Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 8   //    «    3    » 
Kováts Albert
A könyvespolc
próza (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Vegyük, mondjuk, a könyvespolcot. A könyvespolc legnagyobb szobánk leghosszabb falát foglalja el. Ezt a leghosszabb falat ugyan középen ajtó szakítja meg, miáltal inkább csak két rövidebb falszakaszról beszélhetnénk. Ám errõl senki sem tud, a látszat szerint ez a leghosszabb fal, mert a polc jótékonyan elrejti azt a kétszárnyú ajtót, amely a másik szobába vezetne, ha a polc engedné.

    A polcot magam csináltam. Méghozzá kézi fűrésszel nyiszatolva a deszkákat. Pénzem nem volt villanyfűrészre, ha egyáltalán lehetett akkoriban ilyen luxuscikket magánszemélynek vásárolnia. Ámbár tudok ilyen példát; Dezsõnek van egy szovjet villanyfűrésze, gyakran emlegeti, szinte hivalkodik vele, hogy õ milyen puritán, íme, neki jó a 30 éves fűrészgép is. Ezzel szokta megutált, megunt képeit szétvágni. Aztán kiállítja a darabkákat. Ez olyan avantgárd gesztus. Lehetséges, hogy õ akkoriban vette a gépet. Végtére is Dezsõ igen leleményes, vagy ahogy õ mondja magáról, intelligens ember. Szeret mindent maga csinálni, a bútoroktól a képkeretekig, mindent. Nem ad ki pénzt fölöslegesen. Talán az autóját is úgy szerezte be alkatrészenként, s a műteremben szerelte össze. Amikor a műterem elõzõ lakója, özvegy Diener-Dénes Rudolfné fölkínálta megvételre a műtermi asztalt, Dezsõ azt mondta, neki nem kell, tud õ asztalt csinálni, ha szüksége van asztalra. Megcsinálta saját életmű-katalógusát is, minden lehetõ módon: elõbb kartotékon, dián, majd haladva a korral, számítógépes programban. "Minden művem naprakészen az interneten." Megcsinálja az utóéletét is. Megjegyzendõ, azt az asztalt aztán én vettem meg. Nekem nincs műtermem, legalább műtermi asztalom legyen. Meg aztán épp elég volt a könyvespolcot megcsinálni. Ez a fenyõfa asztal annyiban műtermi, amennyiben két nagy fiókját pontosan rajzlap-méretűre csináltatta a leleményes Diener-Dénes Rudolf festõművész (1889-1956). A festõk ilyen intelligens emberek. Az asztal lapján a festõszeres üveg aljának régi, odaszáradt karikái, a mester anyaggal való egykori küzdelmének tanúi. Sajnos, az asztalnak nincs igazán jó helye nálam; állandóan helyhiánnyal küzdök. Elõre érezhettem, hogy így lesz, mert kerekeket szereltem a lábaira, így viszonylag egyszerű a mozgatása. Egy darabig az ablaknál volt; ám oda túl hosszúnak bizonyult, kihasználatlan zug keletkezett mögötte. Most a könyvespolc elõtt áll; nem tudok a könyvekhez férni miatta. Méghozzá különösképp pont a művészeti könyvek részlege elé került, máshol még annyira se lett volna alkalmas. Ha valami nagyon kell, percekig tartó rámolásba kezdek, vagy bonyolult tornamutatványra kényszerülök. Hát még, ha hozzáteszem, hogy a polc és az asztal közé egy festõállvány is be van szorítva. Mozdulatlanságra kárhoztatva pusztán félig vagy nem teljesen elkészült képek demonstrálását szolgálja. A kép ugyanis, ha valaki nem tudná, nézés által alakul. Olykor hetekig változatlan, majd egyszerre megindul rajta valami, s akkor már olyannyira kézenfekvõ az, aminek korábban nem volt megoldása. Még mást is mondhatnék; a másik festõállvány, amin dolgozom, ugyancsak akadályozza a hozzáférést a könyvekhez, közelebbrõl a magyar próza részlegéhez (legalul, a magas polcon a Budapest-tárgyú albumok, nagyalakú művek vannak). Az asztal és a könyvespolc közti hézag, ami a közbülsõ festõállvány miatt nem szűkíthetõ, önként kínálkozik a lealapozott táblák, keretek ideiglenes elhelyezésére. Ez persze tovább fokozza a nehézségeimet, ha egy bizonyos könyvet szeretnék kiemelni, mert pontosan tudom, hogy ott kell lennie.

    Ha nehezen megközelíthetõ is, mindenesetre áll a könyvespolc, és többé-kevésbé rendezetten foglalják el helyüket rajta a könyvek. Alig vártam, hogy elkészüljek a polccal; bepakolni, fenét bepakolni; gondosan rakosgatni, keresgélni, válogatni, mi, hová, mi mellé való, nagy élvezet. Közismert talán, hogy a könyvrendezés nagyszerű idõtöltés; az órák észrevétlenül telnek; fontos tennivalók tolódnak el a bizonytalan jövõbe, miközben megállsz egy-egy régen kézbe vett kötettel, s újraolvasod benne az ismerõs sorokat. (Vagy ismeretlen részeket fedezel fel.) Mint mindenben, akadnak nehézségek itt is: például amikor nem fér el, aminek pedig veszettül el kellene férnie ott, ahol eltervezted; vagy méretbeli gondok merülnek fel, amik a könyvek eltérõ alakjából fakadnak. E gondok megoldása ugyancsak idõigényes feladat; szükség volna ilyenkor egy festõ intelligenciájára. A tapasztalat szerint forró nyári délutánok a legalkalmasabbak a nehézségek megoldására, amikor is mindenki nyaral valahol, a telefon nem csörög, az oldalazó fény betűz az ablakon, felragyog a szoba, és a mennyezet alatt is jól látható minden sor, amikor félmeztelenül lapozgatsz a létra tetején.

    A legrémesebb a lukak fúrása volt a csavaroknak. Ezt ugyanis kézi fúróval csináltam, villanyfúróm sem volt. Most már van villanyfúróm - ezzel jóban vagyok, az apósomtól örököltem, remek darab -, van kézi fűrészgépem is, de nem szeretem használni. A Kiállításokat Kivitelezõ Ipari Vállalatnál jelen voltam a gépműhelyben, amikor a szalagfűrész egy fiatal gépmunkás két ujját vágta le. Ordítva rohant ki az udvarra, csonka kezét maga elé tartva. Hú, az elég borzasztó. Az ember nem is igen ér rá sajnálkozni vagy együtt érezni, mert annyira lefoglalja az önkéntelen átélés, mintha az õ ujját vágta volna le a gép. Vagy pont ezt hívják együttérzésnek? Legszívesebben világgá szaladnál ilyenkor.

    Talán szögelni is lehetett volna a polcot, de az volt az elhatározásom, hogy tartós, szolid, polgári gyártmányt készítek. Emlékeztem olyan esetre, amikor a könyvek súlya egy idõ után kilazította a szögeket, végül leszakította a polcot. A csavarok a függõleges deszkákhoz erõsítik azokat a kis lécecskéket, amelyekre a polcok nehezednek. Az eltelt évek arról tanúskodnak, hogy ez jó megoldás. Csapolásról, vagy más, igényesebb műveletrõl szerszám, berendezés híján természetesen nem lehetett szó. Meg az idõ is sürgetett. Ott állt halmokban a sok könyv, és a közös szobánk se lehetett a végtelenségig asztalosműhely. És még valami: elõnye is van a kezdetleges asztalosmunkának. Arra gondoltam, egy esetleges költözésnél nem kell szétverni az egészet, csak finoman szétszedni; a polcok deszkái nincsenek a függõleges tartókhoz erõsítve. Nem mintha kilátás volna valami költözködésre. Ha utánaszámolok, jövõre lesz negyven éve, hogy itt lakom. A leghalványabb gondolatát is utálom a költözködésnek. Borzalmas lenne. Ez a rengeteg könyv, például. Ildikó mesélte, hogy költözésekor több mint ötven banános doboz telt meg könyvekkel. Amikor a harmadik emeletrõl már a kocsin volt mind, az egyik szállítómunkás azt mondta: "csak három könyvem van, de azt is kidobom".

    Pénzt csak a lécekért adtam, a deszkák évek szorgos gyűjtögetésének ragyogó eredményei. Végtére is az ember, ha kis intelligencia van benne, lehetõleg nem ad ki fölöslegesen pénzt. Régi bútorokat vertem szét, például. Meg lomtalanításnál bukkantam ragyogó stelázsikra. Remek puhafa deszkák akadnak a régi bútorokban. Kivételként Irén ismerõseitõl, bizonyos Erdészéktõl vettem pár szál deszkát igen olcsón. Láthatóan kölcsönösen szívességet tettünk egymásnak, egy nagyobb lakásfelújítás után voltak éppen; a deszkák fölöslegessé váltak számukra, foglalták a helyet. Izgága nyugdíjas házaspár. Ömlött belõlük a panasz, "mennyi a gond egy lakással". A festés rengeteg piszokkal jár, a fürdõszobában mi mindent kellett kicserélni. És ami a legjobban hiányzott, éppen azt nem lehetett kapni. Biztos, hogy becsapták õket az iparosok. Minden annyira drága. Most meg a takarítás. Az ember meg tudja érteni az ilyen gondokat. Viszont meg kell mondanom nyíltan, azok a deszkák, amiket tõlük kaptam, a legvacakabb deszkák voltak az összes közt; iszonyú kemények és csomósak, vért izzadtam, amíg fúrtam a lukakat a csavaroknak, pedig fenyõfának mondták. Rengeteg deszka gyűlt öszsze különben. Kellett is. Képzelhetõ: nyolc polc egymás fölött és a szoba teljes széltében. Nem mindenhol; az egyik helyen egy régi ajtós komódfélét építettem be alapzatnak. Tervezésnél a meglévõ deszkahosszakból kellett kiindulnom. Így adódott hat függélyes tartó, ami öt, különbözõ szélességű polcrészt szakaszol. Hát persze, az asztalosmunkát gondos tervezés elõzte meg. A polcrendszer lehetõ legnagyobb befogadóképessége érdekében a polcmagasságoknál a gyakori könyvméreteket vettem figyelembe. Ennek a megoldásnak azonban hátránya, hogy a tárgyuknál fogva összetartozó művek nem mindig tudnak egymás mellé kerülni. Különösen a versköteteknél kirívó a méretkülönbség. A magyar költõknél kénytelen voltam kivételt tenni, és helytékozló módon azonos, nagy belmagasságú polcokon elhelyezni minden verseskötetet. Mégiscsak abszurd história lett volna, ha van kis Weöres-polc és nagy Weöres-polc. Kis Pilinszky, nagy Pilinszky. Művészeti könyvbõl meg annyi van, hogy a különbözõ, négy-ötféle méretű kötetek mind megtöltik a maguk polcát, sõt.

    Mert elég hamar, talán már két éven belül kiderült, hogy kevés a hely. Ekkor még lehetett fölfelé terjeszkedni, és a bejárati ajtó magasságáig érõ polcrendszer további három emeletet kaphatott. Ezt megcsinálni gyerekjáték volt az elõzõ tapasztalatok alapján, egy délelõttbe került. Akadt még elég tartalék deszka a pincében. A keskeny ajtót, amit a polcok szabadon hagytak, s amin a leggyakrabban lépünk a szobába, áthidalja az építmény. Ezzel a technikai bravúrral még Vera nagyrabecsülését is kivívtam, aki pedig odáig nem sok érdeklõdést mutatott kézmíves teljesítményem iránt. Arra mindenképpen ügyelnem kellett, hogy a mennyezet alatt elég helyük maradjon a balatonfüredi padlásokon közösen gyűjtött káposztásoknak, ezeknek a feketére kormozódott öblös cserépedényeknek. Ide, a legfelsõ polcra került néhány tejesköcsög és vizeskorsó is, köztük azok, amiket Patkóval cseréltem ghánai faragványokért. Ezeket késõbb Gyõrben láthattam viszont, a kiállított gyűjteményben. "Olyan furcsa érzés mással látni téged", mondja a sláger, ez jut eszembe arról, amikor ugyanott, sok év után, a saját képeimmel szembesültem. Rögtön, a belépésnél rám zúdította magát egy régi, majd elfeledett narancssárga festmény. Aztán persze kerestem a többit, az ismeretségünk során Patkóhoz vándorolt többi képemet. Az egyik kollázst nem találtam a falakon, a gyűjtemény vezetõje sem tudott róla. Nem került a gyűjteménybe. Ez az egyik Übü-kollázs 1982-bõl, az Übü My Love; a gyűjtõ nyilván elcserélte vagy elajándékozta. Így aztán nyomát vesztettem, akár A kincstárban címűnek. Ez utóbbinak regényes története van, bár a történet regényessége nem kárpótol az eltűnt képért. Egy kedves barátnõnknek ajándékoztam, aki nem sokkal ezután, váratlanul, lakását, mindenét, a kollázst a falon hátrahagyva disszidált. Ügyeinek elrendezését, a lakás kulcsát egyik kolléganõjére hagyta, aki a helyet titkos szerelmi találkák helyszíneként hasznosította, egészen addig, amíg kedvese el nem hagyta õt. Ekkor elkeseredésében és haragjában mi telhetett tõle? Eldobta a kulcsot. Csak úgy. Eztán az elrendezendõ ügyek meg a lakás és a kollázs sorsa ismeretlen.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 8   »   A könyvespolc
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911