Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2007 / 3   //    «    15    » 
Kiss Lajos András
Haladásparadoxonok
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Ethica more Auschwitz demonstrata - mondja Agamben, aki szerint a huszadik század történelmének igazából egyetlen tanulsága lehet: egyenesen szembe kell néznünk a Medúzával, bízva abban, hogy "nemcsak gyilkos medúza létezik, hanem vannak neki halhatatlan nővérei is, mint Stheno és Euryale." Persze nem teljesen új ez a felismerés. Korábban már láttuk, hogy Hegellel együtt Camus is vallotta: ha a világ irracionálissá válik, irracionális eszközöket kell kovácsolni a megértéséhez. Mindezt meggondolva úgy látom: Agamben modernitás-analízise páratlan következetességgel igyekszik eleget tenni annak az önmaga választotta - csaknem abszurd - imperatívusznak, hogy a legérthetetlenebb jelenségeket is kötelességünk érthetővé, felfoghatóvá tenni. Könnyen belátható: Adorno sokat emlegetett mondata, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni, egészen más következtetéseket sugallhat az utókornak, mint Agamben elemzése. Természetesen nemcsak lehetséges, de egyenesen parancsoló szükséglet a költészet további művelése, bár azzal is számot kell vetnünk, hogy más kánonok és más esztétikai princípiumok érvényesek. A racionálisan felépített fogalmi hálóval operáló filozófia más "műfaj" szabályainak engedelmeskedik, mint a költészet, s éppen ezért hosszadalmasabb fejtegetések, néha unalmasnak tűnő kerülőutak szükségesek a kitűzött cél eléréséhez. Agamben vállalja a kanyargós kitérőt, mégpedig azért, hogy szokatlan perspektívában vethesse fel a holokauszt-kérdést. S ha nem is érthetünk vele egyet mindenben, gondolatmenetének sokkoló eredetisége hat ránk.

    Először arra a mozzanatra érdemes felfigyelnünk, hogy Agamben látszólag értelmetlennek tekinti az Auschwitz-szindróma "túlmoralizálását". Nem arról van szó, hogy szemében az erkölcsi megítélés értelmét vesztette. A szokásos megközelítésekkel ellentétben ő inkább azt hangsúlyozza: a hagyományos felelősségetikai értelmezés alkalmatlan, hogy szembenézzünk a történtekkel. A felelősség-fogalom a jog világával összekapcsolódva értelmes, enélkül inkább csak a hatalmi arrogancia kifejeződése. Aki azt mondja: "én csak Istennek vagy a saját lelkiismeretemnek tartozom felelősséggel, de az emberi törvényeknek nem", valójában visszautasítja a felelősségvállalást. Az etikának a boldog élettel kapcsolatos kérdések megválaszolásához van köze, nem pedig a felelősséghez, mondja az olasz filozófus Arisztotelész és Spinoza erkölcsfilozófiájához kapcsolódva. Van tehát egy másfajta erkölcsfilozófiai álláspont is, folytatja érvelését, amely nem a hagyományos felelősségetika kérdésfelvetéseit ismétli, hanem az emberi lét végső határait igyekszik kitapintani, hogy innen rugaszkodjon el a század borzalmainak mélyebb megértéséhez. Ilyenformán Agambent sokkal inkább egy minden lehetséges etikát megelőző etika megalkotásának a lehetősége izgatja, nevezetesen a tanúságtevő és a tanúságtétel problémája, azaz kifejezetten ismeretelméleti és főképpen egzisztenciál-ontológiai kérdés: kinek van joga és egyáltalán ki az, aki képes hitelesen elmondani az elmondhatatlant. E tekintetben nem nehéz felismerni a Heidegger-féle fundamentálontológiai törekvések elemeit; ezt a feltételezést még az is valószínűsíti, hogy a fiatal Agamben a hetvenes évek elején egy ideig hallgatta az öreg schwarzwaldi mester előadásait. Mégis, közös kiindulópontjuk ellenére, hogy tudniillik minden valamirevaló filozófia az élet és a halál kérdése körül forog, Agamben gondolatvezetése egészen más irányt vesz, mint a heideggeri. Közismert, hogy Heidegger szerint a halál az ember számára mint minden lehetőségek abszolút lehetősége jelenik meg, "mint vonatkozásnélküli, meghaladhatatlan lehetőség". Tehát "(...) mint ilyen, a halál kitüntetett küszöbön-állás". Csakhogy a megsemmisítő táborokban történtek egészen sajátos kontextusba helyezik a heideggeri - amúgy meglehetősen enigmatikus - halálértelmezést. Ugyanis látszólag éppen a tábor az a kitüntetett hely, ahol a halál mint meghaladhatatlan lehetőség "megtapasztalhatóvá" lett, hiszen ott szinte mindenből hiány volt, csak éppen a halálból nem. Nyilvánvaló, hogy ez a tudatosan provokáló megközelítés a legnagyobb cinizmus lenne az áldozatokkal szemben, ugyanakkor a heideggeri álláspontot is torzító tükör elé állítaná. Másrészt, mondja Agamben, Heidegger a második világháború (és kiváltképpen Auschwitz) taszító tényeinek ismeretében maga is érezte, hogy itt még sincs valami rendben, s közismert - átmeneti - kötődése a nácizmushoz, valamint a halálproblematika bosszantóan homályos feldolgozása a Lét és időben. Heidegger - hosszú hallgatás után - először 1949-ben szólal meg. A Bremenben tartott, a technicizált élet veszélyeivel foglalkozó előadása (Die Gefahr), immáron a náci népirtást is bekalkulálva, újra visszatér a halálproblematika elemzéséhez. "Meghaltak? Elpusztultak. Eliminálták őket. Meghaltak? Egy iparilag működtetett holttestgyártás termékei lettek. Meghaltak? Feltűnés nélkül likvidálták őket a megsemmisítő táborokban (...) De meghalni-tudni azt jelenti: elszenvedni a halált a maga lényegi értelmében. Meghalni-tudni azt jeleni: képesnek lenni a végső szenvedés vállalására. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha a halál lényegét saját lényegünknek tekinthetjük (...) Megszámlálhatatlan és rettenetes meg nem halt halál van jelen mindenütt - mégis: éppen a halál lényege lett megtiltva az embernek."

    Nem kétséges, Heidegger mondatai nagyon pontosak és a lényegre irányulnak, de valahogy Auschwitz egyediségét mégsem világítják meg kellőképpen! Az iparszerűen kimért halál ugyan új fejezetet nyitott a genocídiumok történetében, ettől azonban még nem feltétlenül kell egyedinek tekintetni a haláltáborokban történteket. Agamben éppen arra a többletre kíváncsi, amely keresztültör a szokványos értelmezési sémákon, s azt állítja: a "megmagyarázhatatlan" megmagyarázására megmagyarázhatatlan eszközöket kell bevetni. Amint már említettem, Agamben számára az igazán lényeges kérdés a tanúságtétel paradox helye, illetve a tanúságtevő paradox figurája, valamint az Auschwitz-történet archiválásának egyéb paradoxonjai. Agamben - Hermann Langbein, Primo Levi, Robert Antelme és más túlélők viszszaemlékezéseire támaszkodva - azt állítja: Auschwitz autentikus tanúságtevőinek helye jóformán üres hely, egyfajta non-lien, amelyet csaknem reménytelen vállalkozás az értelmes fogalmakból építkező elbeszélésekkel betölteni. Ennek a tézisnek a bizonyítására az olasz filozófus - első lépésként - a tanú, illetve tanúságtevő fogalmának történeti rekonstrukcióját végzi el. A latinban, mondja Agamben, a testis (tanú) szó azt a valakit jelölte, aki egy bírósági perben vagy vitában az elfogulatlan harmadik személy minőségében lépett fel. De volt a latinban a tanúság jelenségének egy másik megnevezése is: a superstes. Az események túlélője ő, aki éppen a személyes átéltség alapján képes autentikus beszámolóra. Nyilvánvaló, hogy Primo Levi, Robert Antelme vagy a többi "híres túlélő" nem elfogulatlan harmadik. Ezt nem is lehetne elvárni. Mert a tanúságtétel második jelentése (amely a "személyesen átélt" tartalmára vonatkozik), tehát a megtapasztalt borzalom és iszonyat mértéke mintegy eleve lehetetlenné teszi az első jelentésben megkövetelt feltétel érvényesítését: az objektivitáskritériumot. (Ha mindenáron a tudományos megismerés kritériumait akarjuk alkalmazni a túlélők tanúságtételének érvényességére, leginkább a kontingens kategóriája tűnik a legmegfelelőbbnek, azaz: tanúságtételük nem szükségszerűen objektív, de nem is lehetetlen.) Ha lehet, még súlyosabb problémák merülnek fel, ha a tanúságtétel fogalmának második jelentését önmagában próbáljuk Auschwitzra alkalmazni. Vajon a túlélő az igazi átélő? Nem éppen a túlélés ténye bizonyíték arra, hogy amit átéltek, mégsem a legborzalmasabb, mert ha átélték volna, akkor éppen hogy nem lennének túlélők? Vagyis azt állítani, hogy Auschwitz valami egészen unikális borzalma az emberi történelemnek, és hogy erről a borzalomról a személyesen átéltek alapján számot lehet adni; ez abszurd igényt foglal magában, mert ennek a két feltételnek - így együtt! - már nem lehet eleget tenni. Valójában az igazán hiteles tanúkat éppen a nem-túlélők között kellene keresni, mondja Agamben, s ilyenformán Auschwitz igazi paradoxonát a következőképpen lehet megfogalmazni: nem a túlélők az igazi tanúságtevők. Az igazság az, hogy nem Agamben fogalmazza meg először ezt a paradoxont. Ha nem is ugyanebben a formában, de ehhez nagyon hasonló módon érvel Jean-François Lyotard is, a fő művének számító, Le Différend (Összekülönbözés) című könyvében, amelyre egyébként Agamben is hivatkozik.

    Lyotard szerint, még ha el is tekintünk a primitív holokauszt-tagadó irodalom nyilvánvaló szándékaitól, akkor is szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütközünk az Auschwitzban történtek bizonyítása során. Tudniillik a holokauszt-irodalom lényegét vétjük el, mondja Lyotard, ha benne pusztán az efféle munkák szerzőinek szubjektív rosszindulatát vesszük észre.8 Az igazi tragédia különös módon abban van, állítja, hogy a színvonalasan megírt holokauszt-tagadó történelmi művek és a "valódi" holokauszt-irodalom feltűnően hasonlítanak egymásra. Mégpedig azért, mert a tudományos argumentáció szabályrendszere, magának a tudománynak a műfaja az, amely belső logikája révén úgyszólván felismerhetetlenné teszi a különbségeket. A tárgyalóteremben vagy a tudományos laboratóriumokban a "valóság" kísérleti protokollokban és egyéb argumentációs formákban jön létre. Egy tény valóságát csak úgy lehet igazolni, ha egy "definíciós mondat" (?Ez a birodalom fővárosa?) egy "osztenzív mondathoz" kapcsolódik (?Ez az?), mégpedig egy újabb "nominatív mondatnak" köszönhetően (?Ez Róma?), s mindezen feltételek megléte esetén a mondatok egy újabb "kognitív mondattá" (?Róma a birodalom fővárosa?) kapcsolódnak össze. A perben ítélkező bíró vagy a tudományos igazság kérdésében dönteni hivatott tudós csak azokban az esetekben hajlandó az egyik fél igazságát elfogadni, vagy a hipotézist valóságnak tekinteni, ha ebből a nyelvi játékból nem hiányzik az osztenzív mondat. Jelen esetben tehát kell lenni valakinek, aki azt mondja: "Én bent voltam a gázkamrában." Ennek a követelménynek csak egy performatív ellentmondáson keresztül lehetne eleget tenni. Így aztán, mondja Lyotard, akik mégis túlélték a megsemmisítő táborokat, inkább a hallgatásba burkolóznak, tudván: nem tudnak eleget tenni ennek az abszurd követelménynek.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2007 / 3   »   Haladásparadoxonok
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911