Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 10   //    «    1    » 
PÁRIZSI KÉPEK
Novák Gábor
Befogadás
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Esti csevejnek indult, éjszaka-ölelő pofázássá izmosodott, lassú cigaretta-füst és keserves sóhajtások, nagy összeborulások és nosztalgika – és a gulyásleves, ahogy otthon készítik, és az Irsai Olivér, mert az mégiscsak finomabb, és merengés, merengés, bezzeg odahaza…

 

Mikor elbúcsúzol tőlük, úgy figyeled vendéglátóid arcát, mint idegenekét – ugyanolyan vendégmunkások, mint te, hol hát a különbség? Sokat törted a fejed, de csak akkor találtad meg a választ, mikor néhány hete a házigazda egy Remarque-kötetet nyomott a kezedbe, A diadalív árnyékában, szegény, sorsüldözött német emigránsok, akik Hitler elől menekülve sodródtak a fény városába. A nyilvánvaló analógia – most már jól tudod – sántít, mert téged, akárcsak vendéglátóidat, a kilátástalan szegénység, a nem-lesz-jobb rideg valósága hajtott el – rezsimek dőlhetnek, diktátorok halhatnak, de a nyomor ugyanaz most és mindörökké, ámen.

 

Te már tudod ezt, ők nem is sejtik – a tudás szakadékot nyit ember és ember között.

 

Útban hazafelé, hajnali fél ötkor, a Montmartre-on, ahol csak későn fekvő részegekkel és korán kelő utcaseprőkkel találkozni, ívlámpa fényének élességével villan emlékezetedbe a kép: embertelen-nagy betonpályaudvar, sokadik átszállás Párizs felé, egyik szerelvényről ugrasz a másikra, a bőrönd a kezedben, lábad a levegőben – látod, a párizsi személy megmoccan, elindul, ajtók záródnak, kerekek kattognak – hirtelen hatalmába kerít a kényszerképzet, ott maradsz függve a levegőben, kalimpáló lábbal a mozgásba lendülő vonatok, két világ közt, elveszve.

 

Itt, a Montmartre-on, zsebre vágott kézzel, a híres lépcsősorokon ballagva-tántorogva egyszerre bizonyossággá válik benned – ez nem kényszerképzet, ez valóság. Oda már nem, ide még nem tartozol. Hogy is tartozhatnál? Mit tudsz róluk, felelj! Dom Perignont és Maigret felügyelőt, az autógyárakat meg a Szajna hídját… De hát többet hogyan is tudhatnál meg? Napi tizenkét órában mosod és pakolod az edényeket, cipeled zsákszámra a krumplit és a hagymát, kifőzde, nem étterem, fülelsz és rezzensz a parancsszóra, és gondolatban vagy százszor falhoz vágtad már a nyelvvizsgádat. És ha a műszaknak vége, megosztod a szobádat három másik rosszkedvű dzsinnel.

 

Itt, a Montmartre-on, az Irsai már a fejedbe szállt, az utolsó pillanatban veszed észre a lányt, még egy lépés, és keresztülbuksz rajta – a lépcsőn ül, öklével a szemét dörzsöli, és keservesen sír.

 

Zavartan hőkölsz, a hajadba túrsz, miféle szerzet ez? Honnan került ide, és miért éppen ide? Mutatóujjaddal bizonytalanul böksz egyet a vállán, mire ideges rángás és még hangosabb zokogás a felelet.

 

Kérdeznéd, de nem mered – leülsz hát mellé a lépcsőre, pislogsz rá profilból – fekete a haja, a járomcsontján csíkokba folyt festék, száján szétmázolt rúzs vöröslik. Drága szövetkabátot visel, amilyet a Forum des Halles-ban, valami luxus-üzlet kirakatában láttál egyszer, szakadt blúzt, sáros miniszoknyát.

 

Törött sarkú cipő és finom parfümillat, éhező gyerektekintet és elővillanó mell – ki ez a lány, honnan jött, hova megy? Hiába próbálkozol franciával, angollal, némettel. Mi legyen vele? Csendőrkézre semmiképpen, ha illegál-bevándorló, kitoloncolják vagy táborba zárják – de itt, az utca közepén sem hagyhatod. Pattintasz egyet az ujjaddal: irány az Hotel L’amour!

 

Ótvar garni egy mellékutcában, szoba pár órára, egy éjszakára. Egyszer-másszor elkísérted a barátnődet szobalánykodni, együtt tisztítottátok ki a kádat, gyömöszöltétek nejlonszatyorba és vittétek mosodába az ondófoltos ágyneműt – az ottaniak lehet, még emlékeznek rád, jó szóért, szép szemért talán még engednek is az árból. Talán.

 

Az éjszakai portásnak vörös a szeme, nagyokat ásít, és Edith Piafot hallgat – sose gondoltad volna, hogy Párizsban tényleg sanzon szól a magnókból –, nyújtózkodik, és „mindent értek”-pillantással kotorászik a kulcsok között. Emelet, hatos szoba. Ott még nem takarítottál.

 

Ahogy bentről ráfordítod a kulcsot, első dolgod ágyba fektetni a lányt – érzed a parfümjét, csóró fejjel és jó szaglással állapítod meg: előkelő márka, Dior vagy Chanel, kifinomult és drága, de átüt rajta a lány testének-verejtékének enyhe és izgató hagymaillata.

 

Betakargatod az ismeretlent, kabátját élére hajtod, majd összetolsz két széket az ablak előtt, és elvackolódsz magad is. A lány félálomban-önkívületben motyog, szavai francia hangzásúak, értelem nélküliek. Cigarettát veszel elő, rágyújtasz. A portásra gondolsz, és arra, ha elmondja a barátnődnek… megrázod a fejed. Nem, nem mondja el, de a hallgatása mögött nincs férfi-szolidaritás, betyárbecsület se, csak betonszürke közöny. Idegen vagy – idegenek a tetteid, az ügyes-bajos dolgaid. Jelenléted átmeneti és nélkülözhető.

 

A csipkés szegélyű függöny felé fújod a füstöt. Hol az a pont, amitől egy közösség tagjának mondhatod magad? A befogadás hosszú folyamat vagy villanásszerű? Mit kell érte tenned, és főképp: hányszor?

 

Ady és Márai – a vérbajos erdélyi kisnemes és az elitista kassai polgár, akik ha ismerik, utálják egymást –, nekik is akadt közös nevezőjük: Párizs. Egyiküknek Bakony volt, menedék, a másiknak hat év nyomor, és lassú egzisztencia-teremtés. Ide tartoztak. Ide tartoztak?

 

A lány álmában felnyög, te feltápászkodsz, mellé lépsz, látod, vörös az arca, verítékezik, a homlokára tapasztod a tenyered. Forró a bőre – gyógyszer után néznél, de a minden eshetőségre készen, kabátzsebedben tartott fél levél aszpirin eltűnt, patikát pedig hajnali ötkor nem találsz nyitva. Jobb híján benedvesíted a zsebkendődet, borogatást rögtönzöl, megigazítod a lecsúszott takarót – gondoskodás-morzsák. A lány felnyög, jobbjával elkapja és megszorítja a csuklódat, hánykolódik és mosolyog. Nincs magánál – lefejted karodról az ujjait, és visszafekszel a székekre.

 

Felriadva fáj a fejed, szíved-mellkasod-hónaljad tájékán jelentkezik az undorig ismert szúrás – új és új hullámokban, egyre erősödve tör rád –: bizonyára a nikotin, a koffein, az alkohol és a nem-alvás következménye. Mozdulatlanul ülsz, nincs erőd felkelni és villanyt gyújtani. Olvastad, hogy aki közeledni érzi halálát, irtózik a sötétségtől, és rögeszmésen tudni akarja, hány óra van, nem járt-e még le az ideje – ha ez igaz, gondolod, te túlélsz, tovább élsz, hiszen sem a fény, sem az idő nem érdekel.

 

Talán negyedórát ülsz így, kényelmetlen pózban, felhúzott térddel, zsibbadó lábbal, válladon a kabátoddal. A fájdalom csitul – szakaszosan vissza-visszatér ugyan, beléd nyilall, de egyre gyengébben, végül felszívódik a macskajajos, mosdatlan, hajnali rossz közérzetben. Hát mégsem kerülsz a hullaházba – sóhajtasz, és megmozdítod a fejed, körbenézel a szobában.

 

Az ágy üres, a színpadias-bordó, műselyem takaró ránctalanul, gondosan összehajtva, a párna felverve. A lány sehol. Nyűgöd feledve ugrasz, benézel a fürdőkabinba, ki a konyhába – magad vagy. Fata morganának vagy részeg illúziónak gondolhatnád a lányt, ha nem feketéllne az ágy szélén az élére hajtott, drága, női szövetkabát – márpedig ott van, és ahogy az arcodhoz emeled a szemlátomást vadonatúj darabot, ismét megcsap az a parfümillat.

 

Lemész az utcára, hónod alatt szorongatod a kabátot, jó lesz a barátnődnek, körülbelül egy a méret. A város ébredezik, hat óra körül jár az idő – ahogy a lámpánál állsz, várod, hogy zöldre váltson, csavargó-forma kölyök lép melléd, útbaigazítást kér, a Rue Marcadet-t keresi. Míg elmagyarázod neki az utat, az arcát vizslatod – ijedt szemű, barna bőrű, törékeny kamasz, valahonnan a Száhel-övből vetette ide a sors és a jobb élet reménye, őt vagy a szüleit. Mikor elköszöntök, mercit formáz az ajkával, majd rád villantja egyenetlen fogsorát.

 

Elkeveredsz a Rue Montorgueil-ig, a piacon ennivalót vásárolsz, megreggelizel – téped-nyeled a cipót, pár szelet elzászi sonkát eszel hozzá, ennyit igazán megérdemelsz, az árusokat figyeled, a vevőket, a korán kelő háziasszonyokat, fecsegő beszédüket, a bevándorlókat a maguk külön kis buborék-világában, ahogy pislognak körbe-körbe – a kép színekkel, illatokkal telik meg, tónust és harmadik dimenziót nyer, és nem puszta kép többé – megtapogatod a hónod alatt szorongatott kabátot, a finom szövetet, és egyszeriben úgy érzed, otthon vagy a fények városában.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 10   »   Befogadás
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911