Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 8   //    «    9    » 
Nacsinák Gergely András
A test teátruma
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Az anyagbulla

 

„Mindegyiket felfújja a lélek, ezt kisebbre, azt nagyobbra, ezt kisebbre… de végzetük azonos: mindnek el kell pukkadnia” – mormolja Lukianosznál az alvilág sokat látott révésze, az embert a vízesések alján pezsdülő és gyorsan elpattanó buborékokhoz hasonlítva.  Homo Bulla – „emberbuborék”: ez áll ama zászlón is, amelyet egy csontváz lóbál diadalmasan egy, a leideni bonctermet mutató 1609-es metszeten. A sceletum nincs egyedül: további daliás csontkollekciók társaságában – melyben négylábúak és szárnyasok is akadnak szép számmal – propagálja a biológiai élet tiszavirág-mivoltát, egy anatómiai prezentáció – egyszerűbben szólva: nyilvános boncolás – felfokozott légkörében. A terem dugig tömve a legkülönfélébb porhüvelyekkel, csontvázlovon csontvázdalia feszít, még egy Ádámot imitáló preparátum is kivehető, amint egy almapreparátumért nyúl. Mások, a pillanatnyilag még elevenek, úgy meresztik szemüket a műveletet végző orvosra, akár egy mutatványosra, aki mindjárt előrukkol a következő trükkel. Egyértelmű, hogy a nyilvános boncolások a 17. század elit látványosságai közé számítottak, amióta Jeszenszky János, magyar származású orvos először tartott efféle performanszot egy akasztott bűnöző hulláján, az Úr 1600. esztendejében, Prága városában.

 

A kiszemelt lator pedig még hálás is lehetett az újdonsült tudománynak, minthogy az ítélet-végrehajtást pár nappal elhalasztották a doktor bokros teendői miatt. Anatómiai tanulmányokat persze régóta végeztek többé-kevésbé nyíltan Európában is, tudományos és egyéb, kevésbé definiálható célokból egyaránt, de hogy a spektákulum szintjére emeljék az orvostudományt – mert abban biztosak lehetünk, hogy az ilyen jellegű eseményeken nem kizárólag köztiszteletben álló, az emberi biologikum kutatása iránt a végsőkig elkötelezett úriemberek gyűltek össze –, nos, az már kétségkívül az új idők jele volt. Jól látható ez a leideni metszeten is, ahol a csontvázakkal elegyedő sokaság inkább idézi egy bukmékeriroda hangulatát, mintsem a bonctermek steril és komor atmoszféráját. A halandóknál kétségkívül higgadtabb preparátumok egyéb klasszikus bölcsességeket is zászlajukra tűztek, mint például hogy nosce te ipsum, ismerd meg önmagad, vagy pulvis et umbra sumus, por és árnyék vagyunk csupán; de az összeverődött kalapos-köpönyeges kandi népség mintha ügyet sem vetne a veretes tanulságokra, minden figyelmüket a középen zajló művelet köti le: a kiterített tetem, és a fölé olyasféle gesztussal tornyosuló orvos, amilyent rendszerint a vallásos metszetek Atyaisten-ábrázolásainál látni. Mintha maga az Úr volna szíves itt tanulmányozni Ádám belső berendezését, miután az kötelességtudóan visszatért a porba, amelyből vétetett. Amúgy is van egynéhány közös vonás a leideni metszet és a kegyes lelkületet felszítani hivatott vanitas-képek közt (igaz, ez utóbbiakon mindössze egyetlen árva koponya szokta jelezni szemérmesen a földi hívságok illékony természetét), alighanem mert a nyilvános anatómiai előadások felajzott és némileg botrányszagú légkörét nem ártott ellensúlyozni valamivel. Ami Tulp doktor hírneves anatómialeckéjét illeti, az csak a jéghegy csúcsa: a becsvágyó orvosdoktor nem véletlenül rendelt Rembrandtnál kiváló propagandaanyagot a maga számára, minthogy máig is ő a legismertebb boncmester, az anatómusok ikonja.  Ám az a festmény – és a mintájára készült többi hasonló – kizárólag a bölcs doktort, az elmélyült kutatót, a tudomány úttörőjét mutatta fel nem kevésbé elhivatott kollégái és tanítványai szűk körében; a jelenlévő hulla inkább csak afféle attribútumként, a mesterség bizarr címereként van jelen. Tulp és társai ábrázolása tehát a céhet mutatja be, a cég reklámja, ha úgy tetszik – nyugaton Németalföldön maradt meg legtovább, a 17. század végéig a céhes szerveződés, írja Vekerdi,  s itt az orvosoknak is megvolt a maguk külön céhe –, ama bennfentes társaságé tehát, akik akkurátusan viszik előre a tudományt; míg a leideni metszet ehhez képest egészen másról beszél.

 

Új világrendről. Mert a képen nem egyszerű bonctermet látunk, válogatott szakemberekkel, hanem egy Theatrum Anatomicumot, vagyis Anatómiai Színházat.

 

 

De Humani Corporis Fabrica

 

Már az emberi anatómia alapművének számító Andreas Vesalius-féle 1543-as De Humani Corporis Fabrica, „Az emberi test felépítése” címoldalán is egy bonclecke szerepel. Ez, ha nem is volt nyilvános, láthatólag felfokozott érdeklődésre tartott számot: Vesalius doktor és a tetem körül kíváncsi sokaság tülekedik, még az ablakokon is lesnek befelé, az oszlopok mögül is nyújtogatják a nyakukat, és a boncasztal alatt is kúsznak; valaki egy majom kíséretében állított be, másvalaki épp kedvenc ebét igyekszik féken tartani. Ám a teatralitás itt még nem olyan nyilvánvaló és nem oly leplezetlen, mint fél évszázaddal később, amikor az egyetemeken sorra nyílnak az amfiteátrum módjára kiképzett bemutatótermek, ahonnét a körkörös sorokban – mint valami cirkuszi lelátón –, kényelmesen elhelyezkedve az anatómiai prezentáció minden egyes mozzanatát kiválóan figyelemmel lehetett kísérni.

 

Az első ilyen jellegű látványtár 1594-ben létesült a Padovai Egyetemen, aztán két évre rá a leidenin, majd sorra a többin, Bolognától Uppsaláig. A körkörös tervezés nyilvánvalóan praktikus megoldás; csak hát így az egész inkább emlékeztetett arénára, mint előadóteremre. S ha ehhez még hozzávesszük a fantáziadús pózokban tetszelgő csontkollekciókat, a felsőbb emeleteken andalgó divatos hölgyeket és a tanulságos antik jelmondatokat, minden lépéssel távolabb jutunk a szigorú orvostudománytól, és közelebb az ember és a világmindenség új szemléletmódjához, amelyet, ezek szerint, a boncolással lehet a leghívebben jellemezni.

 

 

A mészárszék filozófiája

 

A Tulp doktor anatómialeckéjét boncolgató írások rendszerint nem mulasztják el megemlíteni, hogy a festmény készítésének idején, 1632-ben Amszterdamban tartózkodott René Descartes is, aki ez idő tájt épp Az emberről szóló értekezésén dolgozott. A cizellált anatómiai metszetekkel ékített munka – amely a rézkarcok stílusa miatt itt-ott inkább alkimista kézikönyvre hajaz – végül csak több mint egy évtizeddel szerzőjének halála után jelent meg; Descartes tartott attól – és alighanem joggal –, hogy az abban kifejtett nézetek kevés megértésre találnának egyházi körökben. Pedig semmi más nem állt benne, mint hogy az emberi test – a növényi és állati testekkel egyetemben – egy precíz és formatervezett gép, amelyet a nyilvánvaló mérnöki elhivatottsággal rendelkező Isten ötlött ki és szerelt össze. Descartes azonban óvatos volt, és a lelke mélyén hívő; ezenfelül tanult Galilei példájából, ezért téziseit kellő körültekintéssel fogalmazta meg, csak egy részüket téve közzé az Értekezés a módszerről fejezeteiben. Inspirációért nem kellett messzire mennie: Amszterdamban ugyanis a Kalverstraaton, a Borjús utcában lakott, ami manapság a világ egyik legdrágább bevásárlóutcája, ám ebben az időben még a marhavásárokat tartották itt. Csak pár lépés volt a lábasjószágokat konyhakészre daraboló mészárosok üzleteinek sora, ahová – levelei tanúsága szerint – a filozófus is rendszeresen eljárt, hogy olykor egy-egy szervvel vagy végtaggal térjen haza, „s otthon aztán kedvére anatomizálhasson rajtuk”. Egy másik, szintén nem gasztronómiai okokból visszatérő vendég a mészáros-soron maga Rembrandt volt, akinek két képe is fennmaradt a megnyúzott, felhasított, csontozásra váró ökörtetemekről. Az efféle zsánerképek – mások is festettek ilyet sertéssel, borjúval variálva a témát – első pillantásra profán feszületekként hatnak: a sötétbe olvadó háttér előtt oly világosan ugrik elő a felfüggesztett, kinyújtott tetem, mint a korabeli Golgota-ábrázolásokon a kivégzett Jézus halottfehéren tüzelő, megkínzott teste. Ezek a németalföldi jelenetek, jegyzi meg Herczeg János, „olyan közvetlenséggel szólnak az emberről, mintha pecsenyezsírral, törkölypálinkával, pipamocsokkal, sárral, izzadtsággal készültek volna”; a mészárszék csendjében, a félhomályos sarkokba húzódva olykor emberalakok bámulják hipnotizáltan ezeket az anatómiai hitvallásokat.  Ecce homo.

 

 

Homo Objectivus

 

Robert Spaemann egy cikkében a modernitás szemléletmódját meghatározó alapelvek közt említi az objektivizmust, amely „elveti, hogy a természetet saját tapasztalatainkkal való hasonlósága alapján értelmezzük”, minthogy az ilyesmit az újkor tudománya megengedhetetlen antropomorfizmusnak bélyegzi.  Ha pedig az embert pusztán a mechanisztikusan értelmezett természet részeként fogjuk fel, mondja Spaemann, végül oda jutunk, hogy az ember antropomorfizmusa sem megengedett: ha oksági folyamatok csomópontjaként nézünk rá, egy lesz azon „objektumok” közül, amelyre a modernitás hűvös tekintete kiterjesztheti vizsgálódását. Holt tárgy, dolog, aminek kiterjedése van – végső soron minden vizsgált objektum az vagy azzá válik. Ez a pillantás az analitikus, részvétlen és az anyagtól descartes-i sebészkéssel gondosan elválasztott racionális szellem tekintete, aki nem egyéb, mint res cogitans, s amelynek minden, ami rajta kívül áll (márpedig természetéből adódóan minden rajta kívüli), nem egyéb holmi res extensánál, kiterjedéssel rendelkező dolognál, a felhőktől és csillagoktól kezdve az udvaron sarjadó gizgazon át önnön idegpályáiig. Ilyen körülmények közt a szellemtudományok művelői törhetik a fejüket, ugyan miféle furfangos módszerekkel lehetséges az embert – legalább hipotetikusan – visszailleszteni valami elevennek ható Nagy Egészbe. A Spaemann által előszámlált alapvetések közül néhány másik is közvetlenül ide kapcsolódik: a tapasztalat homogenizálására törekvés (a kísérletes természettudomány mániája, amelynek szóhasználatában az empíria nemigen jelöl mást, mint megszelídített, vegytiszta laboratóriumi körülmények közé terelt tapasztalatot), illetve ennek pandant-ja, a hipotéziseken alapuló gondolkodás (amely először tiszta modellt alkot, aztán igyekszik ehhez tapasztalatot illeszteni). Mindkettő a világosan elkülönített tárgyak és megfogalmazások híve, nem ismeri a kétértelműséget és az átmeneteket. Ez az az éles, hasító fény, amely a Megfeszített testére és a kibelezett ökrökre egyként és részvétlenül hull, és feltárja mélyen rejlő hasonlóságukat, különbségeiket elfedve. Az ember pedig ott áll, valahol oldalt és hátul, meghúzódva a maga számára készített félhomályban.


 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 8   »   A test teátruma
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911