Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 7   //    «    18    » 
Kovács Gábor
Az értelmiség útja – hova is?
esszé
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 



Hát az osztályhatalomhoz – válaszolta meg a kérdést Szelényi Iván és Konrád György a hetvenes évek elején írt, utóbb a magyar szamizdat irodalom bestsellerévé váló könyvének címe. A mű laponként lefotózott és néhány napra kölcsönkapott példányát nagy élvezettel olvastam egyetemistaként – leendő értelmiségiként – valamikor a nyolcvanas évek elején, az Eötvös Kollégiumban. A hivatalos vulgármarxizmus hivatalos teológiai dogmájával szemben – hogy a progresszív értelmiség nem osztály, hanem réteg, az uralkodó osztály minőségben regnáló munkásosztály hű szövetségese – a két szerző gondolatmenete üdítően eredeti volt. A marxi és Max Weber-i fogalmi apparátust ötvöző érvelés bizonyította, hogy az értelmiség történelmi pályaíve a középkori rendi státuszon és a kapitalista társadalom rétegpozícióján keresztül a létező szocializmusban uralkodó osztály formájában beteljesülő metamorfózisig vezetett. Így lett a végállomás – na persze, távolról sem mindenkinek! – a tervhivatal, állapítja meg Szelényi és Konrád teóriáját elemezve Bence György.

 

Nyilvánvaló, hogy az értelmiség világtörténelmi odüsszeiáját megrajzoló szerzőpáros a kelet-közép-európai értelmiség egyfajta önreflexióját írta meg, a könyv hangvétele s konklúziója egyaránt a hamvába holt 68-as magyar reform utáni Kádár-rendszer Zeitgeist-jének lenyomatát hordozza, mintegy eleven cáfolatát adva a Mannheim-féle szabadon lebegő (freischwebende), univerzális igazságokig eljutó, a konkrét társadalmi körülményektől elszakadni tudó értelmiségiről szóló teóriának. Ám a kontextus-függőség alighanem elkerülhetetlen, különösen, ha értelmiségi értelmiségtörténetet ír, bizonyos értelemben saját magát téve reflexió tárgyává. Kiss Lajos András új tanulmánykötete, az Értelmiség az ezredfordulón – Hatalom és erkölcs nem szisztematikus értelmiségtörténet; a szerzőt inkább érdekli a jelen, mint a múlt – de történeti perspektívával! –, mindenekelőtt a korunk értelmiségi léthelyzetét leíró értelmiségi teóriák. Aztán – olvasva az egymás után sorjázó esszék füzérét – az is kiderül, hogy nem önmagáért érdekli a probléma. Valójában korunk globális kapitalizmusának természetét kutatja, hogy miképpen ragadható meg ez a Próteusz-szerű, az elemzések hálójából mindig kicsúszó fenomén; az értelmiségi lét dilemmáit tárgyaló elméletek kontextusát ugyanis ez adja. A finoman kimunkált elemzések mögött – nem tolakodóan, de határozottan – kirajzolódik egyfajta gondolati pozíció, egy kultúrkritikai attitűd, amely egyaránt táplálkozik a globalizált világ anomikus valóságából és annak lokális manifesztációjából, a sajátosan magyar nyomorúságból. A szerző innen veszi szemügyre a világot. Nem is igen lehetne ez másként.

 

A kiindulópont az, hogy miként határozható meg ez a sajátos állatfajta – ahogyan Kiss Lajos András fogalmaz –, ez a „lehetetlen kategória”, az értelmiségi. Hiszen annak tekinthető a szibériai sámán, az antik szofista, a középkori klerikus vagy éppen a 18. századi felvilágosodás filozófusa. Ebben a megközelítésben az értelmiségi szimbolikus tudás birtokosa, univerzális igazságok felfedezője és őrzője, a morál és a társadalmi igazságosság kérdéseinek felkent főpapja; egyszóval olyasvalaki, akinek az értékekkel van dolga. Ez elterjedt – s a posztmodern világállapot beharangozása előtt – relevánsnak tetsző megközelítés volt. Julien Benda ebből a pozícióból beszélt az írástudók árulásáról, hogy azok hűtlenné váltak a rájuk bízott értékekhez, de az értékőrző értelmiségi-álláspontra kínál példát Németh László vagy éppen Bibó István teóriája. Az írástudó kötelessége, hogy irányt mutasson, védelmezze a rábízott értékeket, egyszóval ott álljon a szellem őrtornyában s fújja meg a kürtöt, ha közelednek a barbár seregek. Bibó szép megfogalmazásában az elit dolga, hogy szellemi-morális értékeket állítson elő, gondozza azokat, s végül tegye ezeket hozzáférhetővé a társadalom többi tagja számára. Németh László koncepciója a minőségszocializmusról valójában egy értelmiségi társadalom víziója; 1935-ös, Kapások című utópikus esszéjében olyan kommuna képét rajzolja meg, ahol a szellemi és fizikai munka a napi teendők végzése közben harmonikus egésszé lesz, s ahol a szőlőmunkások metszés közben Keats-et szavalnak, esténként pedig görög drámákat olvasnak eredetiben.

 

A baj csak az volt ezekkel a naivan optimista koncepciókkal, hogy a 20. század – egyébként 19. századi gyökerű – totalitárius ideológiáihoz bizony nem kevés közük volt értelmiségieknek, akár mint szerzőknek, akár mint terjesztőknek. Nyilvánvalóan ez a történelmi tapasztalat – no meg az univerzális értékek iránti jellegzetesen posztmodern gyanakvás – indokolja a Kiss Lajos András által gyakran idézett Zygmunt Bauman ellenérzését a klasszikus modernitás törvényhozó értelmisége iránt, s fordul rokonszenvvel a tolmács értelmiségi felé, aki nem akar valamiféle privilegizált tudás birtokosának szerepében tetszelegni; beéri azzal, ha közvetíthet a különböző tradíciók, értékek, életformák között. Ám ennek a vonzó és nagyvonalú pozíciónak is van hátulütője. Mindenekelőtt, hogy az univerzális értékek, s az általában hozzájuk kapcsolódó eurocentrikus civilizációs sovinizmus – merthogy ezek az értékek egy partikuláris civilizációs fejlődés termékei – elutasításának kínos következménye lesz. Kérdésessé válik a magukba zárkózó mikrokultúrák közötti kommunikáció. Hogyan működhet egy zárt monászokból álló társadalom? Az alapértékekre vonatkozó végső konszenzus nélkül miféle tartalmakat közvetíthet az értelmiségi-tolmács azoknak, akik jó esetben közömbösek egymás iránt, miközben mindig fennáll a veszélye, hogy az érdektelenség konfliktus-szituációban gyűlöletbe és agresszióba csap át? Kiss Lajos András teljes joggal mutat rá, hogy az univerzalizmust elutasító, a konkrétat és a helyit preferáló, a konkrét szituációkban megjelenő konkrét igazságtalanságok orvoslását célul kitűző posztmodern értelmiségi attitűd nemigen tud következetes lenni; újra és újra kénytelen narratívájába visszacsempészni azokat az univerzáliákat, melyeket elvileg – mint a totalizáló természetű, a felvilágosodásból származó beszédmód örökségét – elutasít. Mert hát hogyan is lehetne kiállni egy sajátos embercsoport jogainak megsértése mellett, ha eközben nem mondjuk, hogy ezek a jogok, másokhoz hasonlóan, őt is megilletik?

 

Értelmiség, hatalom, erkölcs – a három fogalom nagyon világosan kirajzolja az erőteret, amelyben a kötet tanulmányai mozognak. Bármely történelmi időpontról vagy helyről legyen szó, nem kerülhető meg az értelmiség és hatalom viszonyának problémája. A végső kérdés, a maga lecsupaszított formájában mindig az, hogy miként pozicionálja magát az értelmiségi a hatalommal szemben, s eközben mi lesz a sorsa azoknak a morális töltetű értékeknek, amelyeket védeni hivatott ez a magát mindenben illetékesnek érző, időnként – valljuk be – meglehetősen elviselhetetlen emberfajta.

 

A probléma az európai kultúra gyökereihez nyúlik vissza. Az archetípus – annyi máshoz hasonlóan – itt is görög. Mi másról szól Platón története a filozófus királyokról, mint az értelmiség és a hatalom viszonyának egyik – tragikus következményekkel terhelt – megoldási módjáról? A filozófus nem elégszik meg az éceszgéber pozíciójával, azzal, hogy súgjon a hatalomnak – ami egyébként Platónnak sem igazán ’jött be’, hiszen a szürakúzai türannosz politikai tanácsadójából rövid idő alatt rabszolgapiaci árucikké vált –, hanem úgy dönt, hogy ő maga lesz a hatalom, a törvényhozó. A koncepció görög változata azért tanulságos, mert a görögök még nem folyamodtak a moralizáló ideológiák álruhájához; őket még a legkevésbé sem zavarta, hogy a király meztelen. Miért is lett volna ez probléma abban a kultúrában, amely feltalálta a meztelen emberi test esztétikáját? Ha elfogadjuk, hogy az emberek különbözőek s a társadalom egymástól különböző részekből álló organikus egész, miért baj, ha filozófusok, akik – mint Kiss Lajos András többször is hangsúlyozza – per definitionem értelmiségiek, hisz leginkább ők értenek az ilyesféléhez, miért ne ők mondják meg, hogyan is kell kinéznie az ideális államnak? A kereszténység megjelenésével aztán a dolog némileg problematikusabb, hiszen a hatalomnak immár morális érvekkel is igazolnia kell magát. A Platón-féle koncepció, a filozófus-királyok államának modern megvalósulási formája, mondja – nagy vitákat gerjesztve – Karl Popper, a totalitarizmus, amelyben az ideológiagyártó értelmiség birtokon belülre – vagyis hatalomba – kerülve kimutatja a foga fehérét és a felvilágosodás szép álma az egyetemes emancipációról egyetemes zsarnokságként ölt testet. (Ez persze csak a vörös totalitarizmusra érvényes, hiszen a barna változatnak éppenséggel az emancipációs narratíva elutasítása, az emberi fajok hierarchikus mivoltát deklaráló fajelmélet a kiindulópontja. Értelmiségieknek azért itt is volt szerepe; részint a fajelméletek kiötlőiként, részint hosszabb-rövidebb ideig a hatalom vonatán utazó mitfahrerként: gondoljunk csak Carl Schmittre vagy Martin Heideggerre!)

 

A hatalomba jutott értelmiségi azonban megszűnik értelmiségi lenni: elkerülhetetlenül a hatalom szakemberévé, hatalom-technikussá válik, lépésről lépésre feladja ragaszkodását a transzcendens értékekhez. És még jó, ha így tesz: minél inkább ragaszkodik hozzájuk, annál nagyobb az esély, hogy kormányzása vérbe és erőszakba torkollik. A totalitárius rendszerek története bizonyítja, hogy a korrupció és a bürokratizálódás paradox módon éppen a hatalom emberszabásúbbá válásához vezet. A legrosszabb opció – eltekintve az értékmentes hatalomtechnikusi mivoltot tökélyre fejlesztő Sztálintól – a Robespierre-féle idealista értelmiségi, aki az embertelenséget az emberiség nevében gyakorolja. Platón elképzelt filozófus-királyai még nemigen akartak senkit sem megváltani; vonakodva, polgártársaik unszolására vállalják el a terhes funkciót, bár – mint Hannah Arendt a maga Platón-interpretációjában hangsúlyozza – elsődleges motivációjuk nagyon is önző: szeretnék biztosítani maguknak a további nyugodt filozofálás lehetőségét.

 

A klasszikus modernitás viszonyai között a transzcendens értékeket védelmező írástudó kritikai értelmiségiként jelenik meg. Ennek egyik változata, a Sartre-féle elkötelezett értelmiségi szerepe, persze számos buktatót rejt magában, hiszen épp Sartre példája tanúsítja, hogy bizony nem ritka a rossz ügyek melletti elkötelezettség. A disszidens értelmiségi mint típus a modern értelmiségi léthelyzet sajátos kelet-európai változatának bizonyult. 1989 bársonyos forradalmai – ha forradalmak voltak egyáltalán! – az értelmiségi elit forradalmai voltak. De a poszt-totalitárius pillanat mámorának elmúlása után újfent kiderült, hogy a rendszerváltó értelmiség hatalomra kerülve vagy megszűnik értelmiségi lenni, vagy elhagyja a politika világát.

 

A Kiss Lajos András által finoman elemzett különböző kortárs értelmiségi típusokról szóló teóriák szükségképpen mindig túlmutatnak önmagukon: Foucault, Deleuze, Guattari, Bauman, Bourdieu vagy a szlovén sztár-filozófus, Žižek végül mindig a fennállónál kötnek ki, hívják ezt globális kapitalizmusnak, technokapitalizmusnak, posztmodern állapotnak vagy éppen információs társadalomnak. Mindenekelőtt ennek a természetét kell tisztázni, hogy körvonalazni lehessen valamiféle értelmiség-koncepciót. Az egyébként nagyon különböző teóriák közös pontja, hogy az elmúlt évtizedekben átléptünk valamiféle Rubiconon, s miközben megvan a folytonosság a korábbi világállapottal, mégis új korszakban élünk, akármilyen címkével is illetjük. Kiss nemigen titkolja rokonszenvét a fennálló bírálói, a kortárs kultúrkritika olyan neves képviselői iránt, mint Pierre Bourdieu, Richard Sennett vagy Christopher Lasch, akik a globális tömegmédia rendszerlegitimáló divatfogalmait bírálva arra a következtetésre jutnak, hogy napjaink mainstream köznyelve – az állítólagos ideológiamentességgel szöges ellentétben – nagyon is ideológiatelített, s a maga eufemisztikus megfogalmazásaival a status quót legitimálja.

 

Ennek jó példája a flexibilitás széltében-hosszában hangoztatott fogalma, amelynek Richard Sennett egész könyvet szentelt. Rugalmasnak lenni jó dolog: aki, ami rugalmas, az továbbél, fennmarad; ezzel szemben, ami merev, az lemarad, megkövesedik, elpusztul. Úgy is kell neki. A flexibilitás látszólag ideológiasemleges fogalma egy posztmodernizált szociáldarwinizmus keretei között nyeri el a maga valódi jelentését. Ideológiai értelemben Dickens 19. századába tértünk vissza: a második világháború utáni jóléti államot legitimáló emancipációs narratívát magalapozó szolidaritás helyét magától értetődően vette át a legéletrevalóbbak túlélésének mint legfőbb erkölcsi maximának a nyersességét elleplező flexibilitás első hallásra oly ártatlannak tűnő frázisa. Hiszen alkalmazkodnunk kell a folyamatosan és egyre nagyobb sebességgel változó világhoz; a flexibilitás az adaptáció egyetlen lehetséges módja egy olyan környezetben, amelyben az intézményektől az identitásokig semmi sem állandó, minden folyékony, s ahol nincsenek fogódzóként szolgáló szilárd archimedesi pontok.

 

Alkalmazkodni azonban individuálisan kell, hiszen – ahogy a neokonzervatív-neoliberális pantheon egyik fő szentjének számító Margaret Thacher bon mot-ja lapidáris tömörséggel megfogalmazza – olyan, hogy társadalom, nincs is. Ernst Jünger első világháború utáni próféciája a totális mobilizáció állapotában élő világról valósággá lett. A posztmodern neokapitalizmus világa ebben a fogalmi keretben megváltoztathatatlannak és öröknek tetsző, a természet – vagyis a globális gazdaság – törvényeiből logikusan következő világrend. Ellene lázadni nemcsak reménytelen, hanem kifejezetten ostoba vállalkozás; a dementia jele. A Kiss Lajos András által sorra vett teóriák közös vonatkoztatási pontját abban a kétségbeesett erőfeszítésben lehet megtalálni, amellyel szerzőik megpróbálják a kritikai értelmiség szellemiségét újraéleszteni. Az ilyesféle vállalkozásnak azonban két – önmagukban is nehezen megoldható – dilemmával kell szembenézni.

 

Az első egy leendő változás – legyen az revolutív vagy evolutív jellegű – alanyának a megtalálása abban a világban, ahol a munkásosztály mint kollektív identitás megszűnt létezni. A probléma persze nem új, már Marcuse is ezzel küszködött Az egydimenziós emberben, de – paradox módon többek között a régi vágású kapitalizmus és annak gyámkodó, a polgárt kiskorúsító jóléti állama ellen lázadó 68-as ifjúsági mozgalmak következményeként – amikor és ahol mindenki egyénien próbál minél flexibilisebb lenni, a lázadáshoz szükséges osztálytudat világra segítése egy új kritikai értelmiség bábaszerű közreműködésével úgyszólván kilátástalan vállalkozás. Az ilyesféle kísérleteket a reménytelenségből fakadó irracionális csodavárás és a pszeudo-vallásosság aurája veszi körül. Ugyan mi a garancia, hogy a várva várt Armageddon nem csupán pusztulást és szenvedést hoz magával, s a végén az áhított jobb világ helyett nem csupán romok és történelem utáni barbárság marad?

 

A huszadik századnak a kapitalista világrend elleni forradalmai – ne felejtsük el, hogy nemcsak a bolsevik volt ilyen, ilyennek indult a náci változat – olyan orvosságnak bizonyultak, amely rosszabb a kikúrálandó betegségnél. Amikor Kiss Lajos András az egyébként hozzá gondolatilag igen közel álló Žižeknek a jelenlegi világrend ellenében megfogalmazott, szent erőszakból táplálkozó világforradalom-teóriájával szembeni szkepticizmusának ad hangot, a probléma lényegére mutat rá: „(…) Žižek szerint a szubjektív erőszak akkor lényegül át isteni erőszakká, ha képes szétzúzni a fennálló társadalmi rend kereteit. De mi a garancia, hogy ez valóban bekövetkezik, és a zűrzavarból új és értelmes világrend jön létre, s nem állandósult erőszak vagy éppen újfajta totalitárius rend? A szlovén filozófustól erre nem kapunk választ.” (237–238. o.)

 

A másik dilemma lényege, hogy manapság nemcsak fűtőt és legénységet nehéz toboroznia a kapitánynak – a kritikai értelmiséginek – az Aurórára, hanem legalább ennyire nehéz megtalálni a Téli Palotát, a hatalom székhelyét. Mert ugye, a hálózat – napjaink általános magyarázó erejű sztár-fogalma – felváltotta a hatalom hagyományos, hegytetőn álló, kőből épült várait és palotáit, amelyek úgyszólván természetesen kínálták magukat célpontként. Puszta létük arra provokált, hogy valaki vegye már be. Aztán a sikeres ostrom után sokszor – demonstrálva a ’nem tudják, de teszik’ bibliai eredetű Marx-féle megjegyzésének történelmi igazságát – többnyire csak a várurak személye változott, maga az erőd többé-kevésbé érintetlen maradt. A legjobb példa erre éppen az 1917-es orosz forradalom. De visszatérve a hálózathoz: nehéz eldönteni, mennyiben egy megváltozott társadalmi és gazdasági valóság szerkezetét adekvátan leíró tudományos teória, mennyiben divatos és jól kezelhető metafora és mennyiben a valóságot elleplező, napjaink szociáldarwinista világképével nagyon is kompatibilis ideológiai konstrukció. Alighanem mind a három egyszerre. Népszerűségét minden bizonnyal az internet, vagyis a világháló általános elterjedésének köszönheti. A kilencvenes években ez a mindenki – legalábbis az előfizetők – által elérhető korlátozatlan és korlátozhatatlan szabadság metaforája volt: elméletek tucatjai születtek az antik poliszdemokrácia elektronikus változatának, a digitális demokráciának eljöveteléről. Számos próféta – értelmiségiek maguk is – a digitális éden eljöveteléről vizionált. Úgy tűnt, csak be kell lépni a világháló posztmodern paradicsomába, amelynek selymes füvén békésen egymás mellett legelészik a top-menedzser és a részfoglalkozású McDonald’s-eladó. Nem egészen így történt, de erről persze nem az internet tehet.

 

A háló fogalmának, ha arra a sajátos önszervezési vagy önirányítási módra vonatkoztatjuk, amelynek segítségével intézmények vagy szervezetek saját működésüket szabályozzák, nagyon is valóságos jelentése van. Amikor arról beszélnek, hogy a transznacionális vállalatok a kilencvenes évektől radikális szervezeti átalakuláson mentek át, a hierarchizált vállalat-irányítást egy sokkal flexibilisebb – itt bizony ez nagyon is helyénvaló terminus! – és sokkal hatékonyabb irányítási séma váltotta fel, kétségkívül fontos változásra mutatnak rá. Ennek pedig mélyreható következményei voltak a globális tőkés rendszer szerkezetére nézve is: a régi vágású kapitalizmus a múlté lett, a karikatúrákról ismert, nagy hasú, kürtőkalapos, dollárral teli zsákokon szivarral a szájában üldögélő burzsoával egyetemben. Ahogyan azt Manuel Castells az információs kapitalizmust leíró nagy ívű teóriájában megfogalmazza: immár nincs szó hagyományos, 19. századi értelmében vett tőkés osztályról; a hús-vér kizsákmányoló helyét különböző absztrakt entitások, befektetési és nyugdíjalapok vették át. Ebben a szép új világban Orwell ismert mondása némi módosítással azonban továbbra is érvényes: mindenki flexibilis, de van, aki flexibilisebb. Más szavakkal, a hatalom a legkevésbé sem tűnt el, ám illékonnyá, nehezen megfoghatóvá lett. Ennek pedig nagyon súlyos következményei vannak az ezredforduló kritikai értelmiségijére nézve. Kiss Lajos András egyik írásának találó címét kölcsönvéve: bizony, futóhomokra került.

 

Mi a teendő? – kérdezhetjük Csernisevszkij és Vlagyimir Iljics Lenin után szabadon. Kiss Lajos András kivételes tárgyismerettel és erudícióval megírt esszéinek értelmiségi szereplői napjaink kiemelkedő elméjű gondolkodói; ám igazán megnyugtató választ, úgy tűnik, egyikük sem ad. Alighanem azért, mert ilyen nincs is. Németh László a Tanu bevezetőjében még azt írta: a hajósnak bíznia kell, hogy a csillagok jó felé vezetnek, s van part, ahol végül majd kikötőre lel. Ma már nemigen tudható, hogy a csillagok jó utat mutatnak-e, mint ahogyan az sem, hogy létezik-e az a part. De azért hajózni muszáj.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 7   »   Az értelmiség útja – hova is?
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911