Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 11   //    «    3    » 
HON A HAZÁBAN
Novák Gábor
Hol az ott-hon, Pepita Gina?
novella
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


P. Katának

 

Az volt az utolsó nyaram otthon, mielőtt beszippantott az egyetemi város és a bölcsész-lét – utolsó nyár, utolsó napok, ha otthon végeztem a ház körüli teendőkkel, megnyugtatván a lelkiismeretemet, átadtam magam az édes-bús nihilnek, süttettem a hasam, olvasgattam, írtam a borzalmas-maníros nagykamasz-verseket.

 

Legszívesebben a falu végén, a futballpálya szélén tettem a semmit – hanyatt dőltem a rövidre vágott fűben, hallgattam az ócska, kék nyomós kút csepp-csepegését, Rimbaud-t vagy Kerouac-ot nyálaztam, és vártam Ginát.

 

Különös kis bakfis volt, arcán, tekintetében a kibontakozó szépség ígérete – úgy csapódott hozzám, mint egy kóbor, éhes kiscica, először csak átbújt a kerítésük foghíján – a pálya mellett laktak –, és a távolból figyelt, aztán közelebb és közelebb merészkedett – körüldorombolt, egy letépett ökörfarkkóróval megbirizgálta a térdemet, leült mellém, fütyörészett, a könyvem borítóját vizslatta ártatlan-szürke-kék szemmel, rákérdezett, mit olvasok –, lusta voltam elküldeni, inkább válaszolgattam neki; néhány nap alatt összebarátkoztunk.

 

– Pepita vagyok, félvér – közölte első beszélgetéseink egyikén. – Nem zavar?

 

Megráztam a fejemet.

 

– Apám cigány. De nem oláj ám! Romungró. Teljesen más a kettő, frankón. A nyelv, a ruhák, minden. Az olájok megvesznek a nagy virágos mintákért, csipázd meg a ruhájukat. Ha azt mondanád faterra, oláj, dzsalhatnál elfelé.

 

Felpillantottam a könyvből, megnéztem magamnak Ginát. Csoda tudja – fejlődő melle, vékony karja-lába, sima pofija láttán el nem döntöttem volna, hány éves, talán tizenhárom-tizennégy. Korhatáros filmre ugyan be nem engednék.

 

– Sokat tudsz, Pepita Gina.

 

A lány megrántotta a vállát, aztán hirtelen mozdulattal benyúlt kinyúlt pólója alá – májlitül-póni-rózsaszín –, és furcsán kifacsarodott karral megvakarta lapockáját.

 

– Van ez így. Történtek dolgok, onnan tudom. Szoszi, mennem kell, anyám kibelez, ha vacsira nem vagyok otthon. Ilyen téren rém érzéki. Meg más dolgokban is. Ha mondjuk, megyünk a városban, és egy cigány rám szól, hogy „dikk, benned is van vonyó?”, hát anyám idegbajt kap. „Csak barnább a bőre az átlagosnál, kreol a szentem!”. Aztán lökdös tovább, le ne álljak beszélgetni. De most már tényleg… szia! – Azzal már rohant is el.

 

– Szia, Pepita! – kiáltottam utána. Nem szólt vissza – rajta ragadt hát a név.

 

Gyakran mesélt az álmairól-terveiről – táncosnő szeretett volna lenni, „nekem véremben a zene!” – nevetett fel, és hogy igazát bizonyítsa, rögtön felpattant, és ellejtett egy-két maga alkotta koreográfiát. Elnéztem, amint csípőjét ringatja, ujját pattintgatja, kezével-karjával delejes-bűvölő mozdulatokat tesz, megsejdítettem valamit, valami szívszorító harmóniát, és kénytelen voltam igazat adni neki.

 

Emlékszem, egyszer Kerouac spontán prózáját magyaráztam neki, az „adj-neki-bibap-prozódiát”, a módszert, amellyel beugrunk képeink közepébe, csak semmi smúz, semmi előre megfontolás, és úszunk kifelé, a nyelv felé – ne a szép szavakat keresd, csak írd le, amit látsz, ami a tolladra tolul – és így tovább, így tovább…

 

Gina mellettem hasalt, a lábát lóbálta, álla a tenyerében, fekete haját meg-meglibbentette a szél – egyszer csak felém fordult, ujja begyével letörölt valami piszkot az orrom hegyéről, és azt mondta: – Te úgy akarsz írni, ahogy mi élünk. Furcsa, nem?

 

A költözések… Mikor ezt mesélte, szoknyát viselt, hozzá félretaposott férficipőt – olyan volt maga is, akár egy koraérett csavargó, utak-dűlők tekergő életművésze –, csak a batyu meg a vándorbot hiányzott mellőle.

 

Két hónap, három, legfeljebb fél év – magyarázta –, mert mindig jön valami gebasz, és legyen bármilyen láshi a lakás, az iskola, minden, ők szedik a sátorfát, mennek tovább. Ezért nincsenek barátai se – újból és újból elkezdeni az ismerkedést piszok fárasztó dolog.

 

Kérdésemre, hogy mégis miféle gebaszok történnek velük, nem felelt, csak megrázta a fejét – elnéztem profilját, szépen szabott orrát, sokat tapasztalt bakfis-kobakját, észrevettem, ahogy finom szálú, fekete haja szálai izzadt nyakszirtjére tapadtak. Hirtelen kedvem támadt volna csókot nyomni a tarkójára, oda, ahol a bőr alatt kidomborodik a csigolyák gyöngysora, aztán magamhoz húznom őt, és a fülébe súgni: nem lesz semmi baj, a költözések sorának – mint mindennek ezen a bánat-bús világon – egyszer csak vége szakad.

 

A pályán csend honolt, a házuk közel volt – néha akaratlan kihallgattam Pepita Gina szüleinek veszekedését –, hanyatt feküdtünk egymás mellett, néztük a felhőket, a valószerűtlen-kék, nyárvégi eget, és hallgattuk az ideges-magas női hang staccatóját, a sok „miért nem találsz munkát”, az „én lányom…”, „putriba soha…” „ő nem olyan” szilánkjait, és az apa válaszát, a néha, központozásszerűen eldörmögött „nyugodj meg”-eket.

 

– A rokonaim azt mondják – kezdte Gina, miközben jobbjával szórakozottan tépdeste a fűszálakat –, hogy amikor összeházasodtak, nagyon szerették egymást. Apa bányában dolgozott… aztán a bányát bezárták.

 

Kamasz-komolysággal bólintottam, de nem szóltam – minek? Nyilvánvaló volt, a szerelem elkopott, a nyomor és a különbségek megmaradtak – azok mindig megmaradnak.

 

A nyár utolsó napja – hónom alatt a Lord Jimmel, szívemben melankóliával ballagtam le a pályára, menet közben szórakozottan rugdaltam a katángok kék virágait – heveredtem volna szokott helyemre, mikor tekintetem a pálya szélén álló, kidőlt-bedőlt, roggyanó tűzfalú házra esett; a kerítésen tábla, rajta frissen-kézzel mázolt felirat: ez a ház eladó.

 

Csengő sehol, a kapu zárva, jobb híján kaviccsal szórtam meg a ház tetejét, és reménykedtem, hogy barátnőm veszi a lapot – a portán csakhamar mozgás támadt, a kerítés egy deszkája félrebillent, a résen Gina szuszakolta át törékeny madár-testét. Ahogy meglátott, odaszaladt hozzám, a nyakamba ugrott.

 

– Anyu megint besokallt, miután elmentek a rendőrök, azt kiabálta, hogy nem marad itt tovább, eladja a házat, elmegyünk innen. Most alszik, teljesen kikészült… Jaj, de jó, hogy itt vagy!

 

Karom a derekán, feje a vállamon, így botladoztunk el a kútig – Gina lenyomta a kart, a vízsugár alá dugta a fejét –, míg csöpögő hajjal, levegőt kapkodva mellém kuporodott, elmesélte az előző este történteket.

 

Vacsoránál ültek, mikor beállított Gina bátyja Pestről, kezében bőrönddel – kitették az albérletéből.

 

– Nem tehetett róla! Apa testvére a családjával beállított a tesához, hogy nincs hol aludniuk. A bátyám meg… puding az egész ember, nem tud nemet mondani. Becuccoltatta a nagybratyóékat, öten aludtak egy szobában. A tulaj meg épp betoppant ellenőrzésre, és egyből kirúgta őket. Valami olyasmit kiabált, hogy az ő lakása nem putri, takarodjon a banda kifelé…

 

Magamhoz húztam Ginát – kertészfarmert viselt, alatta csak egy rózsaszín, szatén melltartót. Emlékszem, egyszer elmagyarázta nekem, milyen jó a nyári hőségben a szatén hűvös érintése a bőrön… táncoslány-fifika. Átkaroltam, folytatta:

 

– Úgyhogy a bratyó hazaavelt. Nem volt hová mennie, ugrott a meló is, mert nem tudott bejárni. Haza kellett jönnie, pedig nem akart. Tudod, mi várta itthon?

 

Sejtettem – előttem volt a kép, ahogy az anya felugrik a konyhaasztal, a vacsora mellől, a komor tekintetű fiúra mered, de nem a gyerekét látja, hanem a csalódást, munkájának-igyekezetének semmibe vételét… putri, cigány… nem gondolkodik, üt, a fiához vágja, ami a keze ügyébe kerül.

 

– Sírt és ordított egyszerre. – Gina cipője orrával egy fűcsomót rugdosott. – Hogy pedig milyen jó állása volt a bratyónak, milyen jó lakása, jövője… Azt üvöltötte, kiirtja belőlünk ezt a vért, nem hagyja, hogy elrontsa az életünket. Hogy a tesa meg se mozdult, azon csak még jobban felkapta a vizet. Falhoz vágta a leveses tálat, aztán felkapta az asztalról a kést…

 

Felkapja a kést, pillanatnyi szédületében azzal csapolná azt a rossz vért – Gina sikít, a báty hátrál, az apa felugrik, életében először megüti, pofon vágja a feleségét, kicsavarja a kezéből a kést; a csupa-béke-dörmögés, tohonya férfi most üvölt, „a gyereked, bazmeg!” – vérzik a keze, konyharuhát keresgél, szentségel, a penge felsebezte a tenyerét.

 

– A szomszéd hívta ki ránk a zsarukat – fejezte be a történetet Gina. – Cigánybalhé. Apát bevitték, nem tudom, hogy a kórházba vagy a kóterba? A bratyó lelépett. Anya alszik, én pedig – mosolygott rám meggyötörten – itt vagyok.

 

– Aha. Itt. De meddig?

 

A lány összeborzolta fekete tincseit, felállt, szándékolt-erőltetett nemtörődömséggel vont vállat:

 

– Hát tudom én azt? Megint kezdődik elölről minden. Egy új falu, egy új város, egy olyan olcsó albérlet vagy ház… a szokásos. Dzsalunk tovább, ha megint jön a gebasz. Nem tudsz mit csinálni. – Megrázta a fejét. – Sajnálom, de tényleg nem.

 

Fütyülni kezdett valami egynyári slágert, a karját tekerte-csavargatta a dal ütemére, dobálta a haját – néztem őt, ahogy távolodott, és elszorult a szívem, úgy, ahogy még sosem, egyetlen nyárutón, egyetlen estén sem – kabócák és tücskök szóltak, a nap vörös korongja az akácfák mögé bukott, én pedig, noha már messze járt, még mindig Ginát láttam magam előtt; hol az otthon, Pepita Gina? Mikor ér véget a futás?

 

Választ persze nem kaptam.

 

Egy örökkévalóságig vártam, meg-megborzongtam a leszálló, csendes-hűvös alkonyatban, hagytam, hogy a fülembe döngjenek és véremet szívják a szúnyogok és más esti rovarok – végül, mikor már minden porcikám sajgott, karom pedig libabőrös volt, felkeltem, lesöpörtem a ruhámra ragadt fűszálakat, a Lord Jimmel a kezemben még egy utolsó pillantást vetettem a házra, az ablakból szüremlő világosságra, a fehér, esetlen betűkkel telimázolt táblára, „ez a ház eladó”, és elindultam hazafelé.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 11   »   Hol az ott-hon, Pepita Gina?
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911