Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 12   //    «    1    » 
Petrik Iván
Volt ötös a lottón?
novella(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A kikötői Hajókürtben, a környék egyetlen lapjában olvastam a hirdetést, hogy a világítótoronyba szakképzetlen személyt fényszórókezelőnek felvesznek. Nem volt munkám hónapok óta, és ha valamire nagyon régóta vágytam, hát hogy világítótoronyban dolgozhassak. Emlékszem, amikor Kvéker Finnországba költözött, megeskettem, azonnal értesít, ha tud egy jó állást. Az indulás előtti este zörgettem be hozzá.

 

Alig akart beengedni, hagyott kint fagyoskodni a hófúvásos téli utcán, de végül megígérte, szól, ha tud valamit. Igen, az ördögbe is, még Finnországba is átköltöztem volna egy világítótoronyért.

 

Mégsem mentem el az állásinterjúra, mert ebédelni hívott boldogult ifjúkorom egyik fontos szereplője, majdnem hőse. Nem mondhatnám, hogy régen láttuk egymást, hiszen ugyanabban a kisvárosban élünk. Egyszerűen elpergett úgy tíz év, hogy nem ültünk egy asztal mellett. Keresgéltem a magyarázatok között, de ahogy közeledett a találkozás pillanata, minden érv nagyon röhejesnek tűnt. Hát ezért?

 

Csak ennyi? Vakság, téveszmék, kicsinyesség. Mintha azon veszekednénk, kinek hullámzik olyan megmásíthatatlan elszántsággal a tenger.

 

Azért jutott eszembe a tenger, mert a partra hívott ebédelni. Ráadásul kora reggeli, lehetetlen időpontban, amikor még vörösre csípi a hideg a gyönge bőrt. Megtartotta a szokásokat, hencegett, úgy él, ahogy a régiek. A menüsort is egy múlt századi étlapról másolta. Moszatágyon tengeri csirke, sós párába áztatott csigák, nyershal csíkok, sötét eső.

 

Ketten ültünk a hosszú asztalhoz, bordó bort tett elém, a színe alig különbözött a hullámok árnyékától. Kínált már vele, nehéz visszautasítani, és még nehezebb leszokni róla. A párás reggeli levegőben (ami elmossa a távoli horizontvonalat) és az első szelek árnyékában minden jobban, pontosabban működött, mint máskor. Bizalommal néztem a szépen, lassan kezdődő keddi napot. A fehér abroszt, bármit tettem, nem tudtam beszennyezni. A borcsepp a pohár talpának szélén megállt, a moszatról lecsorgó éjfekete szósz a levegőben elpárolgott. Az egymáshoz koccanó ezüstnemű olyan hangokat adott, mint vadabb hullámverés csattogása, csak lustábban, ráérősebben, kábultabban.

 

A móló elején terített, és ez szép gondolatokat ébresztett koponyám karsztos árkádjaiban. Például ilyeneket: Cesare Farofatto vagyok, dicsőséges herceg, győzedelmes hadvezér, franciakórban szenvedő rabszolga, nem látszik, de a végét járom, bár ebben a pillanatban fényes udvartartásommal éppen ebédemet fogyasztom, és sejtelmem sincs róla, hogy barátaimnak hitt ellenségeim megmérgezték kedvenc csemegémet, mindenesetre hiába tették, mert mielőtt a méreg hatni kezdhetne, belém mártja tőrét szeretőmnek hitt gyilkosom. Végigfutott hátamon a hideg, visszazökkentem ebbe az ismerősebb, de érthetetlenebb valóságba. Nem akartam eljönni, fecsegtem ki a desszert elfogyasztása közben. Észre sem vettem az édességet, különleges dísznek véltem az asztal közepén szétterülő négy fekete uszonyt. Ő hívta fel rá a figyelmemet, és megjegyezte, úgy emlékszik, édes szájú vagyok. Tettem egy bizonytalan tiltakozó mozdulatot (édességgel kezdjük?), de a konyakos gesztenye minden morzsáját megettem, s ő türelemmel kivárta piszmogásomat. A villa hegyére szúrt gesztenyedarab útját a számig követte, és egy pillanatra lehunyta a szemét minden alkalommal, amikor lenyeltem egy falatot. Szokatlan volt az édesség ilyen korán, és még szokatlanabb a kitüntető figyelem, de el kell ismernem, nagyon ízlett. Titus Gamaldáról mesélt, tőle kapta a receptet. Láttam őket súgni-búgni mostanában. Szőrtelen, herélt alak ez a Gamalda. Mint egy hal. Patikárius, orgazda, kuruzsló.

 

– Sosem eszem egyedül. És tíz éve, napra pontosan tíz éve, hogy nem vagy hajlandó beszélni velem. Egyetlen szót sem.

 

Ez persze nem igaz, beszéltünk néha, de ráhagytam. Amikor még iskolapadban ültünk egymás mellett, ez mindig bevált. Megmentett gonoszkodásaitól. Felnőttünk közben, s úgy látszik, most már kevés. Kelletlenül, de azért, amennyire tudtam, kedvesen rámosolyogtam. Bólintottam is, bár fogalmam sem volt róla, mihez adom beleegyezésemet. Közben az járt a fejemben, hogy a foltos móló miért kelti egy begipszelt kar képzetét. Hol tört el, és kinek a karja? És miért könyökölt pont ide? Barátom közben a számat nézte, úgy éreztem, ha tehetné, mint egy oroszlánszelídítő, bedugná a fejét a fogaim közé, onnét figyelné tovább, lenyeltem-e rendesen a falatot. Aztán bosszúsan legyintett, mint aki döntött: ha így nem megy, máshogyan kezd hozzá.

 

– Errefelé lakik a családom évszázadok óta. És hát, az én házam is...

 

Tudom. Grófi, hercegi sarjak, csupa márki és kontesz és baronesz, előkelő népek, mégis a tengerhez, a tenger nehéz mindennapjaihoz idomított érzékekkel. Megkülönböztetett tisztelettel köszönt egy halszagú, szakállas-tarajos fickónak, aki a dokkok szélvédett zugaiban húzta meg magát éjszakára. Az apja volt – állítólag. Olyan sokáig bámulta a tengert, hogy már nem tudott elszabadulni tőle egy pillanatra sem. Az anyját a kolera vitte el. Nagybátyja nevelte, egy valóban fejedelmi külsejű férfi, elsősorban arra, hogy nincs szüksége nevelésre, legalábbis olyasmire, amit iskolában kaphat.

 

A zöldeskék moszatrostokat csípős kagylószószba mártottam – közben hozzáláttunk a második fogáshoz –, és a tengeri csirke fagyott lekvárhoz hasonlatos húsából vágtam egy jókora szeletet. Szokatlan ízek, de nem akartam elutasítani semmit pusztán azért, mert egyszerűbb konyhához szoktam. Elégedetten néztem fel, a családtörténetét ismertem, nem kellett figyelnem, mit mond. Az étel nagyon ízlett, és olyan habkönnyű volt, hogy nem tudott eltelíteni. A mennyei ízek pedig állandó izgalomban tartottak.

 

– Szóval, úgy alakult… El szeretnék költözni. Pontosabban el kell költöznöm. – Valamivel hosszabb szünet következett, mint korábban bármikor. – Még pontosabban, nem maradhatok itt tovább.

 

Kezével körbemutatott, mint aki a mólót tekinti „itt”-nek, ahol tehát nem maradhat, de ez a móló pont úgy nőtt bele a tengerbe, ahogy belekapaszkodott a szárazföldbe. Inkább tűnt biztonságos menedéknek, legalábbis otthonosan belakható vidéknek, mint olyan helynek, ahonnét menekülni kell. Széles gesztusát, talán zavarba jött, barokkosan tovább futtatta, és egy elegánsnak szánt mozdulattal pakolt még csirkét és szószt a tányéromra. Mindezt megjátszott könnyedséggel tette. Meg sem fordult a fejemben, hogy visszautasítsam. Ez a második porció ráadásul az előzőnél is finomabbnak bizonyult. Úgy tűnt, a párás szélben még jobban összeértek az ízek. A hús, a tengervíz, a fűszerek. Hoscius Mura jutott eszembe, ez az iszapömlés, kátrányszennyeződés, elrothadt galagonyaág, aki szakácsnak mondta magát, s ha előfordult rövid életem során, hogy kételkedtem Isten szándékainak helyességében, miatta történt. Az öböl túloldalán lakott; valójában cserzővarga, hullamosó és hálófoltozó. De már nem tudom felidézni, miről jutott eszembe. Nem is maradt időm ezen gondolkodni, mert ismét belekezdett, igaz, máshonnét.


– Képtelen vagyok hazamenni. Úgy intézem, hogy csak az éjszakáimat töltsem otthon. Ha más nem adódik, a hullaházban húzom meg magam. Nagyon nyugodt hely. Úgy érzem magam ott, mintha egy csendélet része… – Hosszabb szünetet tartott, mint aki belátta, hogy tévedett. – Az esküvői menet egészen a mólóig… – Újabb elharapott mondatig jutott csupán, teli szájjal lihegett. Pedig nem erőlködött, könnyedén ejtette a szavakat a lehető leghétköznapibb társalgási tónusban. Csak éppen nem tudta, hogyan is kezdjen ahhoz, amit el akar mondani.


– Hát te megnősültél?


Amilyen megkülönböztetett figyelemmel adózott minden egyes falatnak, amit a számba vettem, éppannyi kedvetlenséggel válaszolt fakó szavaimra.


– Nem egészen…


Olyan hidegen ejtette ki száján a választ, mintha nem is ő beszélne, mintha valaki más helyett lenne jelen. És abban a pillanatban ezt nem is bántam volna. Jobb volna, ha Frederikszen ülne velem szemben. Frederikszen ugyanis annak ellenére, hogy tengeri ember: hajóács, kirúgott révkalauz, moszatgyűjtő, aki három vasmacska ütötte sebet visel a testén, a halat nem eszi. Így ő bizonyosan nem tolta volna elém kellemkedve, visszautasíthatatlan közelségbe a harmadik fogást nagy cseréptálon. Iszap alatt puhított nyershal-darabokat halmoztak rá. Mintha verejtékeznének, apró cseppek borították a szeleteket, s a ködös égen áttörő fények a szivárvány minden színét megidézték a húson. Valahonnét citrony is keveredett hozzá, ami megnyugtatott, s folytattam az evést vendéglátóm szemének párás-páros fojtogatásában.


Mert továbbra is nézett, figyelt, egészen pontosan a számat, az eltűnő falatokat, s most már azt az elégedettséget sem véltem felfedezni az arcán, ami az első két fogás elfogyasztásánál olyannyira nyugtalanított. Dudorászott. Elfordította a fejét a mólóról, de a hegy oldalából kinövő, egymásra dőlt, egymáshoz szorult házakon is keresztülnézett, mintha mögöttük lenne valami, ami kikezdte érdeklődését, és beteggé tette a tüdejében rejtegetett halakat. Most félig rohadtan várják, hogy mint egy máglyát, meggyújtsa őket, és akkor majd magával ragadja az első roham. Kiköhögi a füstjüket, de a betegsége, az ő betegsége másokra ártalmas passzió. Zsíros hátú kártyalapot fordít fel, és íme: az akasztott ember, s utána a hold, a bolond, a vízbe fúlt föníciai. Újabb köhögési roham után megtörölte a száját az abrosz sarkában, ami fehér nyomot hagyott az ajkán.


– Viszont most, hogy elmegyek, megkérhetnéd… meg kell kérned a nevemben Marina Indefinita kezét.


Eltoltam a savanyított csikóhal-törzseket magamtól, talán túl ingerülten, a fekete, fűszeres lé a kezére löttyent. Rá se bagózott, visszafordult felém, és olyan komolyan nézett, hogy kezdtem azt hinni, végre kimondta, amit akart. Lehet, hogy csupán ezért hívott ide.


– Szerdán délelőtt énekórája van, nekem meg sietnem kellene. Most, hogy nincs munkám, besegítek az üveges műhelyben. Dagálykor feljön a víz a raktárig. Az üvegtáblák, a keretek, szóval…


– Nagyon jól tudod, hogy nem ezt akartam… Nem most mindjárt. – Mogorván a szemembe nézett, aztán elnevette magát. Talán csalódott. Erősebb, letaglózó hatást várt, és ahhoz mérhető választ. De megint újra kellett gondolnia mindazt, amivel (ez a gyanú kezdett éledezni bennem) el akarta venni a kedvem az élettől. – Hát jó, ahogy akarod.
Közös szerelmünkről beszélt, aki egymaga bitorolta kamaszkorunk minden lelkesedését és szenvedését. Aztán felnőni, felnőttnek lenni már nem lett volna olyan jó együtt, ezért csak távolról kerülgettük egymást. Megjegyeztünk minden apró változást, ami az évek során kikerülhetetlenül rajtunk ütött. Az első ráncokat, fénytöréseket, hőingadozásokat, színeváltozásokat. Az arc változásait. Ahogy apró részleteiben vesztette el barátságosságát. Kísértetiesen ugyanaz a tekintet egészen más sugárzásban. S az embernek kétségei támadtak, talán korábban ítélt rosszul, s már akkor is ez a kilúgozott fegyelem feszült rajta. Amit látni véltem évekkel korábban, az volt részegség, álom, tévedés.


Barátom porrá zúzott halmájba forgatott aszalt csigákkal kínált. Különös műgonddal vigyázott minden apró mozdulatára. Nyilvánvalóan ugyanarra gondoltunk. A megmagyarázhatatlanul elmúlt évtizedre. Marina Indefinitára.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 12   »   Volt ötös a lottón?
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911