Liget - irodalom és ökológia

A Liget új, online kiadása a ligetmuhely.com oldalon érhető el.

 

A liget.org 2015 január-tól csak archívumként működik,

minden friss tartalom az új oldalon érhető el.

 

A folyóiratszámok letölthetőek az alábbi címen:

http://ligetmuhely.com/category/liget/mufaj/folyoirat

Tovább a cikkekhez »
 
 
 
2005 / 3   //    «    13    » 
Kovács Gábor
Amerika - a legrégebbi demokrácia vagy posztmodern birodalom
tanulmány (részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


Farkas Attila Márton Fahrenheit 9/11 Magyarország című, a Liget 2004/12-es számában megjelent írásában az Amerikai Egyesült Államokról szóló értelmiségi közbeszéd narratíváját elemzi. Ennek a közbeszédnek a vezérmotívuma - a szerzõ szerint - a kritikai attitűd hiánya, illetve az eltérõ vélemények stigmatizálása. A tanulmányt lezáró gondolatmenethez szeretnék kapcsolódni. Itt ugyanis arra a konklúzióra jut, hogy az Amerikáról folyó hazai diskurzust alapvetõen befolyásolja az a neokonzervatív (vagy ahogyan sokszor emlegetik: neokon) ideológia, amely az ifjabb Bush elnökségével hivatalos kormánypolitikává, mindenekelõtt pedig külpolitikává vált, s mint ilyen megszabja az Egyesült Államok meg a többi ország kapcsolatát. Miközben Farkas Attila Márton megpróbálja összefoglalni ennek az eszmerendszernek a lényegét, saját mondandójának konklúzióját is kimondja. A szokásosnál kicsit hosszabban idézem, hogy kiindulópontként használhassam:

    "Melyek is tehát a neokon világkép fontosabb elemei? Egy kizárólagos igazságba vetett hit, aminek révén a politikum morális és nem praktikus alapú. A fejlõdés és haladás képzete, egy magasabb rendű társadalmi-gazdasági berendezkedés víziója. Erõpártiság, militáns hangvétel, a ?velünk vagy ellenünk? alapállása. Ebbõl adódik, hogy az egyedül üdvözítõ társadalmi-gazdasági modellt, s vele egy értékrendet, világnézetet, kulturális mintákat és gondolkodásmódot importálni kell, sõt akár erõvel is rá lehet kényszeríteni más népekre. A neokon vízió végcélja egy társadalmilag és gazdaságilag - s ezen keresztül kulturálisan is - egységes földgolyó, s a világbéke megvalósulása. A törekvést egy felszabadító szuperhatalom képviseli, amelynek népe a magasabb rendű gondolkodásmódot és mentalitást prezentálja, aminek köszönhetõen ebben az országban félig-meddig meg is valósult a magasabb rendű társadalom felépítése. Azt hiszem, nem kell mindezt túlmagyarázni, minden elemében olyannyira ismerõs az elmekonstrukció: a totalitárius világképek ?eszmeszerkezetével? állunk szemben. Amit az is igazolni látszik, hogy chiliasztikus-utópista messianizmusukat egyfajta evolúciós alapokra helyezett, ésszerű és realista programként adják elõ - akárcsak egykor a bolsevikok."1

    Nyilvánvaló, hogy amikor valamit röviden jellemezni akarunk, egyszerűsítünk, egyes dolgokat kiemelünk, másokat elhagyunk, a kép óhatatlanul elnagyolt lesz - ez mindig így van, amikor madártávlatból szemlélünk valamit. De ez esetben érdemes kissé közelebb hajolnunk a vizsgált jelenséghez, mert az így összefoglalt neokonzervatív világkép mögött másik probléma is meghúzódik; Amerikának magáról és a világról alkotott képe. Ha ezt összevetjük a külvilág Amerika-képével, azt tapasztaljuk, hogy a kettõ nemcsak hogy nem egyezik - ez önmagában még nem különösen meglepõ, hiszen minden nép másként látja magát, mint a külsõ szemlélõk -, hanem sokszor szöges ellentétben áll egymással. Amerika belülrõl nézve köztársaság, a világ legrégebben működõ demokráciája, míg kívülrõl birodalom - fogalmazza meg az alapvetõ ambivalenciát Tamás Gáspár Miklós egyik írásában.2

    Amerika Janus-arcúsága azonban nemcsak a külsõ és belsõ szemlélõ viszonylatában jelenik meg, hanem az amerikai külpolitika formálóinak vitáiban is visszatérõ motívum. Ebbõl a szempontból igen tanulságos végiglapozni az amerikai neokonzervativizmus egyik szellemi műhelyének számító The National Interest néhány utóbbi évfolyamát, mert ezekben mintegy in statu nascendi, a belsõ vitákon keresztül figyelhetjük meg a sajátos világkép formálódását. A folyóirat által rendezett éves szerkesztõségi vacsorákra már az 1990-es évek elejétõl egy exkluzív washingtoni klubban gyűltek össze a manapság neokonzervatívként számon tartott kör tagjai: Jeanne Kirkpatrick, Bill Kristol, Samuel Huntington, Paul Wolfowitz, Norman Podhoretz, Daniel Pipes, Charles Krauthammer, Merty Feldstein, Eliot Cohen, Peter Rodman és mások. Az összejöveteleken gyakran az amerikai külpolitika nagy öregje, Henry Kissinger tartott vitaindítót.3

    A vacsorák egyikén fejtette ki Charles Krauthammer azt az elképzelését, amelyet a Szovjetunió összeomlása inspirált. Ez az unipoláris, Amerika hegemóniája által meghatározott világ tényébõl indult ki. Az ötlet a késõbbiekben - Fukuyama ?történelem vége? - koncepciójához hasonlóan - aztán öszszefüggõ elméletté alakult.4 Szerzõje kezdetben unipoláris pillanatról beszélt, utóbb viszont ebbõl a pillanatból már egy egész korszak lett. Krauthammer szerint egyébként az amerikai külpolitikában négy irányzat van. Ezek mindegyike sajátos gondolkodásmódot jelenít meg: az izolacionizmust, a liberális nacionalizmust, a realizmust, míg a negyedik (saját álláspontja, amelyet õ a sajátosan neokonzervatív válaszként tart számon) a demokratikus globalizmus vagy demokratikus realizmus.

    Az izolacionizmus a két világháború közötti korszak jellegzetes doktrínája volt, amely a 19. századi bezárkózó angol magatartás, a splendid isolation 20. századi változata. A második világháború egyértelműen bebizonyította, hogy ez nem járható út Amerika számára. A jelenlegi amerikai politikai életben ezt képviseli Patrick Buchanan. Krauthammer liberális nacionalizmusnak azt a magatartást nevezi - ide sorolható John Kerry -, amely a második világháború után a két szuperhatalom vezetésével létrehozott nemzetközi intézményrendszer, mindenekelõtt az ENSZ és szervezetei segítségével, a multilaterizmusra és a nemzetközi jogra támaszkodva akarja megvalósítani az USA céljait. Ezzel az az alapvetõ baj, hogy a hidegháborús konstelláció szülötte, s mint ilyen nem alkalmas a hidegháború utáni korszak problémáinak kezelésére. A realizmust - mely Henry Kissinger vagy Brent Scowcroft nevéhez köthetõ - Krauthammer azért utasítja el, mert kizárólag a hatalmi viszonyok pragmatikus mérlegelésébõl indul ki. Ezzel szemben - mondja - az amerikai külpolitikának szerves része az a fajta messianisztikus univerzalizmus, amely neokonzervatívként definiált saját álláspontjának, a demokratikus globalizmusnak lényegi eleme. Ebben egyesül erõ és idealizmus, eszme és hatalom; bizonyos értelemben a wilsonizmus álláspontjára emlékeztet, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy ez a demokrácia univerzális értékeit nem a nemzetközi intézményrendszer, hanem az egyetlen globális hatalom, az USA gazdasági és katonai szupremáciájának segítségével akarja elterjeszteni. Stratégiája tehát nem multilaterális, hanem unilaterális:

    "Hol kell beavatkozni? Hová kell elvinni a demokráciát? Hol van szükség nemzetépítésre? Egyetlenegy kritériumot javaslok: ott, ahol ez számít. Nevezzük ezt demokratikus realizmusnak. Ennek alapelve a következõ: mindenütt támogatjuk a demokráciát, de csak ott áldozunk erre vért és anyagi eszközöket, ahol ezt a stratégiai szükségszerűség indokolja. Ezen azt értve, hogy vannak olyan centrális jelentõségű helyek, ahol a szabadság számára globális szinten halálos fenyegetést jelentõ egzisztenciális ellenség ellen átfogó háborút kell indítani.5

    Az új globális nemzetközi rend legfõbb sáfára tehát az Amerikai Egyesült Államok. Látni kell, hogy ez korántsem pusztán a neokonzervativizmus ideológiai premisszáiból következõ konklúzió, hanem olyan álláspont, amely a nemzetközi erõviszonyoknak a történelemben példátlan méretű eltolódásából mintegy automatikusan következik bármelyik amerikai külpolitikai koncepció számára. A tények valóban önmagukért beszélnek: az USA katonai költségvetése nagyobb, mint az õt követõ 14 államé együtt, gazdasága hatalmasabb, mint az övét követõ három legerõsebb gazdaság. Ugyanakkor persze sáfárkodni ezzel a hatalommal sokféle módon lehet. Zbigniew Brzezinski 1997-es A nagy sakktábla című könyvében ugyancsak Amerika világelsõségébõl indul ki. A nagy sakktábla a világpolitika metaforája, a szereplõk pedig a sakkfigurák, amelyeknek mozgását a játék szabályai határozzák meg. Egyetlenegy figura - az USA - az, amelyik a tábla bármely pontján megjelenhet, míg a többieknek csak a tábla bizonyos régióiban van játéklehetõségük. De bármennyire erõs a globális figura, egyedül, egy idõben, minden helyen nem tud ott lenni, emiatt együtt kell működnie a többi játékossal. A metafora azt is sugallja, hogy a legerõsebb játékos sem tudja teljesen a saját képére formálni a játék szabályait, ezért nem hagyhatja figyelmen kívül a többiek elvárásait és várható reakcióit. Brzezinski szerint az unipoláris világ és az amerikai hegemónia korszaka átmeneti jellegű, és hangsúlyozza, hogy ez a hegemón szerep az USA számára demokratikus berendezkedése miatt ambivalens.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2005 / 3   »   Amerika - a legrégebbi demokrácia vagy posztmodern birodalom
 
replica watches
replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches replica watches
replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags replica handbags
70-640 70-640 642-832 1Z0-051 220-701 642-813 70-411 642-447 300-209 300-207 070-294 itexam911