Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 10   //    «    9    » 
LÍRAI STAFÉTA
Valachi Anna
„Csodagyerekek“ váltófutása
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Attila” és „Sanyika” – két huszadik századi költő, akiket több hívük ma is a keresztnevükön emleget, becéz. József Attila és Weöres Sándor szellemileg koraérett „csodagyerekként” jelentkezett az irodalomban, s noha a kétféle személyiség egymástól merőben különböző módon újította meg a magyar költészetet, érdemes párhuzamot vonni pályájuk, versviláguk és sorsuk között.

 

Az öregkoráig kisfiús Weöres nyolc évvel volt fiatalabb az eredetileg suhancos bájú, felnőtt szerepre áhítozó József Attilánál, s huszonnégy esztendős múlt, amikor költőtársa meghalt. Közös életidejük alatt azonban sokat tanult elődjétől, s alkati különbözőségük ellenére hasonló kortársi kihívásokban és élményekben is részük lehetett. Mivel a húszas-harmincas években Babits Mihály megkerülésével a legkiválóbb tehetség sem válhatott elismert költővé, adódik a szempont, hogy a Nyugathoz fűződő kapcsolatuk alapján kövessük nyomon: miképp próbáltak érvényesülni, egymástól függetlenül.

 

A ferencvárosi munkáskörnyezetből származó makói gimnazista, az önképzőkör büszkesége, illetve a magas kultúrájú, jómódú földbirtokos családban – művelt és szellemileg nyitott édesanyja szeretetteljes irányításával – nevelkedett, négyéves kora óta verselő kisfiú  versekkel és levelekkel „ostromolta” a korabeli költőnagyságokat, akiktől tanulni akart, vagy közbenjárásukkal megjelenési lehetőséget remélt. A tizenhét éves József Attila elsőként Juhász Gyula rokonszenvét igyekezett megnyerni, teljes sikerrel: a Szegeden élő költő profétikus előszót írt első kötetébe.  Bécsi egyetemistaként Kassákot, majd Osvát Ernőt próbálta rávenni, hogy közöljék verseit – de náluk nem járt sikerrel. Osvát halála után az új szerkesztő, Babits megnyerését tekintette céljának – akárcsak Weöres. Vele szemben tanúsított magatartásuk alapozta meg egyikük balsorsát s másikuk szerencséjét.

 

Tizenhat éves volt Weöres, amikor első hosszúnadrágjában fölkereshette verseivel Tábor utcai lakásán Kosztolányi Dezsőt, akit elbűvölt tehetsége, s nagy jövőt jósolt neki, de lebeszélte a túl korai publikálásról. Füst Milán volt másik mester-jelöltje; Füst elragadtatottan maga továbbította verseit Osvátnak, de még évekig kellett várnia, míg a lap olvasói megismerhették a frissen érettségizett költő első költeményeit.  Ekkortól azonban – amíg a lap létezett – mintegy száz versét, illetve recenzióját közölte a folyóirat.

 

Monográfusa, Kenyeres Zoltán úgy vélekedett a száz éve született költőről, hogy „Talán ő volt az egyetlen a magyar irodalomban, akinek soha nem kellett küzdenie tehetsége elismeréséért”, mert „az első pillanattól kezdve áttört minden akadályon”  – Babitscsal azért neki is meg kellett küzdenie, méghozzá ugyanúgy „viselkedési” alapon, mint József Attilának, aki a szerkesztő egyik fogadóóráján vitába szállt a házigazdával.  Hasonló jelenet játszódott le az ifjú Weöres és Babits között is.

 

Lőcsei Péter idézte első „suta párbeszédüket”, amelyet Károlyi Amy jegyzett le és közölt a Kritikában:

„’Babits kezet adott, s csak úgy állva átnézte W. S. paksamétáját, ’nem rosszak’, mondta, s utána kelletlenül felelni kezdett W. S. naivan tapintatlan kérdésére, hogy mit szól a maláji költészethez? A szerkesztőségekben járatosabb fővárosi ifjak ilyet nem hoztak volna szóba. Köztudott volt, hogy Babitsnak nincs huzalma a keleti művészet iránt.’ Hozzá szóló üzeneteiben is előfordulnak hasonlók. Magánéleti vallomásaiból ilyennek tartom a betegségével, gyógykezeltetésével kapcsolatos közléseket, a borozásokról szóló beszámolókat és a ’szüzességének’ elvesztéséről írottakat. Babits nyegleségnek vélhette, ahogyan saját verseinek egy részéről és prózai kísérleteiről is beszámolt. Korai leveleiben feltűnő kettősség figyelhető meg: az alázatosságként, hízelgésként is felfogható tisztelet és a kamaszos, aránytévesztő bizalmasság. A szójátékok, stílusbukfencek elválaszthatatlan egysége. Például abban, amelyikben korai Babits-élményéről és a Versenyt az esztendőkkel hatásáról vallott: ’Nekem, ki a ’Recitativ’ zárt és fagyos muzsikáján nevelődtem lírikussá még alsósdiák-koromban, szinte fájdalmas élmények Mesterem újabb versei. Fáj a meztelen hús és vér jajgatása annak a költőnek a tollából, ki mint az érzéketlen magasságok közönye vált szinte sajátommá…[…] Tudom, hogy Mester legigazibb és legnagyobb szavai ezek – mégis, remélem, hogy a jövőben az élet kevésbé kegyetlen nótákat fog hegedülni Mester talpa alá.’ Csak találgathatjuk, hogy Babits miként fogadta a meghökkentő sorokat.”

 

Weöres is elkövette tehát a vétket: vitahelyzetbe került a betegesen érzékeny Mesterrel, sőt, kritizálni merte – neki azonban minden megbocsáttatott. Talán mert belőle hiányzott a kisebbrendűségi érzésből fakadó, látványos hiúság, és kópés-koboldos-ősnaiv igazmondóként nem titkolta, ami a szívét nyomta. Érdekes párhuzamnak tekinthetjük, hogy míg „Sanyika” a maláj költészetről szóló érdeklődésével hozta ki sodrából Babitsot, József Attila A Toll hasábjain és különlenyomatban is terjesztett Babits-ellenes pamfletjében a primitív népek lélekidéző varázsköltészetéről oktatta ki a nyugat-európai orientációjú, finom ízlésű főszerkesztőt.  A „tárgyi kritikai tanulmányból” – melyben József Attila névvarázs-elméletéből és az ihletről vallott költészetbölcseleti elveiből is ízelítőt adott – Weöres Sándor is meríthetett A vers születése című, 1939-ben készült doktori disszertációjában.  Noha ő sokkal gyakorlatiasabban gondolkodott a költészet alkotáslélektani törvényeiről, mint elődje, mégis szellemi rokonoknak tekinthetők: virtuóz technikájuk fejlesztése mellett teoretikus alapon is foglalkoztak a „születő szóval”, legfőbb matériájukkal.

 

Huszonegy esztendős korában Weöres saját költségén jelentette meg első verseskötetét, benne a tizenöt éves korában írt Öregekkel, melyet később Kodály megzenésített. A Nyugatban Illyés Gyula dicsérte a kötetet, nem sejtve még, hogy a legfiatalabb magyar költő tehetsége az én-költészetet elvető személytelenség, illetve a szubjektum idő- és térbeli kitágítása felé tart.  Pedig már akkor is gyanítani lehetett a folytatás irányát, a kötetben szereplő önironikus „karikatúra” alapján: „Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg? / Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg. / Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon. / Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.”

 

Ekkor már megjelent József Attila Külvárosi éj kötetében A hetedik című vers, mely akár mintája vagy programadója is lehetett a mindenkivel azonosulni vágyó ifjabb poéta próteuszi  törekvéseinek. Weöres később azt az interjút is olvashatta, amelyben József Attila – A hetedik kapcsán – a világ(mindenség) sokrétűségét érzékeltető költő szükségszerűen összetett személyiségéről nyilatkozott: „A hetedik csak abban van meg, aki éppen a verset csinálja. A hetedik az ő egyszerisége, egyedülvalósága, ami több, mint az, amit egyéniségnek szokás nevezni.”

 

Míg József Attila a pszichoanalízisben gyakorolt emlékboncolás  során, önnön énje vallatásával és mélyre ható elemzésével ismerte meg azokat a lelki törvényeket, amelyek mindenkire (kit anya szült) egyaránt vonatkoznak, s ezért személyében az emberiség közös élményeinek kifejezőjévé válhatott – Weöres Sándor fordítva cselekedett: tudatosan „éntelenítette” költeményeit, hogy személye kikapcsolásával, akár egy sámán, időtől-tértől független összképet adhasson mindarról, ami az emberiséget az őskortól foglalkoztatta. Mindkét attitűd alapján született versekre nyitott volt a Nyugat.

 

József Attila 1933-tól igyekezett elnyerni Babits bocsánatát, újra megjelenhetett néhány verse a lapban. A Baumgarten-díjak odaítélésénél is az esélyesek között kapott helyet, de két ízben is csak jutalomra érdemesítették. Mindkét alkalommal Weöres Sándorral együtt vett részt a díjátadáson: 1935-ben jutalmazottak voltak,  egy évvel később azonban a második kötetével  sikert arató Weöres már a nagydíj birtokosaként volt hivatalos a rendezvényre, József Attila pedig (a Medvetánc című, maga válogatta kötete után) ismét az ezerpengős jutalom átvételére kényszerült.

 

Ki gondolná, hogy nagyjából egy időben kezdtek érdeklődni a keleti kultúrák iránt? Weöres Sándor első kötetét Lao-ce-idézettel kezdte; a második kötetére kapott Baumgarten-díjjal járó pénzből pedig 1937 elején eljutott Egyiptomba, Indiába, Szingapúrba, Manilába és Sanghajba.  József Attila csak képzeletben indulhatott napkeleti utazásra, de őt Baktay Ervin  kalauzolta. 1928-ban a Századunk folyóirat asztalánál ismerkedhettek meg, és később az IGE által szervezett íróheteken is egymás társaságában múlatták idejüket. Baktay elbeszéléseinek, könyveinek hatására írhatta a költő az [Indiában, hol éjjel a vadak…] kezdetű versét.  Baloldali barátai között is akadt kelet-szakértő; Agárdi Danzinger Ferenc  például számos cikket publikált a Korunkban Kínáról, Japánról, és rendszeres vitapartnere volt a költőnek. Hatvany Bertalan  orientalista könyvtárába szabad bejárása volt. Sokrétű tájékozottsága birtokában írhatott kritikát a Szép Szóban Hatvany Bertalan Ázsia-könyvéről.

 

Mindkettejüket foglalkoztatta a nemzedéki kérdés, amelyre Halász Gábor  hívta föl a figyelmet.  A vitához még a közügyektől magát tudatosan távol tartó Weöres Sándor is csatlakozott.  Kenyeres Zoltán szerint „Weöres akkor még nem szokott hozzá a bírálatokhoz, és egyáltalán nem a buddhista boncok [buddhista papok] nyugalmával fogadta a kritikákat. Már Babits első szavaira élesen kifakadt.”

 

Amikor Weöres 1937 tavaszán hazatért távol-keleti útjáról, s úgy találta, hogy a generációs vita még mindig nem ért véget, ironikus hangú episztolában szólította „egységre” korosztályát: „Sej-haj, szeressük egymást, nemzedékem, / hisz azt mondják, mind egyformák vagyunk, / miként a kanadai ötös ikrek, / avagy Frigyesnek díszgárdája és / bírálóink előtt csoportban állunk, / akár a rekruták a sorozáson.[…] / Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, / csak hátgerincem borzongjon belé. / Csak épület legyen, zárt, teljes egység, / sokrétü, mégis áttekinthető / s nem kérdezem, hogy vajjon lakható-e. […] / Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, / te néma bölcs: te légy, te légy birálóm!”

 

Jóllehet részben Babits ellen irányult Weöres szokatlanul heves esztétikai krédója, melyben a művészegyéniség jogait védelmezte a sommás nemzedéki szemlélet ellenében, a Nyugat „költőfejedelme” mégsem haragudhatott meg rá, hiszen ő tudta legjobban, hogy a kivételes tehetségeket nem lehet bármilyen közös skatulyába gyömöszölni. Sőtér István idézte a Négy nemzedék című antológia Weöres-fejezetében: „Babits állítólag kijelentette, hogy mindaz a formai tudás és bravúr, amit kínok és harcok árán tett magáévá, Weöressel csaknem együtt született”, s eszerint „Weöres ott kezdte pályáját, ahol más végezni szokta”.  Nem csodálkozhatunk hát, hogy az egykori tanítvány szükségét érezte megköszönni, amit a Nyugat első nemzedékéhez tartozó mestereitől kapott. Hála-áldozat című versében állított nekik emlékművet:

 

Szememnek Ady nyitott új mezőt,

Babits tanított ízére a dalnak,

és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak

ezt-azt kívánó kordivat előtt.

Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak

mint csillagok, vezérlő tűzjelek.

Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek

érzi minden pompáját a daloknak.

De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.

Három kanyargó lángnyelv sisteregne,

ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

Oltáromon vadmacska, páva, bárány:

három költő előtt borul le hálám.

Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.


A lírai váltófutás szemléltetésének kulcsverse lehetne ez az 1939-ben íródott költemény, melynek szerzője mindennél fontosabbnak tartotta az ekkor már nagybeteg Babits tudomására hozni, hogy örök tanítványként továbbra is magában hordozza, amit tőle – és az egymás iránti ellenszenvet, féltékenységet nem leplező Adytól és Kosztolányitól – kapott. Ezzel a nemes gesztussal visszamenőleg feledtette, hogy a modern magyar költészet megteremtői nem mindenben kínáltak követendő példát utódaiknak. Ugyanakkor a megnevezett három mester előtti főhajtással Weöres egységesnek tüntette föl a közös lírai hagyományt.

 

Elképzelhető, hogy a megrendítő Hála-énekre saját disszertációja ihlette. Doktori dolgozata végén, a vers haláláról és halhatatlanságáról szólva, meg is magyarázta, miért érezhet hálát minden új nemzedék az előtte járó mestereknek: „Pár ezredév s a művész híre elhúny / s nevét, művét ki őrzi? A halál. / Él mégis: minden új kor rajta áll, / mert ő a láthatatlan fundamentum.”


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 10   »   „Csodagyerekek“ váltófutása
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911