Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2014 / 11   //    «    20    » 
HON A HAZÁBAN
Szigeti Zoltán
A hely szelleme
próza
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Az elmúlt hatvanhét évben féltucatnyi helyen laktam Budapesten. Először Budán, a Városmajor utcában (hon, ahol eszméltem), aztán Csepelen, majd a Kútvölgyi úton, utána Pestszentimrén, s most, immár jó ideje Budafokon. Ez csak öt, de Budafokon belül is költöztünk, méghozzá a szomszéd házba.

 

Egy belvárosinak Budafok szinte vidék. Hosszú évtizedeken át csak a környezetből kiemelkedő, keleties kupolájú, tornyos épület tűnt fel, hiszen mindig vonattal suhantam vagy épp döcögtem a valaha talán szebb napokat látott állomás előtt. A furcsa – legalábbis errefelé szokatlan – építmény tetején csenevész fa sarjadt ki, amikor a felüljárón hazafelé igyekszem, a Törley-mauzóleum ötlik először szemembe. Ha akkoriban a vonatról balra néztem, ott volt a Duna, a túlparton Csepel. Dél felé haladva megéreztem az élesztőgyár szagát, majd a rózsakert nyári virágpompájával szembesültem. A nagytétényi kastély látványánál elemibb erejű volt a sertéshizlalda bűze; még a csukott ablakú kupékban is érezni lehetett. A sertés-hizlaldát – szagával együtt – elfújta a rendszerváltás szele. S különben is, az már nem Budafok.

 

Feri az egyetem óta barátom. Ő bölcsész, én biológus. Rengeteget vitatkoztunk, s valahogy mégis mindig összehangolódtunk. Elismerően mondta egy KISZ-értekezlet után: „Ahogy azt a hosszú, összetett mondatot diktáltad a jegyzőkönyvbe, figyeltem, minden állítmányt egyeztettél az alannyal.” Az esküvőjére engem hívott tanúnak – a menyasszonyt korábban nem ismertem. A pár eleinte kollégiumban lakott, ahol Feri nevelőtanár volt. Aztán építkeztek egy jó fekvésű, de meredek telken, Budafok legszebb utcájában. Pénzszűke miatt a ház lassan épült, olykor beszálltam a kalákában folyó munkákba, amit akkor úgy hívtak: „házilagos kivitelezés”. A Koszto-lányi tértől az érdi busszal mentem, a fennsíkon, a benzinkútnál szálltam le, s onnan gyalogoltam a köves úton lefelé. Barátok, ismerősök hordták a téglákat, keverték a maltert, de a falakat kőműves rakta. Mikor megszomjaztunk, ittunk rendesen. Vöröset, sört vagy töményet? Vöröset, sört és töményet. Jól éreztük magunkat, mókáztunk, de ment a munka. Délben Feri pár száz méterrel feljebb lakó unokahúga hozta az ebédet – asztalhoz ültünk, mert az ebédnek azért meg kellett adni a módját, különösen, ha barátságból dolgozunk. Az ebédet persze leöblítettük. Vörössel, sörrel vagy töménnyel. Aztán melóztunk tovább. Mivel a meredek telken nem lehetett talicskázni, ha elfogyott a cement, Feri a telek aljában felvett egy ötvenkilós zsákot, és cipelte felfelé. Egyszer hasra esett, a zsák kiszakadt, haját, szakállát is belepte a szürke por, percekig fekve maradt és röhögött, még a könnye is kicsordult – talán nemcsak a nevetéstől, hanem a kíntól is. Az immár több éve tartó építkezéstől, a felvett kölcsönök nyűgétől? Talán kicsit pihent is. Aztán felkászálódott, leporolta magát, bizonyára felhajtott egy újabb pohárral – a ház idővel mégiscsak felépült, ma is benne laknak.

 

Pestszentimrén kényelmes házunk volt, kerttel, kutyákkal, de a városközpont, a munkahelyem messze esett. Barátunk ajánlotta, hogy építkezzünk együtt Budán. Remek! Legyen Budafok! Kérdeztem Feriéket, tudnak-e eladó telekről a környékükön. Igen, tőlük háromszáz méterre. Másnap szemrevételezés a Péter-Pál utcában – egyből beleszerettünk. Megvettük a telket – nem is gyanítottuk, milyen szerencsével kerültük el a bukást. A hivatalosságok ugyanis arra szemelték ki a helyet, hogy ott, a föld alatt nagynyomású gázvezeték haladjon át. A telekkönyvi rajzra egykor ráírták: „Építkezéshez az X-i bányakapitányság engedélye szükséges.” De amikor engedélyért folyamodtunk, kiderült, nincs szükség rá, a nyolcvanas években valóban terveztek oda vezetéket, de egy jómódú maszek szomszéd elintézte, hogy pár száz méterrel arrébb vigyék.

 

Mikor már részt vettem a helyi civil életben, lokálpatrióta barátaim ajánlották Thurzó Gábor Belváros és vidéke című könyvét. Ebben olvastam a múlt század harmincas éveinek Péter-Pál utcájáról: a vízmosta, köves utcáról, a hosszában kettészelő patakról, a közeli barlanglakásokról, a csorba lépcsős Kálváriáról, a kopott festékű stációkról, a hiányos karú feszületről. Thurzó gyerekkorának tizenöt nyarát töltötte itt, az ampelopszisszal benőtt, nedves, salétromos falú villában – akkor még Rutterschmidt Károlynak hívták. A szép, hegyvidéki utca két vadgesztenye fasor közt indul, a völgyben továbbfut – ez a völgy majdnem két kilométer hosszú, a Dunától a Tétényi-fennsíkig vezet.

 

Ha az ember lentről felfelé megy, úgy érzi, mintha egyre tágabbra nyíló nagy V betűben haladna. Egykori metszetek tanúsága szerint a lankákat szőlőskertek borították, de a szőlők mára kipusztultak, a szőlőművelés és borászat emlékét csak a házak mögötti mészkőfalba vájt borospincék őrzik. Promontorról, a sváb őslakosokról, a barlanglakásokról és lakóikról az utca legrégebbi, alsó szakaszán álló házak és a 18. századi kis kápolna meg a 250 éves mezei juharfa, az Ősök fája mesélhetnének. A felső szakaszt olyan gyüttmentek, a sváb őslakosok szava szerint: hergelófenek lakják, mint mi.

 

A kétlakásos ház egyik feléből, az is volt vagy kétszáz négyzetméter, idővel kisebbe akartunk költözni – nagy volt kettőnknek a lakás, és barátunk is elköltözött, üresen árválkodott az ikerház másik fele. Hova menjünk? Megismertük, megszerettük a környéket, jó volna a közelben maradni. Kapóra jött, hogy a szomszéd idős házaspár – túl az aranylakodalmon s a nyolcvanon – árulta a házat. Méltányos áron megvettük, és gyorsan lebontottuk. Két nap múlva nagy lyuk tátongott a ház helyén. Aztán építkeztünk megint, s most itt vagyunk a saját szomszédságunkban. A kertben megmaradt egy jonatán almafa meg két nagy szederbokor. Az egykorvolt szőlő máig hajt a kert zugaiban. Ültettünk meggyet, cseresznyét, kajszit, teremnek is szakadatlan. Már az első télen a kertbe édesgettük a madarakat. Jöttek cinkék, rigók, szajkók, verebek, zöldikék, meggyvágók. Nagyon hideg teleken megjelentek a csonttollúak meg a fenyőrigók csapatai is. Néha beköszönt egy-egy karvaly. Tavasszal persze ritkulnak a madárvendégek látogatásai az etetőn, már csak a lustábbja tér vissza, de hallunk harkály-kopácsolást, galamb-burukkolást, szarka-cserregést, barátságtalan hangú varjak károgását. A madár-forgalom kissé csökken, ám nagy a fészeképítés körüli sürgés-forgás. Amikor a fészekalj kikel – legalábbis rigóéknál –, a madárszülők bemutatják a fiókákat.

 

A harcias rigópapa elhajtja a szajkókat – olyan érdekes és mozgalmas a madárélet, különösen télidőben és tavasszal, hogy elhúzzuk a függönyöket, s az ablak előtt kávézunk-teázunk. Megesett, hogy a ház kilépőjének gerendái közt fészkelő rozsdafarkú család kellemetlenséget okozott az elhaladónak, de az efféle incidens szerencsét jövendöl. S csakugyan: mindannyian jól vagyunk.


 
Kommentek (1)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
1. Atlasz mondta: 2014. november 27., 16:12
Szép, hangulatos írás, költői - a szónak hagyományos értelmében.
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2014 / 11   »   A hely szelleme
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911