Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2008 / 10   //    «    8    » 
Mund Katalin
A demokratikus tudásátadás és az áltudományok
esszé (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


A tudomány határai című könyv tudománytörténész és tudományfilozófus szerzői a tudomány és áltudomány viszonyát vizsgálják elméleti és gyakorlati szempontból. Döntéseinket ugyanis többnyire szakértők véleményére alapozzuk, akikről feltételezzük, hogy a lehető legmegbízhatóbb tudással rendelkeznek az adott kérdésben. De hogy mit jelent a megbízható tudás, hol húzódnak a tudományosság határai, és egyáltalán: kijelölhetők-e pontosan ezek a határok - kérdéses. A szerzők vázolják a tudományfilozófia, a szociológia, valamint a tudománytörténet álláspontját, a problémakört konkrét esettanulmányokkal is illusztrálják. Olvashatunk az asztrológiáról, az akupunktúráról, a parapszichológiáról, az evolúciót övező vitákról éppúgy, mint a történelemtudományban megjelenő klasszikus áltudományos elképzelésekről, pl. a Holocaust tagadásáról vagy Dan Brown elhíresült bestselleréről, a Da Vinci-kódról. A szórakoztató, olvasmányos könyv végén a szerzők a nyilvánosság szerepét hangsúlyozzák, s úgy vélik, csupán ez segítheti a laikust, hogy a sokféle tudástípus között válasszon, és eldöntse: betegség esetén sámánhoz, akupunktőrhöz vagy valódi orvoshoz fordul, iszik-e pi-vizet, vásárol-e mobiltelefon antenna-leárnyékolót, vagy fogyaszt-e génmanipulált élelmiszert.

    A szerzők kétféle tudományfelfogást állítanak szembe. Az ún. deficitmodell szerint az emberek feje üres, nem tudnak semmit a tudományos eredményekről, ezért pótolni kell az ismeretek hiányát, vagyis az a feladat, hogy minél több tudást adjunk át. Ha az emberek tudományosan műveltek, elfordulnak az asztrológiától, mert babonaságnak tekintik. A hatékony ismeretterjesztés megoldja az áltudomány problémáját. A modell szerint egyirányú folyamatról van szó, melyben a kész tudás a tudósoktól a laikusok felé áramlik.

    Az ún. kontextusmodell ezzel szemben figyelembe veszi, hogy a laikusok nem általában véve kíváncsiak a tudományos eredményekre: kérdéseik mindig valamilyen társadalmi kontextusban vetődnek fel. A tudomány sem zárt egész, hanem a társadalmi környezettel folyamatosan kölcsönhatásban működő, formálódó tudásanyag. A tudomány célja, hogy olyan tudást termeljen, amilyenre a közösségnek szüksége van.

    Míg a deficitmodellben a laikus tanítóként tekint a tudósra, aki megmondja, mi hogyan van a világban, addig a kontextusmodell laikusa szakértőként kezeli a tudóst. Az előbbi esetben az a fontos, hogy ki mennyire ért a tudományhoz, vagyis a tudományos műveltség kérdése kerül előtérbe. Az utóbbi esetben viszont a szociális műveltségen van a hangsúly: hogyan válasszák ki a laikusok azt a szakértőt, akiben megbízhatnak, és miként kezeljék az egymásnak ellentmondó álláspontokat.

    A magyarországi döntéshozók persze a kényelmesebb megoldást választották: a deficitmodellt részesítik előnyben. A diák kiszolgáltatott a tananyaggal szemben, és arányait tekintve egyre kisebb óraszámban kell egyre nagyobb tudásmennyiséget elsajátítania. Tudása így meglehetősen töredékes, hisz csupán ízelítőt kap a különféle tudományterületek eredményéből, amelyek ráadásul egyáltalán nem is érdeklik, mert nincs közük a hétköznapi életében felmerülő problémáihoz. Ugyanakkor az iskolában rákényszerített tekintélyelvűség hatására alattvalóvá nevelődik, aki nem kérdőjelez meg semmit.

    A könyv szerzői nagyon határozottan a kontextusmodell mellett teszik le voksukat, így a deficitmodellt érintő kritikákat ismertetik. Első érvük, hogy a felmérések szerint a laikusok tudományos műveltsége és áltudományok iránti fogékonysága független egymástól. A tájékozottabb emberek között ugyanannyi az asztrológiahívő, mint a műveletlenebbek körében.

    Másik fontos érvük, hogy a deficitmodell alapvetése, amely szerint az emberek semmit nem tudnak, téves: a fejük színültig van a hétköznapi életükhöz szükséges ismeretekkel. A laikusok mindennapos problémái ugyanis egészen mások, mint a tudományos kérdések. Vagyis az emberek csöppet sem tudnának jobban megbirkózni hétköznapi gondjaikkal, ha több tudományos ismerettel rendelkeznének. Amit semmi nem igazol inkább, mint hogy a tudósok sem sikeresebbek hétköznapi feladataik ellátásában, sőt: ha a szórakozott professzor ismert alakjára gondolunk, a tudományos ismeretanyag túltengése akár hátrányos is lehet a köznapi lét szempontjából.

    A tudományos ismeretterjesztés is számos problémát vet fel. Nem csupán (nem elsősorban) az oktatáson múlik, milyen ismereteink lesznek, hanem a különböző érdekcsoportok közötti erőviszonyokon: minden csoport a saját vízióját igyekszik ránk tukmálni. Például az olyan népi bölcsesség, mint hogy az alma egészséges (lásd az angol közmondást: An apple a day keeps the doctor away, azaz Mindennap egy alma, és nincs szükség orvosra) az erős almatermesztő- és kereskedőlobbi révén terjedt el. Szinte azt mondhatnánk, minél többet tudunk a tudományról, a szakértők annál könnyebben manipulálhatnak.

    Az új tudományos eredmények általában a médián keresztül jutnak el az emberekhez, s javarészt olyan mondatok formájában, mint: "amerikai tudósok megállapították..." - vagyis autoriter "fekete dobozként". Amiből nem derül ki, hogyan születnek a tudományos tények, miként befolyásolja a tudományos megismerést annak társadalmi dimenziója, s nem utolsósorban: milyen folyamatok alapján válik valami egyezményesen elfogadottá. Így ha a laikus áltudományos állítással találkozik, nem tudja, miért válassza inkább a tudományos állításokat (a tekintélyelven felül), s hogy miként különböztesse meg a tudományt az áltudománytól. Ezért a szerzők úgy gondolják, inkább a tudomány működéséről kellene tanítani a diákokat, s nem tudományos tényeket sulykolni a fejükbe.

    Bár szimpatizálok a demokratikus tudásátadás gondolatával, azt hiszem, veszélyes, ha az elsajátítandó tényanyag tovább csökken. Mindannyian, akik az oktatás megreformálásán gondolkodunk, a régi, hagyományos oktatási rendszerben nevelődtünk. Ezért vannak egyáltalán gondolataink és kérdéseink. S mert van tudásbázisunk, tudjuk, egy-egy kérdésre hol keressük a választ. Ha ezt a tudásbázist csökkentjük, az egyénnek egyre kevesebb kérdése lesz. Nem lesz érdeklődésének tárgya, amit kutatni akarna. Pontosabban, csak a hétköznapi vélekedéseiből kiindulva fogalmaz meg hétköznapi problémákat, amelyeknek vajmi kevés köze lesz a tudományos kérdésekhez. Persze, jó és fontos, hogy a laikus ne fekete dobozként fogadja el a tudós állításait, inkább a tudás-előállítás szociális, intézményi hátterével legyen tisztában. Hiszen így számos mítosz is romba dől, és megmutatkozik a tudomány igazi arca. De milyen ez az arc?

    A tudományszociológusok számos esettanulmány elkészítése során megfigyelték, hogy a tudós "indexikális gondolkodó", vagyis a helyzetek és viszonyok véletlenszerűsége határozza meg tudományos tevékenységét, így a tudományos termékek nem speciális, tudományos racionalitásból születnek. Az indexikalitás egyik jellemzője a kutatói opportunizmus. Karin Knorr-Cetina például barkácsolóhoz hasonlítja a tudóst, aki az adott helyen rendelkezésre álló dolgokból bütyköl valami működőképeset. A projekteket sem lehet racionális terv szerint megvalósítani, mert attól függően, hogy éppen milyen berendezés található, milyen eszközök, anyagok szerezhetők be, milyen költségek adódnak, a kutatómunka során sajátos kitérőket kell tenni. Persze a tudósok is tisztában vannak a szituációs véletlenekkel, és igyekeznek ezeket a maguk javára fordítani. Az egyik kutató például azt használta ki, hogy a laboratóriumban egyedül ő tudott orosz nyelvű cikket olvasni.

    A szigorú módszertani szabályokat helyenként interpretálják aszerint, hogy mi a cél, és az aktuális kutatás miként működik. A kutatási folyamat nem osztható technikára és tudományra, mert nincs szilárd magja, amely legalább elvben független maradna a folyamat körülményeitől. Fontos szerepet kapnak a helyszínen folyó tárgyalások, megbeszélések, beszélgetések.

    Vagyis a tudomány - ellentétben a kialakított mítosszal - bizonytalanságokkal, ad hoc megoldásokkal teli. A könyv szerzői is hosszan elemzik, miféle szűrőkön kell átjutnia egy tudományos állításnak, hogy a szakmai közeg elfogadja. Hangsúlyozzák, hogy a tudományban "szigorú minőségellenőrzési szokások" alakultak ki. A kutatásokhoz az anyagi támogatást pályázatokkal lehet megszerezni, s ha a pályázat nem elég színvonalas, a kutató nem kap pénzt. A kutatás fázisairól szakmai konferenciákon számol be, ahol kollégái kritikáival szemben kell megvédenie munkáját, majd az eredményeket öszszegző kéziratot is több bíráló nézi át, mielőtt a szakmai folyóirat leközölné. Ezek a szokások biztosítják, hogy mindazok az ad hoc döntések és eljárások, amelyekkel a tudós az eredményhez eljutott, a sokféle bizonytalanságtól megtisztítva, valódi tudományos eredményekként jelenjenek meg.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2008 / 10   »   A demokratikus tudásátadás és az áltudományok
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911