Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 5   //    «    9    » 
SÖTÉTBEN A HANGOK
Novák Gábor
Kutyamaszk
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Kerék csikordul, légfék szisszen, a reflektorok fénykévéjében felvillan a megállót jelző tábla – az ajtó szárnyai szétcsusszannak, és özvegy K.-né, fenekén érezve a sofőr pillantását, leszáll az éjszakai buszról –, a motor harákolva felpörög, a jármű tovább viszi megmaradt néhány utasát, a megállóra és a magányos nőre rászakad a sötétség.

 

K.-né, a „szép özvegy”, ahogy a környéken nevezik, szorosabbra húzza magán rövid, steppelt kabátját és összedörzsöli gyapjúharisnyás combját; nagyot sóhajt, rúzsozott ajka mögül párafelhő pöffen, azzal nekivág a háromsaroknyi, hazavezető útnak; cipői árván kopognak a kátyús betonon.

 

Az asszony körbe-körbenéz, és meg sem lepődik, mikor körülötte emberalakokká csomósodik a homály – épp csak meggyorsítja lépteit –, napok óta a nyomában járnak, ballonkabátos emberek, kapualjtól kapualjig osonó spicli-dalosmadarak, mindegyikükön az egész arcot eltakaró, bárgyú mosolyú kutyamaszk.

 

Jelenlétük állandó, cselekedeteik sablon-pontosságúak, a buszmegállótól az otthonáig követik a délutáni műszakból hazatartó K.-nét. Viselkedésük passzív-fenyegető, nem próbálnak kapcsolatba lépni kiszemeltjükkel, de gondoskodnak róla, hogy ottlétük eljusson a nő tudatáig – ha más nem, felrúgnak egy kukát vagy megállnak a kevés világító köztéri lámpa egyike alatt, hogy az asszony, ha válla felett hátranéz, megpillanthassa őket. Árnyék–fény határán billegő táncuk és alig-rejtőzködésük bonyolult, vészjósló játék részének tűnik.

 

Özvegy K.-né szorongva fordul be utcájába – mióta a kutyamaszk-falka a nyomába eredt, minden éjjel történt valami kimondatlan-fenyegető esemény a ház körül –, hol egy darab sárga selymet rajzszögeztek az ablakkeretre, hol piros lámpát ragasztottak a kapu fölé – K.-né meggyorsítja a lépteit, az utolsó métereket futva teszi meg, a kulcscsomóval csörömpöl, zihálva szedi a levegőt –, a külvárosi, omladozó ház falán ocsmány felirat csúfkodik festékszóróval-papírsablonnal odafújva: „K.-né nagy ká” – kaputól ablakig, talajtól fejmagasságig, több tucatszor.

 

A nő bevágja maga mögött a kaput, kétszer ráfordítja a zárat, aztán ugrik az udvaron át – a lépcsőn megbicsaklik a lába, cipője magas sarka letörik –, sántikálva zuhan a kilincsre, bejárati ajtó, előszoba, félhomály – K.-né sarokba rúgja tönkrement cipőjét, ledobja kabátját, az ajtófélfának dől, és kibuggyan belőle a visszatartott-szorított zokogás.

Könnyeit és sminkjét szétmázolva átbotorkál a sötét nappalin, kikerüli az ócska pamlagot, elimbolyog a tévé előtt, az ablakhoz lép és kiles a függöny mögül – azok ott vannak, ballonban-kutyamaszkban, halkan és érthetetlenül morognak, de az ablaküveg sem tudja tompítani a hangokból áradó fenyegetést.

Fél percig farkasszemet néznek, azután az özvegy visszahúzódik a homályba, leül a pamlag szélére és tapogatózva a telefon után nyúl – vakon üti be a számot –, míg kicsöng, a fülbevalóját morzsolgatja gyötrelmes-feszülten.

– Halló? – álmos-mogorva hang ásít a vonal másik végén.

– Halló… A műszakvezető urat, legyen szíves.

Míg a néma telefonba szuszog és várakozik, a nő hallja, hogy odakinn az utcán a kutyamaszkosok kakofón morgása kitisztul, ritmust ölt – nem lehet érteni, mit hörögnek, ahhoz túl halk a moraj –, K.-né fülelne, de a telefonban léptek zaja hallatszik, férfihang szól a kagylóba.

– Mondjad!

– Én vagyok. – A szép özvegy megköszörüli a torkát, hangjában hisztéria bujkál. – A feleséged tud rólunk.

– Affrancokat! – horkan fel hitetlenkedve a férfi. – Nyugi, gőze sincs semmiről. Szarik az mindenre, ami nem a pártja és a választókörzete. Most is a városházán ül…

– Tud rólunk – ismétli makacsul K.-né. Odakinn bakancsos lábak dobognak. – És szólt az ismerőseinek, azoknak a jó kapcsolatainak, akikről beszéltél, és rám küldte ezeket, és mindennap követnek, és egyre közelebb jönnek, itt állnak az utcán, és…

– Kik? Miféle „ezek”?!

– A kutyák! – sikoltja a telefonba K.-né. – Az erkölcsőrök!

Csupasz öklök verik a falat, a párkányt, megremeg az ablaktábla – a morgás szavakra esik szét.

– Kérd meg, hogy ne csinálja ezt! – sír a szép özvegy. – Hívassa vissza őket! Ezt nem… Jó leszek, abbahagyjuk, soha többé!…

A férfi bosszúsan hümmög, hallani, ahogy egyik kezéből a másikba veszi a kagylót.

– Hülyeség! – vakkantja kurtán. – Pánikba estél. Hisztizel. Feküdj le, és aludd ki magad! Akkor hívj, ha már megnyugodtál!

A vonal megszakad – K.-né a kagylót szorongatja, a fülében búgás, torkában gombóc, az ablak felé fordul –, bakancsok, barna ballonok, csattogó-hörgő litánia, egyre ugyanazt ismételgetik a helyben masírozó alakok:

– Kurva, kurva, kurva…

A nő felüvölt, és ahogy az ablakhoz ugrik, elcsöppen az orra, könnye-nyála fröccsen – két tenyere az üvegen, arca torz és püffedt.

– Takarodjanak! – fulladozik. – Ilyet nem lehet… nem szabad! Én… én feljelentem magukat!

A falka egyetlen hatalmas toppanással félbehagyja a helyben menetelést, a vigyorgó-bárgyú maszkok az özvegyre merednek.

– Mégis kit akar feljelenteni?

Az ebpofák sűrű tengerén hullám fut végig, amely újabb és újabb fejeket vet felszínre – egyre többen vannak, faltól falig, háztól házig kitöltik az utcát, felmásznak az ablakpárkányokra, fürtökben lógnak a lámpaoszlopokon –, személytelen, halál-egyforma kutyamaszkok mindenütt, tömegekben.

– Kit akar feljelenteni?

K.-né a függönyt markolja, összeszorított combja közt meleg csurog végig – az utcán hullámzó áradat mozgékony inakat-izmokat növeszt, az égre tör – bonyolult csont-struktúra kristályosodik ki, hús tapad rá, bőr és valami idegen-plüss-szerű anyag – a jelenés eltakarja a tűzfalakat, tetőket és a csillagokat – gigászi kutyamaszk mered az özvegy ablakára, a fehér agyarak közül nyelv lóg, morgás gurgulázik elő.

– Kurva… kurva… kurva…

 

 

Az első napsugarak kihalt utcát találnak – dércsípte újságpapírt görget a szél, csatornafedél billen, egy kerítésen macska lépdel kényesen – nyoma sem maradt a véreb-szeánsznak.

 

Utcahosszat leeresztett redőnyök, behúzott függönyök – kiüt közülük K.-né csupasz-átlátszó ablaka.

 

A szép özvegy a pamlagon ül, lába felhúzva, térdét a melléhez szorítja – frizurája megbomlott, szeme fókuszt vesztve réved – az embermagas, repedt tükörre rúzzsal a „kurva” szót rajzolta egy kéz.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 5   »   Kutyamaszk
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911