VISSZA a cikkek listájához
CIKK
Esély az esendőségnek     tanulmány    részlet
Szerző: Géher István
 

 

"Az irodalom éppolyan régtől való, mint a beszéd. Abból nőtt ki, hogy az embernek szüksége volt rá, és máig sem változott, azonkívül, hogy még szükségesebb lett... Az író ősi megbízatásán nem változtatott az idő. Ma is az a feladata, hogy láthatóvá tegye sok-sok fájdalmas hibánkat és kudarcunkat, hogy sötét és veszedelmes álmainkat felhozza a mélyből a fényre, azzal a céllal, hogy javítson rajtunk."

 

Efféle örök érvényű gondolatokat hagyott az utókorra John Steinbeck 1962-ben, amikor átvette az irodalmi Nobel-díjat. Ilyen alkalmakkor ezt így szokás. Az író hitet tesz és hitre buzdít: el kell hinnünk neki, hogy a 20. század delelőjén túl is szükséges, tehát érdemes írni és olvasni - még akkor is, ha a derűlátó bizakodáson átsötétlik a fenyegető veszedelem, az emberi mélylélek és az embertelenül elfelszínesedett kor árnyéka...

Elhisszük-e - a 21. század fénytelen hajnalán -, hogy igazat mondott? Milyen igazságfedezete lehet az író szavának? Nem más, mint a leírt szavak súlya és sokasága: az életmű. John Steinbeck, ahogy amerikai Nobel-díjashoz illik, impozáns terjedelmű életművet hagyott hátra: tucatnál is több regényt, számos elbeszélést, riportot, útirajzot, legenda-feldolgozást, műhelytanulmányt. Csak magyarul is vagy húsz műve olvasható, jó néhány kiadásban. Nem mind korszakos remekmű, de egytől egyig jó olvasmány. Belekötődnek a változatosan megörökített időbe, s ettől válnak időtlenné, azaz alkalmilag újraolvasva meg-megismétlődően időszerűvé. Mert az életmű sem állhat meg fedezet nélkül; ez a megállító és örökmozgásban tartó élményfedezet pedig - legalábbis az amerikai író esetében - maga az írott szó teste és lelke: az intenzíven megélt és megformált élettapasztalat.

John Steinbeck (1902-1968) kevés híján megélte az emberi kor biblikusan kimért hetven esztendejét, és évei során sokat próbált, sokat tűrt, sokat tapasztalt; megismerte a küszködést, a sikert és a kudarcot, a szégyent és a dicsőséget. A hatalmat, szerencséjére, nem kellett megismernie. Épp negyven éve, hogy meghalt. Ismerjük-e még?

A kaliforniai Salinasban, a bortermő szőlők és termékeny földek városában született, értelmiségi családban. Erről a későbbiekben igyekezett megfeledkezni, hogy képzelete a kétkezi munkásemberek sorsában osztozzon, de a gondolkodó, kutató értelem nem hagyta nyugodni, nyugtalanító kérdéseivel végigkísérte pályáján. Kezdettől. Apja városi tisztviselő, anyja tanítónő, anyai felmenői farmerek, ezermester-feltalálók. És őrá vajon mi várt: a szerszám vagy a könyv? Az otthoni polcon Dosztojevszkij, Flaubert, George Eliot és Thomas Hardy várta. Mintadiák lett, csapatkapitány, az iskolai újság szerkesztője. A Stanford Egyetemen folytatott előbb bölcsészeti, majd tengerbiológiai tanulmányokat. Diplomát nem szerzett. Ehelyett öt évet töltött világ-felfedező kalandozással; volt napszámos, matróz, riporter, kőműves, patikussegéd, útépítő, gyümölcsszedő, üdülőhelyi házmester. 1930-ban megnősült, letelepedett. Apjától egy vidéki házacskát kapott a kaliforniai Pacific Grove-ban, hogy ott folytassa, amit már a tengeri hajóúton és a tóparti magányban megkezdett: a máris találékony, de még nem jelentékeny írói próbálkozást. Tíz év gürcöléssel és három ígéretesen középszerű kiadvánnyal szolgálta meg az első diadalt, az áttörést jelentő negyedik könyvet. 1935-ben a kezdő író végre beérkezett, nevet és helyet szerzett magának az amerikai irodalomban. Ennek is meg kellett adni az árát. A beérkezés ideje egyszersmind a kibontakozás terét is meghatározta: John Steinbeck neve az irodalomtörténetben elválaszthatatlanul összekötődött a harmincas évekkel.

Igaz, kezdetben némileg szabályszerűtlenül. Ha csak pár évvel idősebb, Steinbeck akár az ifjú amerikai modernek "elveszett nemzedékének" tagja is lehet, Dos Passos, Fitzgerald, Hemingway és Faulkner távol-nyugati kortársa. De erről lemaradt. Amikor eszmélkedni kezdett, a nagy háború kalandja és kataklizmája már véget ért, a ricsajos "jazz-korszak" pedig a keleti tengerparton tombolt, tőle egy kontinensnyi messzeségben. A húszas évek szelleme, az ilyen-olyan édes élet álma azonban a provinciális Kaliforniában is ott kísért; talán ez tündöklik át 1935-ben a gazdasági válság sötétjéből csak azért is előragyogó Kedves csirkefogókon. Vagy ki tudja; a derű furcsa fénye ide-oda villan az időben. Gyermeki kedélyű, tündérien haszontalan "paisanók" (mexikói eredetű, indián vérű, multikulturális fehér emberek) lopják eseményesen a napot: komikus eposzuk vissszaidézi Bret Harte pionír-hagyományát és előlegezi Richard Brautigan hippi-látomását, míg fantasztikusan lebeg valahol a 19. századi tájfestő regionalizmus és a posztmodern szürrealizmus között. Ilyen ingatag egyensúly csak a kegyelem pillanatában jöhet létre; a pillanat pedig, még ha az öröklétet ringatja is, mindig múlandó.

Steinbeck nem várta meg, amíg elmúlik a világvégi idill egzotikus-nosztalgikus varázsa; hátat fordított a felelőtlenség ünnepének, hogy szembenézzen a felelősségvállalásra kényszerítő hétköznapokkal. 1936-ban adta ki Késik a szüret című regényét. Termelési regény: ezt kívánta a kor, az amerikai naturalizmus második korszaka. Mint a századfordulón, Frank Norris és Theodor Dreiser idejében, most is nyers realizmust, tényfeltáró kritikai analízist, de most mást is, nem annyira tudományos, szenvtelen távolságtartást, mint inkább elkötelezettséget, messianisztikus-apokaliptikus hitregét. Harcos, keserves példázatot kapunk tehát, híradást az idilltől megfosztott Kalifornia árnyoldaláról. Egy jóravaló boltossegédet nyomorba taszít a brutális méltánytalanság, gyümölcsszedőnek áll, belesodródik a sztrájkba, majd ott találja magát a kapitalista erőszak és a kommunista pártpolitikai cinizmus kettős csapdájában, ahol csak elpusztulnia lehet. Nehéz ma már elhinni, hogy a sematikus történet egy-egy jelenete valóban megrendítő; mint ahogy annak idején nehéz volt elfogadni, hogy valóban ilyen vigasztalan a világ.

Hát semmi esély sincs valami különbékére? Steinbeck kereste, fenntartotta és elvetette. Ennek tanúságtétele az 1937-ben megjelentetett Egerek és emberek. Remekmű. Mint a szerző legjobb írásai, érzelmességében is kemény, epikai levegősségében is drámai súlyú. Színpadi változata elnyerte a kritikusok díját, és azóta is sikerre viszi minden előadás. Pedig hát miről szól? Kisemberek szürke kis életéről. Az eszes, de élhetetlen George és a roppant erejű, ügyefogyott Lennie bérmunkásként járják be a jellegtelen amerikai térképet; mindig vannak valahol, és soha sincsenek sehol, mintha máris a becketti Vladimir és Estragon ikertestvérei lennének. ők is várnak valamire, ők is hiába. Az egyik alkalmi farmon összetalálkoznak a rokkant, öreg Candyvel, s a három szegény szolga szépséges ábrándot kezd szövögetni. Vagy tervet kovácsolni. Nekik is lesz egy kis tanyájuk, Candy adja hozzá a megtakarított pénzecskéjét, George a gazdaságot irányítja, Lennie dolgozik, és a ház körül állatokat fognak tartani, tyúkot, tehenet, nyuszikát. A népmesei keretbe foglalt primitív mítoszmese így lényegül át a függetlenség, a révbe jutás, a remény mítoszmeséjévé. És miért kell a révnek az Óperenciás-tengerbe merülnie? Csak. A tragikus szükségszerűség megnyilvánulása triviális. Lennie megsimogat mindent, ami nyuszipuha ... a gazda kacér menye unalomból kikezd a gyengeelméjű óriással ... Lennie hozzáér, és véletlenül a nyakát töri ... elbujdosna, üldözik, George felkutatja, s mielőtt a bosszúálló banda meglincselhetné, kegyelemből tarkón lövi, míg mondja-mondja-mondja neki a tanyamesét. Kibuggyan a könnyünk. Nem azért, mert az író a tiszta ártatlanság képét látja és láttatja a szellemi fogyatékosokban, "a természet bevégzetlen gyermekeiben"; nem azért, mert a megrontott, szolgává alázó modern világból visszavágyik az önálló kisgazdálkodás ős-amerikai Édenkertjébe; nem attól, hogy eszmeileg elérzékenyülünk, hanem hogy az írás erejének engedve beleéljük magunkat a sorshelyzetbe, mely egyszerre valóságos és szimbolikus, azaz esetlegességében is megjelenít valami teljességet.

Itt meg is állhatnánk, de nem tehetjük, mert az életműnek még távolról sincs vége, a klasszikus nagyregény még előttünk van. Ezt a fáradhatatlan szerző módszeresen közelíti meg elbeszélésfüzérrel, ellenirányból. Az 1938-as publikáció, A hosszú völgy visszatér a pasztorál pályakezdő műfajához. Megadja azt, ami az Egerek és emberekből hiányzott: jellegzetes kaliforniai színtéren a létfenntartó kisbirtokot. Aki olvasta az Égi mezőt vagy A mohos sziklát, emlékezhet a természet-közeli létfenntartás bukolikus életképeire, illetve misztikus szertartására. Itt azonban új tartalmat foglal magába az ismerős forma: nevelődéstörténeti perspektívát és történelmi távlatot. A Salinas-völgyi tanyán nevelődik egy Jody Tifflin nevű kamaszgyerek és egy vörös póni csikó, Jody saját tulajdona. A lovacska elpusztul, de lesz helyette másik, hogy a kisfiú megtapasztalja az életet-halált, és megtanulja a gondoskodást. Így lesz belőle, ami nagyapja volt, "a férfiak vezére". Kérdés, lesz-e. A nagyapa szekérkaravánt vezetett át a síkságon, elérte az óceánt, s ott felesleges vénember lett belőle, a hősi emlékekből pedig nem példa, hanem csak haszontalan szóbeszéd. Kérdés, vezet-e valamerre a történelem, a végállomás után. "Nincs hova menni, Jody ... Az egész véget ért, kész."

Megint mintha Samuel Beckettet olvasnánk: "folytatni kell, nem tudom folytatni, folytatom." Steinbeck folytatta: 1939-ben az Érik a gyümölcs lapjain megindultak az emberek. Térben és időben, mintegy elölről, megint. A mű eredeti címe (The Grapes of Wrath: A harag szőlője) a polgárháború emlékét idézi, Julia Ward Howe 1861-es költeményét, A Köztársaság harci himnuszát. Vagyis a nagykönyvet, amit "proteszt regényként" tart számon az irodalomtörténet, nevezhetnénk akár eposzi testamentumnak is. Mert az eposzt talán nem is annyira a nagy hős teszi, hanem a nagysodrú sorsmozgás; ahogy a trójai Hektor a porba omlik, ahogy a görög Odüsszeusz hosszú bolyongás után hazaér. Erről a régtől való történelmi mozgásélményről tesz újkori tanúságot Steinbeck, a szimbolista-realista, aki a szociográfia tényanyagában felleli a mitografikus ősképeket.

 


 
előző cikk   9. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához