Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2013 / 12   //    «    10    » 
LÍRAI STAFÉTA
Valachi Anna
Az „ádáz szemtanú“ visszatekint
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Két irodalmi generáció közé születtem, két szék közül a pad alá, ahonnét pompás kilátás nyílt felnőtt éveim fogcsikorgató edzőmérkőzésére. Harminc éven át birkóztam a mocsári iszapban megbújó szörnnyel, mely a poétikai állathatározóban a Költői Én nevet viseli”  – vonta meg a rá jellemző, kegyetlen öniróniával írói pályája mérlegét Orbán Ottó.

 

„Köztes” helyzeténél fogva, a „még és már” nemzedék szülöttjeként sokfelé kutatta érzelmi- és érték-alapon választott irodalmi „őseit, rokonait, ismerőseit”, akiket igyekezett „utolírni”, s mire rátalált saját, összetéveszthetetlen hangjára, nemcsak elődei és kortársai művészi teljesítményéről, hanem hazája és a költői mesterség sorskilátásairól is képes volt hitelt érdemlő ítéletet alkotni.

 

Szkeptikus tisztán látóként újra meg újra megkérdőjelezte: érdemes-e még verset írni értékválság idején, amikor az elanyagiasodó társadalomban a költészet fokról fokra elvesztette hatóerejét és kiváltságos szerepét. Mégsem tudta föladni az öntudatra ébresztő irodalom reményét – számára ugyanis a költészet egyenlő volt az értelmes élet garanciájával, melyre nemcsak a művészeknek és a gondolkodóknak, hanem az emberiségnek is szüksége van, békében éppúgy, mint fegyverropogásban. Saját példáján győződött meg arról, hogy Auschwitz után is lehet verset írni, csak másképpen; a huszadik század botrányait nem lehet a kollektív önismeretre ébresztő, trauma-tudatosító költészet nélkül értelmezni.

 

Nyolcéves volt, amikor a háború utolsó hónapjaiban édesapját puskatussal agyonverték. Az árvák nevelőotthonába került fiúcska képtelen volt feldolgozni apja hiányát, míg a Gaudiopolisban  – ahol a tanárok versterápiával is próbálkoztak –  fölfedezte, hogy „a kimondott szó görcsoldó gyógyszer” lehet. „Ontottuk a verseket, és én az egyikben végre le tudtam írni azt, hogy mit tartalmaz az egész valómat mérgező háborús góc. ’Tizenegy év, mily kicsi szám! És mégis ez alatt halt meg az Édesapám!’ Szó sem volt itt, ahogy ez az idézett sorpárból is kitetszik, a gyermek Mozart teljesítményéről”– de örült a sikernek, hogy föltalálta „az Árva Fiú versét”.

 

Csodagyereknek tartották a felnőttek, amiért könnyen és hibátlanul verselt – pedig „csak árva volt”, mint József Attila, akinek sorsával és költészetével oly mértékig azonosult, hogy évtizedekig képtelen volt kivonni magát a hatása alól. Számos hasonlatosságot fedezett föl kettejük élettörténete között, s már-már a költő reinkarnációjának érezte magát. Vonzódott a virtuális mester rokonaihoz, a totális eggyé válás vágya tüzelte, de költőként a hagyomány újraértelmezésére, sőt, felülírására törekedett.

 

Egy idő után azonban szükségszerűnek érezte – mint valamennyi, József Attila bűvöletében eszmélkedő költőtárs –, hogy megszabaduljon a lezárt és folytathatatlan életmű szellemi béklyójától; ennek belátását rögzítette Párhuzamos életrajz  című versében. A hetvenes évek végén már mindenáron különbözni vágyott a maga választotta irodalmi „apától”.

 

A másik – még élő – „csodagyerek” költőelőddel, Weöres Sándorral 1947 nyarán a Gaudiopolisban találkozott először személyesen a még Szauder Ottó névre hallgató, tizenegy éves diák, amikor magyartanáruk elhívta az osztályba „a fura, apró termetű, vékony hangú költőt”, akinek őt is bemutatták mint reményteljes költőtehetséget.

 

„…ha nem is ő indított el a versírás útján, ez a korai találkozás sorsdöntő befolyással volt életem további alakulására, érdeklődésem irányára” . Tizenhárom évvel később, első kötete  megjelenése után Weöres képeslapot küldött neki, melyen „nagy ákombákom betűkkel hamisítatlan ’sanyikás’ szöveg volt olvasható. […] Valahogy úgy, hogy Kedves Ottó, ilyen meg olyan nagy tehetség vagy, és ha majd kapsz egy jókora pofont az élettől, még költő is leszel. Pofonokban azután nem is volt hiba, s az egyik épp vele volt kapcsolatos, a jószimatú irodalmi hatáselemzés kimutatta, hogy én nem is vagyok költő, csak Weörest utánzom”  – utalt későbbi megpróbáltatásaira Orbán Ottó, akit sokáig egyéniség nélküli „versbűvésznek” tartottak, amiért oly sokfelé tájékozódott, és annyiféle hangon tudott megszólalni.

 

Előbb azonban még el kellett végeznie a középiskolát, ahol Kosztolányi andalító verszenéjének hatására megírta első szonettjét, gondosan kiszámolva a verslábakat. Az eredmény – utólagos nézőpontból – ellentmondásos: „első nekifutásra sikerül megírnom az állatorvosi tankönyvből a lovat. Magát a Rossz Verset, melyben nem a sorok rosszak, még csak nem is a rímek, hanem az egész, de az aztán fokozhatatlanul. A vers címe: Deportáltak. Háborús élményanyagom, ha sajátos is, van; a deportálásról, a hitelesítő részletekről fogalmam is alig. Persze én nem is ’arról’ a deportálásról akarok írni, hanem a deportálásról általában. […] A sors ironikus nevelő. A gimnáziumban tanít egy (nem önszántából) hallgató költő, Nemes Nagy Ágnes. Egy év múlva majd hozzá is elviszem verseimet. Az ellenzékinek mondott költő, aki akkori kritikusainak véleménye szerint a szekrény aljában őrzi a rendszerrel szembeni ellenséges magatartását ármányos módon rejtegető verseit, a rémszonettet feltűnésmentes undorral veszi kézbe, és lévén nemcsak kényszerből, de lélekben is pedagógus, csak annyit mond, hogy a két dolog azért nem volt egészen ugyanaz, és azzal rátér a verstani részletekre.”

 

Lengyel Balázs kritikust még a hetvenes évek végén is ingerelte az „enfant terrible”-ként jellemzett költő, akit két évtizeddel korábban, érettségijére készülő diákként ismert meg, amikor felesége, Nemes Nagy Ágnes tanítványaként fölvitte hozzájuk a verseit, és „’ellenséges fejhangon kezdett beszélni’, mert még nem ismerte a magyar jambus egyszerű alapszabályát. Később egy fordításkötetben […] pontosan és gyönyörű természetességgel formálta meg a mestert kívánó antik strófaszerkezeteket.”

 

Orbán Ottót tehát már gimnazista kora óta szenvedélyesen érdekelte „a költészet maga”, s igyekezett ellesni „más költők” trükkjeit, hogy az elődök műhelytitkaiból tanulva, bármelyikük stílusát imitálni tudja, s közben észrevétlenül kialakíthassa saját versbeszédét. Később azzal botránkoztatta meg – és bizonytalanította el – kritikusait, hogy egyidejűleg olyan költőideálokat tekintett példaképeinek, akik között mások semmiféle rokonságot nem fedeztek föl. Kijelentette: „engem csak két verselési mód érdekelt igazán, a Pilinszkyé és a Ginsbergé.”

 

„Hosszú időbe telt, míg észrevettem, hogy a saját úgynevezett ’formaérzékeny-ségemnek’, azaz annak a képességemnek a csapdájában vergődöm, hogy könnyen kiszagolom egy költő legfontosabb trükkjeit. […] Csakhogy a saját trükkjeimmel nem boldogultam, túl jól ismertem őket, nem tudtam magamat túltenni rajtuk. […] Már-már kételkedni kezdtem abban, hogy nekem is van sorsom. Hogy más is vagyok, mint a trükkjeim. […] Másra van szükségem, világosodott meg előttem egyszeriben, pontosabban, a másra. A más szemére, fülére. A létére, hogy ütközhessek vele. Az ütközésre, hogy okulhassak belőle. Némileg elképedtem, hogy a költészet, a világ e legmagánabb magánvállalkozása már az elemi önismeret szintjén is ennyire és ilyen végzetszerűen közösségi cselekedet. Végzetszerűen, mondom, hisz Münchhausen báróvá, magamban-mássá lenni én azért akartam, mert úgy éreztem, hogy különben megfulladok.”

 

Ezért érezhette úgy, hogy éltető közegbe került, amikor merő véletlenségből egy csupa fiatalból álló „értelmiségi műhelyhez” csatlakozott, mely a hatvanas évek elején a Belvárosi Kávéházban verődött össze. Olyan fiatal írók, festők, közgazdászok, mérnökök, filmesek tartoztak az asztaltársasághoz, akiket közös elhivatottság-érzés fűtött: „Emberi számítás szerint öt-tíz-tizenöt-húsz év múlva nekünk kell majd üzemeltetnünk ezt a homályos szerkezetű gépezetet, amit szellemi életnek hívnak. […] Húsz-harminc évesek vagyunk. […] Nem vagyunk nemzedék. Vagy ha az vagyunk is, ez nem sokat jelent a szemünkben. De most egyről és együtt gondolkozunk. Ami viszont annál többet jelent.” A „külső szem” itt folyamatosan adva volt: „az egymás iránt tanúsított, könyörtelen kritikai szellem volt az egy szál deszka, amibe kapaszkodhattunk. Ez a kritikai szellem különben üdítően fiatalos volt. A Belvárosiban mindig számíthatott arra az ember, hogy őszinte kioktatásban lesz része.”

 

Néhány év múlva azonban „a társaságot utolérte minden válság legalattomosabbika, a siker. […] Kezdtünk nagyokat hallgatni, terjedt bennünk a méreg. Majd 1964-ben megjártam Nyugat-Európát. Az utazás fölért egy sokkal. Ott kellett rádöbbennem arra, hogy személyiségem legfontosabb meghatározója a magyarságom; magyarságon persze már akkor sem valamiféle nemzeti fölbuzdulást értettem, hanem az életem folyását a háború előtti időktől addig a pillanatig, amikor rájöttem arra, hogy valami jóvátehetetlen történt velem, és hogy én már sohasem heverhetem ki azt, hogy minden ott és úgy történt meg velem, ahol és ahogy megtörtént. […] Elkeseredett dühvel utaztam haza magyarnak.”  Tulajdonképpen magyar világpolgárnak.

 

Sokfelé megfordult a világban, úgy is mint a PEN Club főtitkára, s mint a St. Paul-i Hamline Egyetem, valamint a Minnesotai Egyetem (Minneapolis) meghívott tanára és hatalmas műfordítói életmű alkotója. A különböző földrészeken szerzett sokféle benyomás és az itthoni tapasztalatok alapján szeizmográfként érzékelte a világ változásainak tendenciáit, s egyre több kétség fogalmazódott meg benne a költészet jövőjével kapcsolatosan. Időnként önkéntes kordokumentátorként tekintett vissza az elmúlt évtizedekre, hogy pontos képet rajzoljon a lassú, de jellegzetes társadalmi folyamatokról.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 12   »   Az „ádáz szemtanú“ visszatekint
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911