VISSZA a cikkek listájához
CIKK
Gaia és Maya     novella    részlet
Szerző: Centauri
 

Tegyük fel: olyan világot akarunk teremteni, amiben virágok ékesítik a mezőt; ahol áprilisban a teljes színspektrum növényi alakot ölt, a kék látható és láthatatlan tartománya egyaránt, ahol a piros értelmezése a vérfeketétől a karmazsinig terjed. Tegyük fel: nem áll módunkban, hogy egy hosszú álommal hozzuk létre ezt a flórát, s ezért egyenként kell megterveznünk minden színt, vagyis összerakni az atomok Babilon-golyóiból a színanyagok millióit, és kialakítani a szirmok szerkezetét, amelyben különös interferenciajelenségeket generálhatunk. Mindehhez mérnöki pontossággal kell megformálni az edénynyalábok, bibék, porzók, párták, levélkék, erezetek és gyökérzetek ezeregy variánsát. Ha éteri tartományból ered az erőnk, akkor talán ahhoz is marad kedv, hogy a létrehívott fajok első egyedeit sokszorosítsuk és benépesítsük velük a tág értelemben vett mezőt. De nehezen képzelhető el olyan erőforrás, nukleáris psziché vagy alkat, ami elég e sokszorosítás végtelenítéséhez; bajos feltételezni akkora akaratot, ami nem lanyhul egy pillanatra sem, és képes percről percre, szakadatlan önismétléssel fenntartani a korábban emberfölötti - istenfölötti - erővel alkotott virágrendszert. Ekkor - tegyük fel - azon tépelődünk majd, mit alkothatnánk, ami végre helyettünk alkot! Ideális volna, ha minden virág minden virággal kapcsolatba kerülhetne, ez nem vitás. Ha egy tisztáson nincs több, csak száz, akkor is hosszadalmas mindenkit mindenkivel összehozni, beporozni. Számolunk: a kis tisztás száz virágának ideális porzásához 4800 műveletre volna szükség. Ez sok. Virágzó mezőink mérete nem mérhető ehhez a tisztáshoz, így arra gondolunk, talán a szél végezhetné el a feladatot, ám akkor az egész világon állandó, erős és változó irányú szélnek kell fújnia - nem, nem akarunk ilyen széllel bélelt, nyugtalanító és viharos világot, jobb megoldás kell, ami hatékonyságában egyenértékű a széllel, ám annál idillibb. Esetleg megszüntethetnénk a virágok röghöz kötöttségét, netán gurulhatnának?, de a következő pillanatban érezzük: ijesztő volna, ha a virágok tumultusban keresnék egymást, iringók vágnának át a mályvákon, napraforgók taposnák le a nefelejcseket. Nem, a virágok nyíljanak csak helyben, inkább a pollen szakadatlan áramlását biztosító, véletlenszerűen repkedő apró robotok kellenek. A rendezetlen mozgás magában hordja az ismétlések lehetőségét is, vagyis csökkenti a hatékonyságot, ám zseniális ötletünk támad: kompenzáljuk ezt azzal, hogy a robot nem egyszerűen átviszi egyik virágról a másikra a pollent, hanem gyűjti azt, mondjuk egy táskában, és öt, tíz, száz vagy annál is több virág pollenjét hurcolja magával. Így elég egyszer leszállnia, s máris tucatnyi más virággal jön létre a termékeny kapcsolat. Tovább fokozhatjuk a hatékonyságot, ha a robotok csoportosan mozognak, és ha e csoportok számát a végtelenségig duzzasztjuk.

    A probléma megoldva. Elkészült a virágos rét és a méh.

    A rendszer remek és működik; úgy működik, mintha nem is rendszer, hanem egy óda, az örökkévalóság illúziója volna. Kétszáz méter magasról, nagy felbontásban jól látszik: a kaptár népe bejárja az összes matematikailag lehetséges utat a hatósugáron belül; jól látszanak a koordinátapontok, a virágok, amelyek egyaránt világítanak az ultraviola és ultraibolya tartományban. Az egyed véletlenszerű ficergése betagozódik a csoport rendkívül tervszerű mozgásába. Elégedettek lehetünk a szoftverrel, amit ezekbe a kicsi, ízeltlábú hardverekbe telepítettünk, amit a halandók méhtáncként ismernek.

    A kaptár zsibongása egyetlen robotra összpontosul, amikor egy méh, az a mechanikusan izgő-mozgó szösz - a felderítő - táncolni kezd; ez a rovarnak mondott biorobot, amelynek normális agya sincs, csak idegdúcai, bonyolult táncot lejt. Nyolcasokat ír le, s ebből tudható, hogy száz méternél messzebb eső virágmezőről mesél, mert ha közelebbiről volna szó, szimpla kört táncolna; a körívek közötti egyenes szakasz hossza, a teljes nyolcas megtételének ideje és a felderítő potrohrázásának intenzitása a táplálék távolságát jelzi; minőségét - mielőtt a dolgozók a begyűjtésről döntenének - a hozott mintából ellenőrzik. S mivel ezt a táncot a kaptár falán járja, a nyolcas egyenes szakasza a függőlegestől akkora szögben tér el, amekkora a táplálék irányának szögeltérése a naphoz viszonyítva, de mivel égi útján a nap nem áll meg egy pillanatra sem, a felderítő a tánc irányát az eltelt idő függvényében korrigálja, vagyis mindig a nap aktuális helyzetéhez igazodik.

    Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya - mondta a Szirakuzából való szicíliai, bizonyos Arkhimédész, akkoriban, mikor az arab matematikusok és asztronómusok pontatlan, de kézben hordható kvadránsokkal tevegeltek. Ezek a kvadránsok a középkorra szobaméretű, helyhez rögzített és pontosan vízszintezett műszerekké - idézek egy forrást - "fejlődtek". Vagyis míg az arabok pontatlan kézi kvadránsokkal, kései (középkori) utódaik pedig szobányi műszerkolosszusokkal bíbelődtek, a méhekben halálpontos, hordozható, miniatűr kvadránsok működtek - abban a pillanatban is, amikor Arkhimédész felkiáltott: Heuréka, és a nagaszaki fölötti felhőgomba felvillanásának pillanatában is. Órával egybeépített kvadráns.


 
előző cikk   10. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához