Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2006 / 5   //    «    3    » 
Kovács Gábor
Az egydimenziós ember esete a technokráciával
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Az újbaloldal rendszer- és technológia-kritikája a hatvanas években

(részlet)

 

Az ötvenes évek második felének ideológiai apálya után az újbaloldal váratlanul jelent meg a politikai színen. Meglehetősen közkeletű vélekedés volt, hogy az ideológiák kora véget ért, s a politikai kérdések már nem képesek olyan szenvedélyeket ébreszteni, mint korábban. Tudjuk, az ideológia végéről szóló jóslatok tévesnek bizonyultak. Az ötvenes évek után a nyugati világban társadalmi és ideológiai értelemben egyaránt mozgalmas időszak következett. Az újbaloldal az Amerikai Egyesült Államokban született, de hamarosan megjelent Nyugat-Európa országaiban is, és komoly hatással volt a kelet-európai marxizmusra. A tény, hogy az újbaloldal a társadalmilag és politikailag nagyon különböző USA-ban, Franciaországban és Nyugat-Németországban szinte egyszerre tűnt fel, továbbá hogy mindenütt összekapcsolódott a diákmozgalmakkal, önmagában is jelzi, hogy volt közös társadalmi-ideológiai közeg.

    A különbözően fejlett országok társadalmi rétegződését mutató statisztikák a maguk ellentmondásaival együtt is jelezték, hogy csökken a hagyományos, többnyire fizikai munkát végző munkásosztály létszáma, s dinamikusan nő a bonyolultabb technológiai apparátusokat kezelő és kiszolgáló alkalmazotti rétegeké, vagyis a tudás és a szakképzettség szerepe ugrásszerűen nagyobb lett. Mindez a technológia szerepére irányította a figyelmet. A hatvanas évek újbaloldali technológia-kritikájára jelentős hatást gyakorló Jacques Ellul állította, hogy a technológia imperativusa minden egyéb tényezőt maga alá gyűrve határozza meg a modern technológiai társadalom szerkezetét. Ő dobta be a köztudatba a technokrácia később oly nagy karriert befutó fogalmát. Úgy vélte, az új korszak uralkodó osztálya a technokrácia, amely a régi, tőketulajdonnal rendelkező uralkodó osztályt háttérbe szorítva, a technológiai hatékonyság legfőbb elvét szem előtt tartva vezeti a társadalmat. Mások, ha nem is mentek ilyen messzire, abban egyetértettek, hogy a hagyományos kapitalizmus társadalmát felváltó új ipari társadalom szerkezetét tekintve alapvetően különbözik elődjétől. Komoly nézetkülönbségek fogalmazódtak meg arról, hogy az új társadalom működésmódjai mennyire demokratikusak. C. W. Mills sok vitát kavaró könyvében a demokrácia színfalai mögött működő hatalmi elitekről írt, Raymond Aron vagy Robert Paul Wolf viszont vitatták ezt a tézist, és az ipari társadalom nyugati formáját pluralisztikusnak és demokratikusnak tartották. A liberális Raymond Aron úgy nyilatkozott, hogy ha összehasonlítjuk az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió jelenlegi állapotát azzal, ami a köztársaság alapító atyáinak, illetve a szocializmus 19. századi prófétáinak szeme előtt lebegett, az Egyesült Államok közelebb van az eredeti elképzelésekhez.

    Az újbaloldal teoretikusai megállapították, hogy a munkásosztálynak már nincs forradalmi ereje, mert integrálódott a kapitalizmusba. Ez azonban a marxi elmélet egyik alaptételének revízióját igényelte. Arról a tézisről van szó, amely szerint a kapitalizmus megdöntése a munkásosztály történelmi hivatása, vagyis ez az osztály lesz a szocialista forradalom szubjektuma - ironikus kifejezéssel: a kapitalizmus sírásója. A problémát kétféleképpen akarták megkerülni. Vagy megkíséreltek más csoportokat megtenni a jövendő forradalom hordozójának - a diákságot vagy más marginális helyzetű réteget -, vagy megpróbálták bizonyítani, hogy - bár társadalmi pozíciója megváltozott - mégis a munkásosztály lehet a leendő forradalmi átalakulás hajtómotorja. Ez az elképzelés hívta életre az új munkásosztály koncepcióját, amelyre az amerikai újbaloldal írói is hivatkoztak, de a politikai gondolkodásra mindenekelőtt a francia André Gorz és Serget Mallet által kifejtett formájában hatott. A teória kiindulópontja, hogy a technológia fejlődése maga után vonja a munkásosztály szakképzettségének erőteljes emelkedését; ez viszont olyan új igények és szükségletek kialakulását segíti elő, amelyek az új munkásosztályt érdekeltté teszik a kapitalizmus megdöntésében.

    Alain Touraine az osztályszempontok mellett a különböző szervezeti hierarchiák növekvő társadalmi szerepére hívta fel a figyelmet, valamint arra, hogy a modern kapitalizmusban a munka csak az egyik integráló tényező, s hogy az individuális és csoportidentitásnak egyre erőteljesebb eleme a fogyasztás. Touraine ezzel kapcsolatban a hatvanas évek baloldali gondolkodásának kedvenc toposzát használta, s azt a konklúziót vonta le, hogy a kizsákmányolás társadalmát az elidegenedés társadalma váltotta fel. Ő is felhívta a figyelmet a technokrácia növekvő társadalmi súlyára, illetve arra, hogy míg korábban a tulajdon volt az uralkodó osztályhoz tartozás kritériuma, most ezt felváltja a felsőfokú oktatási intézményekben megszerezhető szakképzettség.

    Ugyancsak Touraine mutatott rá - komparatív módon vizsgálva a hatvanas évek diákmozgalmait -, hogy jóllehet a különböző országok oktatási krízise mögött nagyon eltérő társadalmi-politikai állapot húzódik meg, mégis közös a technológiai társadalom igényei szerint életre hívott egyetemi tömegoktatás, az egyetemi ifjúság növekvő társadalmi szerepe, de egzisztenciális bizonytalansága is, valamint az egyetem bürokratizálódása miatti frusztráció.

    De mit is jelentett a hatvanas évek újbaloldalisága, s miben különbözött a hagyományos baloldaltól? Az Amerikai Egyesült Államoknak kitüntetett hely jutott ebben a történetben, s itt a közvetlen előzmény éppen a régi, hagyományos baloldaliság szétesése volt. A hatvanas évek elején a néger polgárjogi mozgalomra, a hagyományos universityt felváltó megaversity létéből következő oktatási válságra, valamint a kiépülő fogyasztói társadalom növekvő életszínvonalának tényeire már nemigen lehetett választ adni a marxi elnyomorodási elmélettel. Massimo Teodori, az amerikai újbaloldal kutatója dokumentumgyűjteményének monografikus igényű bevezető tanulmányában öt olyan ismérvet sorolt fel, amelyek szerinte a new leftet megkülönböztetik történelmi elődjétől. Ezek a következők: 1. Erős igény az egyén morális forradalmának megvalósítására, amely összekapcsolódik az élet összes területére kiterjedő nonkonformizmussal, végső soron az életmód forradalmával. 2. Története során az egyes elszigetelt tiltakozó akciók fokozatosan átfogó mozgalommá nőttek össze, a korporatív liberalizmus technokrata rendszerét bírálva radikalizálódtak, és elutasították a "Rendszert". 3. A mozgalom radikalizálódása során fokozatosan elvetette a nyomásgyakorlásra és az érdekalapú koalíciókra törekvő politikát, és inkább a közvetlen akciót tekintette a posztindusztriális társadalomban megfelelő politikai módszernek. 4. A mozgalom határozottan nem ideológiai jellegű, a problémák megoldására nem kínál koherens és kötelező jellegű doktrínát, ám különböző csoportjai egyaránt vallják a participatív demokrácia eszméjét. 5. A new left szervezeti értelemben elhatárolja magát a régi baloldaltól, ugyanis elveti az avantgárd jellegű ideológiai párt és az ezzel járó fegyelmezett párttagság gondolatát. Decentralizált, a szervezeti és strukturális pluralizmus híve. A tagszervezetek működésükben a közvetlen demokrácia önkormányzati alapelveit követik, elutasítják az intézményesült politikai bürokráciát, a vezetők és a tagok megkülönböztetését. A mozgalom nem kizárólagos jellegű, az ideológiai pluralizmus híve. Teodori rámutat arra is, hogy az amerikai újbaloldal szociológiai összetétele is erősen különbözik harmincas évekbeli elődjétől, amennyiben ennek társadalmi bázisát nem a különböző etnikumú bevándorló csoportok adják, hanem az angolszász eredetű amerikai középosztály gyermekei.

    A laza, hálózatszerű jellegből persze számtalan probléma adódott. A spontaneitás, az ad hoc reagálás, a decentralizáltság nagyfokú rugalmasságot tett lehetővé, ám a mozgalom a szó hagyományos értelmében vett országos politikai párttá nem tudott, és - jóllehet erről éles viták zajlottak - nem is akart válni. A dilemma lényege, hogy a hagyományos parlamenti politizálás az újbaloldal filozófus- és diákteoretikusai számára az olyannyira gyűlölt Rendszerbe illeszkedéssel volt egyenértékű, függetlenül attól, hogy ez a Rendszer Johnson Amerikáját, De Gaulle Franciaországát, vagy Erhard Nyugat-Németországát jelentette. Az aktivista jellegű, közvetlen akciókra épülő politizálás viszont nem tudott tartós hatást elérni. Amerikában, de másutt is felmerült az ellenintézmények kiépítésének gondolata; alapegységeik a mozgalom helyi szervezetei lettek volna. A hagyományos politika elutasítása, és az emberi élet egészét átalakító, a politikai szférát átlépő forradalom motívuma viszont összekapcsolódott egy ellenkultúra megteremtésének igényével.

    Roger Scruton a nyolcvanas években az újbaloldali gondolkodókról írott monográfiájában úgy vélte, üzenetük voltaképpen egyszerű. Az újbaloldal alapvető meggyőződése, hogy minden hatalom elnyomó jellegű, ezért a hatalom intézményének felszámolásától várta a társadalmi igazságosság megvalósulását. Ez utóbbit pedig összekötötte a felszabadulás gondolatával. Scruton definíciója persze talán túlságosan is leegyszerűsítő, mert a mozgalomban kétségkívül jelen levő anarchista tradíciót teszi meg közös ismérvnek, ám vitathatatlanul igaza van abban, hogy központi elem az egyéni felszabadulás-felszabadítás mozzanata. Ebből következik az egyént felszabadító forradalom motívuma, amely két dolgot is jelentett az újbaloldal gondolkodóinak. Egyrészt a politikai intézmények forradalmát, amelytől a burzsoá képviseleti demokrácia látszatintézményeinek megszüntetését, de legalábbis reformját, a decentralizált jellegű hatalomgyakorlást lehetővé tevő közvetlen vagy participatív demokrácia megvalósítását várták. A politikai forradalmat azonban nem tartották elégségesnek, úgy vélték, hogy össze kell kapcsolódnia az életmód forradalmával. Itt hangsúlyozták a fiatalok szerepét, az új nemzedéket sokszor osztályként emlegették, mégpedig a marxi elméletben a rendszerbe integrálódó munkásság szerepét átvevő forradalmi osztályként. Ezek az elképzelések - tehát forradalom, elidegenedés, participáció és antikapitalizmus - sajátos eszmetörténeti összefüggésbe ágyazódtak. Mindenekelőtt a nagyon lazán értelmezett marxizáló tradíciót kell itt említeni, középpontjában az 1844-es Marx-féle Gazdasági-filozófiai kéziratokban kifejtett elidegenedés-elmélettel, szembeállítva a fiatal Marxot, a filozófust és az idős Marxot, a közgazdászt. Trockij és az anarchista szocializmus eszméi hatottak, és - mindenekelőtt Nyugat-Németországban - a húszas évek ún. baloldali kommunizmusa, főleg Karl Korsch és Lukács György, utóbbi elsősorban a Történelem és osztálytudat című fiatalkori könyvével. Nyugat-Németországban közvetlen befolyása volt a frankfurti iskolának az újbaloldalra és a diákmozgalomra, jóllehet ez a kapcsolat korántsem volt konfliktusmentes; elegendő utalni Habermas és Marcuse vitáira a diákokkal. A frankfurti iskola kritikai elmélete azonban jelentős mértékben meghatározta az amerikai újbaloldal kapitalizmus-kritikáját is, hiszen az iskola a nácizmus elől Amerikába menekült, így a háború alatt megjelent, de hatását a hatvanas években kifejtő könyv, Adorno és Horkheimer műve, A felvilágosodás dialektikája a fasizmus mellett az amerikai élményekből táplálkozott. A mű kultúriparról szóló, talán legtöbbet emlegetett fejezete pedig mindenekelőtt a modern amerikai kapitalizmus manipulációs mechanizmusait és társadalomintegráló módszereit kritizálta. Az iskola első generációjához tartozó Herbert Marcuse - egy ideig az újbaloldal és a diákmozgalom ünnepelt filozófusa - hatvanas évekbeli, angolul írott és Amerikában megjelent műveiben, az Erosz és civilizációban, vagy Az egydimenziós emberben ezt a kritikai hangnemet folytatta, tudatosan elegyítve a marxi koncepciót és a freudizmust. Franciaországban a hatvanas években Jean-Paul Sartre kísérelte meg a marxi elmélet újraértelmezését; ő a marxizmust az egzisztencialista hagyománnyal próbálta ötvözni.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2006 / 5   »   Az egydimenziós ember esete a technokráciával
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911