ősi előírás-világ legalább egy darabkája átalakításra szorul.

 

Ha a normaváltás dilemmáját, a hagyomány felülírását „nagy felbontásban” megjelenítő művészeti alkotást keresünk, Tengiz Abuladze Könyörgés című filmjét ajánlom.

 

A kis kaukázusi hegyi törzsek évszázadok óta harcban állnak egymással, és ez különösen igaz a keresztény hevszúrokra és a muszlim csecsenekre. A kamerán keresztül mágikus-balladisztikus köntösbe bújó történet szerint egy csecsen elhajtja a hevszúrok állatait, s Aluda, a legerősebb vitéz a tolvaj után ered. Amikor utoléri, megütköznek, ám a szokottnál jóval hosszabb ideig tart a küzdelem. Az össze-csapásból a hevszúrok hőse kerül ki győztesen, és visszaszerzi az állatokat. Ám népe hagyományait felrúgva nem diadallal tér vissza a küldetésből, nem hozza magával trófeaként a csecsen harcos levágott jobb kezét, inkább csendben megadja a tiszteletet a halott ellenfélnek.

 

Ezzel azonban nehéz döntés elé állítja saját törzsének véneit, akiknek őrködniük kell a szigorú szokásrend betartása felett. Aluda megsértette a törvényt, halállal kell lakolnia, mert viselkedésén nem hajlandó változtatni, sőt, látványosan kiáll az alternatív norma, a legyőzött ellenfél megbecsülése mellett.

 

Aluda az első pillanattól tudja, hogy nem az évszázados hagyománynak megfelelően jár el, s rendkívüli veszélynek teszi ki magát. Mégis indokoltnak érzi, hogy autonóm emberként cselekedjen. Az erődként is szolgáló toronyszerű kőházaik mélyén várakozó és a csecsenekben absztrakt ellenséget látó társaival szemben ő ugyanis hús-vér riválissal ütközik, akinek nemessége, ereje, ügyessége, szépsége minden perccel, amit gyilkos tusával töltenek, egyre árnyaltabban, egyre több részlettel és színnel rajzolódik ki előtte. Az élet-halál harc hosszúra nyúlik, a test és az elme minden rejtett tartalékát mozgósítja, s ebből olyan megismerő erő fakad, amely átírja az erkölcsi normákat. Hajszálon múlik, hogy nem ő marad vesztesen a porondon. Dübörgő szívvel és zaklatott fővel nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy akár ő is fekhetne kiterítve, és állhatna felette ellenfele, azon tanakodva, mit tegyen vele. Az alaktalan és egydimenziós ellenség-képet észrevétlenül felváltja egy másik, ahol a gyűlölet helyére a megértés, az elfogadás és a tisztelet mintázatai kerülnek. Aluda felismeri kettejük azonosságát, a másikban mint tükörben látja önmagát, s óhatatlanul, villámszerűen lobban fel benne egy újfajta közösségtudat. Megérti, hogy nem kell korábbi identitás-struktúráját megtagadni, elég, ha annak egyetlen elemét kicseréli, és beemel mellé egy újat: létezik átfogóbb közösségi tér is, és abban van az ősi ellenséggel közös halmaz. Lukács György úgy mondaná: Aluda Ketelauri nembeliségére ébredt.

 

A friss felismerés ráadásul nem önvizsgálati kényszerből születik, nem racionális, hanem megrázóan élményszerű. Sebek, horzsolások, csatakos hát, zihálás és kimerültség hitelesíti, emellett felszabadítóan megvilágosodás-értékű: ilyen magas rendű pillanat ritkán adódik az életben. Ezen a megtalált morális magaslaton nem kérdés, hogy a régi, az ellenfelet könyörtelen kézlevágással személytelenítő rítus elvesztette érvényességét, és a cselekvést ehhez kell igazítani. Nem az elutasítás, a hagyomány megtagadása a lényeg tehát, hanem az örömüzenet: ha ti is így látjátok majd, nektek is részetek lehet az élményben.

 

Csakhogy Aluda nem számol azzal, hogy népe és a rideg döntéshozók nélkülözik az alapot, amire az ő „megtérése” épül. A szörnyű rítus kialakulásának jól belátható, praktikus okai vannak. Ahol nagyon kemények az életfeltételek, a kultúra minden eleme a túlélésre kondicionál, emiatt a belső szabályrendszer is a külső környezet kihívásaihoz igazodik. A földrajzilag felszabdalt, kis életterekbe szorult, versengő hegyi közösségek közti, csak látszatra egyszerű viszonyrendszerben a gyűlöletnek, a kegyetlenségnek és a párviadaloknak fontos egyensúly-szabályozó szerepe van. A tipikus, de korlátozott méretű fegyveres konfliktusok éppen a teljes közösségeket érintő, kiterjedt, nagy anyagi és emberi erőforrás-veszteséggel járó, pusztító háborúkat teszik szükségtelenné. Könyörtelenek vagyunk az ellenséggel, de nem kiirtani akarjuk (hiszen az saját kiirtásunk lehetőségét is magában hordozná). Ha rosszul mennek a dolgok, nem tehetünk mást, megpróbáljuk „azoktól” megszerezni. Ha nekik alakul valami balszerencsésen, tőlünk akarnak majd zsákmányolni javakat, mert nagy úr az éhség. De ha nem volna a másik fél, nem lenne kitől pótolni olykor a szükséges élelmet és erőforrást. Életterünk közössége összekapcsol. Hasonlóak vagyunk, függünk egymástól. Ez azonban nem kimondható, nem tudatosítható: az ember csak az ellenségeitől rabol. Az egyensúly tehát kizárólag úgy tartható fenn, ha diabolizáljuk, démonizáljuk a másik oldalt. Annak belátása és kimondása, hogy a legnagyobb ellenség, aki nyelvében, kultúrájában, vallásában annyira különbözik tőlünk, a mindennapi életben, a fennmaradásért és méltóságáért vívott küzdelemben, a természettel való kapcsolatában, állattartó technikáiban vagy vadászként minden más népnél közelebb áll hozzánk, felborítaná a jól működő, bevált evolúciós mechanizmust. Normasértő gondolatnak semmiképp nem szabad bekerülnie a közösségi információáramlásba, mert veszélyeket hordoz, ráadásul közvetve megkérdőjelezi a teljes hagyományt: ha egy elem felülvizsgálható, mi a helyzet a többivel? Ha a felforgató ismeret hordozója nem hajlandó információs önkorlátozásra, nem demonstrálja a többiek számára, hogy elfogadja a fennálló szabályokat, nincs más lehetőség, el kell pusztítani, mert puszta léte is folyamatos fenyegetést jelentene az egész közösségnek. Amennyiben ez igaz, a hevszúr vének nem elvakultan, hanem bölcsen és felelősségteljesen hoztak döntést, amikor legnagyobb hősüket halálra ítélték.

 

De ez sem ilyen egyszerű.

 

Vajon mennyire és meddig életképes az a kultúra, amelyik üzemszerűen épül a nembeliséget és az etnikum feletti azonosságtudatot elutasító mechanizmusokra?

 

A korábban bemutatott „evolúciós logika” szerint addig, amíg ezek a mechanizmusok pozitív visszacsatolásként működnek. S mi történik, amikor a szabályrendszert létrehozó és éltető környezeti feltételekben áll be alapvető változás? Ha a mechanizmus nem igazodik az új körülményekhez, egyre inkább alkalmatlanná válik, hogy szerepét ellássa? Ha minden alkalmazkodási kísérlet normasértésként értékelendő és a norma megváltoztathatóságát vallani bűn, akkor a normát magasabb értékűnek minősítjük a közösség jóléténél, sikerességénél, boldogságánál, amelyet a normák hivatottak szolgálni.

 

Az öreg hevszúrok nem mérlegelnek, vajon változott-e valami a világban, lehet-e mégis fontos üzenete Aludának. Pedig az elszigeteltség évszázadai után a délről érkező török és az északról érkező orosz expanzió olyan sorsközösségbe kapcsolja majd a 19. századra a Kaukázus népeit, hogy az identitásközösség felismerésének hirtelen nagy túlélő értéke volna, miközben a közös ellenséggel szembeni összefogást a megcsontosodó gyűlölet nagyon megnehezíti, akár lehetetlenné is teszi.

 

A film folytatása, mondhatni iker-története még tovább árnyalja ezt a korántsem egyszerű kérdéskört. Dzsohola, a csecsen és Zviadaúri, a hevszúr harcos vadászként találkoznak az erdőben, békeidőben. A beszélgetésből barátkozás, abból pedig a napnyugtára tekintettel meghívás lesz a csecsen faluba. Akit a házigazda – népe ősi szokása szerint – házába fogad, annak egy éjszakára „védettsége lesz”. Amint azonban az öreg csecsenek megneszelik, hogy rettegett ellenségüket, a nemrég egyik kiváló harcosukat meggyilkoló hevszúrt kézre keríthetik és megölhetik, Dzsohola ajtajához vonulva követelik, hogy adja ki vendégét.

 

A törzs vénjeinek szempontjából a dilemma hasonló, mint Aluda esetében: a precedens egyensúly-zavaró. Csakhogy Dzsohola éppen a szokásjogra hivatkozva tagadja meg a kérést, hiszen a csecseneknél ősi idő óta „a vendég szent és sérthetetlen”. Ahhoz, hogy a szerintük helyes és a közösség érdekeit legjobban szolgáló módon záródjon a dolog, ezúttal az idős döntéshozóknak kell megtagadni és felülírni hagyományuk egyik elemét, erősebbnek ítélve a parancsot, hogy „a már eddig is és később is sok kárt okozó ellenséget el kell pusztítani, ha lehetőségünk támad rá”.

 

Igazuk volt-e? Helyesen okoskodtak? Megmentették-e ezzel számos harcosukat, akik később Zviadaúri kezétől estek volna el? Megérte-e az ár, hogy ők maguk szentesítették a normák időszakos felfüggeszthetőségének elvét? Bárhogy történt, bárhogy is vélekedünk, a csecsen vezetők ugyanúgy érzéketlenek az alternatív üzenetre, mint a hevszúrok. A vendégét akár élete árán is megvédeni kívánó Dzsoholát lefegyverezve és mozgásképtelenné téve elfogják, és megölik Zviadaúrit.

 

A remélt haszon erősebbnek bizonyul a szabályoknál.

 

Mindeközben mégis megnyílik egy mérlegelési tér – hiszen a véneknek legalább végig kellett gondolni, mi a fontosabb, a „hozadék” vagy a hagyomány-szentesítette „normaérvényesítés”. Csakhogy ez nem csoportos döntéshozatali szituáció, megfelelő támogató technikákkal, súlyozással, forgatókönyvek számbavételével. Emberek hoznak másik emberről ítéletet, halálosat, rövid idő alatt, szinte gondolkodás nélkül. Szívükben harag és engesztelhetetlenség. Eltökéltek. Meggyőződésük, hogy jót cselekszenek, társaik érdekében. A valóság alternatív képe nem érdekli őket, szemük előtt egyetlen cél lebeg. Fejükben ott kavarognak mindenféle vélekedések, elképzelések arról, hogyan működik a világ, mi helyes, mi helytelen, miért és ki az ellenség, ki a barát. Ha cselekedniük lehet, cselekszenek.

 

Nagyon nagy ugrásnak tűnik, ha másfél évszázad és néhány szélességi kör után napjaink Magyarországán termünk. De az éj leple alatt fegyveres ellenségvadászatra indulók és az őket elítéltetésük ellenére ünneplő társaik fejében hasonlóak a mintázatok. S noha rémséges cselekedetekig jutottak, igazából mégsem ők a 19. század szellemi kriptaszökevényei. Sokkal inkább azok a médiamunkások, akik képesek a magyar társadalom totalitását a „Mi és Ők” képletére egyszerűsíteni, és folyamatosan azon serénykedni, hogy messze túllépve a politikai elitek egymás közti nemtelen, demagóg és manipulatív, de szokásosnak mondható, mindkét oldalt lealacsonyító nyilvános kommunikációs csörtéin, saját nemzeti közösségük mesterségesen kreált „másik felét” minden létező eszközzel démonizálják, hozzájárulva a társadalom intézményesített megosztásához.  Az eltérő vélekedése miatt polgártársaiban ellenséget látó csoportokban („törzsekben”) bővelkedő, emiatt programozottan bizalomhiányos nemzeti közösségek élet- és versenyképtelenebbek, mint ahol a megfelelő információáramlás és jelentéscsere révén felépülhet az egymás megismerésére, tiszteletére és elfogadására alapuló kölcsönösség, a sors- és identitásközösség.

 

A ritualizált ellenségképek, érzelmi automatizmusok és előítéletek bátor felülírásához nem kell különleges képességű kaukázusi hősnek lenni. Elég autonóm emberré válni vagy annak maradni, s olykor nemcsak a külső tekintélyekben, hanem a mindenkori világmagyarázatunk helyességében vagy megalapozottságában is kételkedni. Tudni, hogy nem a részismeretek, a tények számossága vagy bizonyítottsága, hanem az azokat elrendező magasabb szintű, összetett sémák helyessége dönti el, mennyire vagyunk sikeresek, amikor a külvilágot belsővé téve a gondolatból cselekvés lesz.

 

A kimondott szó is cselekvés. Mások szavainak meghallgatása is cselekvés. Arra utasítani magunkat, hogy azonnali és elkapkodott ítéletalkotás helyett gondolkozzunk valamin, szintén cselekvés. Talán soha nem volt annyira fontos, hogy a saját tapasztalat mellé felhalmozzunk és elsajátítsunk olyasmit is, ami versekből, regényekből, filmekből, képből és zenéből árad – mások élményeit, örömét, felismeréseit, vélekedéseit, üzenetét közvetítve.

 

Koro Apirana így mondaná: Hui e, haumi e, taiki e. Úgy legyen.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 10   »   Aluda evangéliuma
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911