Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 8   //    «    16    » 
Kovács Gábor
Cézárok kora?
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Birodalom, demokrácia és politika a 21. század elején

(részlet)

 

Az első világháború után Oswald Spengler nagy hatású próféciájában a nyugati civilizáció bukását a 2000. év körüli időkre várva úgy vélte, ez a bukás maga alá temeti a demokráciát is: "Mindenki kiegyezik a fennálló állapotokkal és hatalmakkal. (...) vérpatakok áztatták a világvárosok flaszterét, hogy a demokrácia nagy igazságai megvalósulhassanak, hogy kivívják azokat a jogokat, amelyek nélkül nem tűnt érdemesnek az életet leélni. Most megvannak ezek a jogok, de az unokákat fenyegetéssel sem lehet rávenni, hogy éljenek velük."

    A prófécia hamisnak bizonyult, a civilizáció nem omlott össze, de az ezredforduló után a demokrácia kérdése másként merül fel. Ennek oka mindenekelőtt az a folyamat, amelyet összefoglaló, s némiképpen leegyszerűsítő módon a nemzetállam válságaként szokás emlegetni. Nem kis jelentőségű változásról van szó, hiszen a 16-17. századtól a modernitás politikatörténete szorosan összefonódik a nemzetállam felemelkedésével. A modernitás politikai tere a nemzetállam határai által őrzött és a nemzeti szuverenitás által irányított politikai tér. Carl Schmitt oly sokat emlegetett barát és ellenség közötti megkülönböztetése egy esetleges nemzetállam utáni korban, ha nem is föltétlenül veszíti érvényét, más lesz, mint korábban. Habermas posztnacionalista konstellációról beszél, míg az új világot háromkötetes opuszában az információ koraként ábrázoló Manuel Castells romantikus stílusban fejtegeti, hogy a nemzetállamok sajkaként hányódnak a globalizáció viharos tengerén, s felettébb kétséges, találnak-e még olyan nyugodt kikötőt, amelyben erőt gyűjthetnek, s kijavíthatják a károkat.

    A kelet-európai változások, a keleti szuperhatalom, a Szovjetunió széthullása óta eltelt időszak történései alátámasztani látszanak a posztmodern értelmezést, hogy a modernitás nagy elbeszéléseinek hitelvesztése a nemzetállam represszív politikai mechanizmusainak is a végét jelenti, sőt némelyek szerint a politika végét is; legalábbis a modernitásban megszokott formájának a végét. Kérdés, hogy amennyiben ez a hipotézis igaz, milyen politikai egység lép a nemzetállam helyére. Az utóbbi években egyre többet hallani arról, hogy a politikai közösség integrációs keretének szerepét esetleg a premodern politikatörténetből jól ismert birodalom töltheti be. Meglepő fejlemény ez; a Szovjetunió felbomlását a 90-es évek elején még az utolsó birodalom kimúlásaként ünnepelték. Az 1989 utáni évtized történései azonban sokakat elgondolkoztattak: vajon tényleg ez az átalakulás helyes olvasata. A wesztfáliai béke nyomán kialakult, s a szuverén nemzetállamokra alapozott - a lényegében már Hobbes által felvázolt - nemzetközi rend eltűnése után a világpolitikai porondon hegemónként vagy magányos szuperhatalomként tevékenykedő USA szerepének leírására sokak szerint alkalmasnak látszik a birodalom fogalma, még akkor is, ha ebben az esetben nyilvánvalóan nem premodern birodalomról van szó. Jelzésértékű, hogy az Amerikát jelenleg irányító neokonzervatív elit folyóirataiban az ezredforduló környékén hosszas vita bontakozott ki: vajon Amerika a régi birodalmak örökösének tekinthető-e vagy sem. Ennek hangvételét jól érzékelteti - az egyébként doktori disszertációját annak idején a nemzetállamra alapozott nemzetközi rendszerről író - Henry Kissinger írásának címe: Amerika a csúcson. Birodalom vagy vezető?

    A birodalom-problematika nagy igényű elméleti feldolgozását kísérelte meg a Michael Hardt-Toni Negri szerzőpáros 2000-ben megjelent Empire című könyvében. A Harvard University Press gondozásában megjelenő kötet az esztendő bestsellere lett: napok alatt eltűnt a könyvesboltokból, a kiadó nem tudta kielégíteni a váratlan igényt, ezért honlapjára feltette a kötet ingyenes, bárki által letölthető, digitális, pdf-formátumú változatát. Az interneten vitafórumok alakultak a könyv témájához kapcsolódva, rengeteg recenzió és tanulmány látott napvilágot. Az írás önmagában aligha magyarázhatja ezt az érdeklődést. A szöveg enigmatikus volta, a sokszor konfúzus, posztmodern jelleg, a nehezen követhető gondolatmenetek nemigen indokolják a könyvet övező lelkesedést és figyelmet. Már csak azért sem, mert a szerzőpáros sem tartozik a politikai gondolkodás mainstreamjéhez: kifejezetten radikális baloldali szerzőkről van szó, akik azonban jól ráéreztek a korhangulatra. Kettejük közül az olasz Toni Negri jóval ismertebb. A hetvenes években az olaszországi, radikálisan baloldali operaista mozgalom egyik ideológusa volt, akit Aldo Moro meggyilkolása után azzal a váddal fogtak perbe, hogy az erőszak ideológusaként összeesküvést szervezett az államrend megdöntésére. Több év börtönbüntetésre ítélték, az olasz radikális párt képviselői mandátuma óvta meg a börtönbe kerüléstől, majd amikor az olasz parlament megszüntette képviselői mentességét, Franciaországba emigrált, ahol Mitterand elnök politikai menedékjogot adott az elítélt radikális baloldaliaknak. Itt ismerkedett meg a francia posztstrukturalizmus olyan képviselőivel, mint a gondolkodására - Foucault mellett - nagy hatást gyakorló Gilles Deleuze vagy Felix Guattari. Itt lett tanítványa a későbbi szerzőtárs, a jelenleg Amerikában irodalomkritikát tanító, korábban napelemszerelőként működő Hardt is.

    Az Empire kiindulópontja, hogy a modernitás befejeződött, s a most beköszöntő posztmodern korban a politikai gondolkodásnak újra kell értelmeznie a szuverenitás, a legitimitás, vagy a demokrácia fogalmát. Ezt az alaptételt neomarxista, erősen aktivista attitűd színezi, a könyv ugyanis olyan posztmodern Kommunista Kiáltvány akar lenni, amely nemcsak a jelen politikai diagnózisát rajzolja meg, hanem a globális léptékű digitális techno- vagy információs kapitalizmus végét is megjövendöli.

    Posztmodern és marxista szemléletmód kapcsolódik - egyik bírálója posztmarxizmusnak nevezi -, amennyiben a szerzők egyszerre állítják, hogy a kapitalizmussal összefonódó demokratikus nemzetállam elveszíti korábbi szuverenitását és képtelen működési mechanizmusainak további legitimációjára, továbbá, hogy a nemzetállam kimúlása korántsem jelenti a kapitalizmus végét. A lényeg, hogy szuverenitás, demokrácia és legitimitás fogalmait immáron új politikai térben, mégpedig a Birodalom politikai terében kell értelmezni. Ez azt jelenti, hogy a modernitás bináris kódokra épülő alrendszerei többé nem működőképesek. A politikai filozófia számára ez azzal a következménnyel jár, hogy a külső és belső, vagy a barát és ellenség megkülönböztetésre épülő gondolkodásmód érvénytelen. Ez a tétel radikális szakítást jelent a modern politikai gondolkodás több száz éves hagyományával. Ugyanis az európai tradíció alapvető fogalmi sémája Hobbes óta az a koncepció, hogy a politikai közösség kerete a nemzet és a szuverenitás elvét összekapcsoló, népességét homogenizáló nemzetállam, melynek legitimációja azonban Hardt és Negri szerint sajátos körben forog. A nemzetállam ugyanis először megteremti a modernitás autonóm individuumait egyneműsítő homogén népességet, majd ez a homogén népesség a demokratikus politikai mechanizmusok segítségével legitimálja a nemzetállamot. A teóriához olyan modernitáskoncepció kapcsolódik, melyben a modernitás két egymást opponáló trend összefonódásaként jelenik meg. Az első a magának törvényt adó autonóm, Kant által leírt individuum születése, a másik az ezen individuumok szabad és kreatív közösségét transzcendáló, uralma alá hajtó szuverenitás, amely a későbbiekben az etnikai elvre épülő nacionalizmussal kiegészítve naturalizálja a politikai közösséget. A szabad individuum önszerveződésére építő teória politikai filozófusa Spinoza, míg az állami szuverenitásra épülőé Hobbes. Sokaság és Leviathán ellentéte ez, amely Rousseau-nál egyetlenegy politikai elmélet belső ambivalenciájaként jelenik meg, hiszen az ő közvetlen demokráciára alapozott republikanizmusa végül az egyéni akaratoktól megtisztított volonté general által konstituált szuverenitásban oldódik fel.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 8   »   Cézárok kora?
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911