VISSZA a cikkek listájához
CIKK
Átkozott folyó     esszé    részlet
Szerző: Horgas Judit
 

"A történelem általában ott kezdődik,

ahol megszűnik a hagyomány,

és elhal a társadalmi emlékezet."

Maurice Halbwachs

 

Az első lakosok valamikor a kőkorszakban telepedtek le a hegy lábánál, a folyó partján, nap mint nap a meg-megáradó, majd keskeny patakká soványodó vizet figyelve, ami annyi bosszúságot és halált hozott, de mégsem élhettek nélküle. Az átkozott Ujan, ez a képzeletbeli albán folyó Ismail Kadare regényének igazi főhőse, körötte kavarognak a történelmi és történeti események, partját építi és rombolja az albán legendavilág, vízében hullák és tündérek úsznak, és mintha a terjeszkedő Oszmán Birodalom réme is a vízből nyújtogatná mohó csápjait. Az Európa végvidékén húzódó Albániában az évszázadok-ezredek alatt görög, római, bizánci, szerb, velencei, török uralom váltogatta egymást, csupán a 15. században, Kasztrióta György vezetésével sikerült huszonöt évre kiharcolni az albán függetlenséget. Kadare története a háromlyukú hídról 1377-ben indul, az ottomán uralom a Balkánon pár évvel később, 1385-ben kezdődik, és Albánia csupán 1912-ben nyeri vissza függetlenségét, már amennyiben a kommunista diktátor, Enver Hodzsa negyvenéves uralmát függetlenségnek lehet nevezni. A regénybeli történet egybefonódik a sok száz éves oszmán hódoltság kezdetével, és így a képzelt híd nem csupán a két partot köti össze: az átalakulás jelképe lesz. A balladai homályon átüt a gazdasági haszon vérfagyasztóan realista mechanizmusa, és ez a kettősség különleges színezetet ad a valós történelmi eseményeknek. A regény narrátorában gyakran összekeveredik realitás és álom, múlt és jelen, és már a könyv elején pontosan meghatározza a történet alaphangulatát: "Évszázadok óta az antik görög föld határolta országunkat, aztán anélkül, hogy észrevettük volna, váratlanul, mint egy lidérces álomban, egyszer csak ott találtuk magunkat az Oszmán Birodalom szomszédságában." És mindez valamiképpen az átkozott folyóhoz kötődik.

    A képzelt Ujan név az albán ujë (víz) szóból eredhet, és így minden ottani víz sorsát egyesíti magában. A folyó feletti uralom megszerzéséért folytatott harc, amit Kadare a 14. században formálódó, kezdetleges kapitalizmus cinikus és véres példájaként ábrázol, mintha napjaink jóval nagyszabásúbb, és ezért még cinikusabb és véresebb, olaj utáni hajszáját tükrözné: a módszerek is hasonlóak, csupán a víz szerepét az olaj, a véleményformáló szóbeszéd helyét meg a irányított média vette át. Ujan: alig tér el a Balkán több nyelvén az olaj szótól - uljan, uljem -, ezek persze a latin oleumból formálódtak, mégis belekeverednek a hol rosszindulatúnak, hol szánalmasnak ábrázolt folyó vízébe, mintha az egész Balkán lassan belemosódna a szürkés habokba.

    Két vállalkozás, a "Kompok és Tutajok" társasága és az ismeretlen származású, zavaros nyelven beszélő, de rejtélyesen dúsgazdag, városi banktulajdonost szolgáló hídépítők csapnak össze, hogy az Ujan két partja közti forgalomból hasznot húzzanak. A kompot üzemeltető cég elemi érdeke, hogy ne épüljön meg a híd, minden maradjon a régiben, és Uk, az öreg révész, aki már negyven éve járja éjjel-nappal a folyót, továbbra is beszedegesse a szállításért járó pénzt. Emberek fél grosh, lovak egy grosh. A környékbeliek is ellenzik a változást, úgy vélik, "a hidaktól, ezektől a mintegy büntetésként a vizekre kényszerített, szégyenletes láncoktól nem várható semmi más, csak gond és baj". Különös értelmezés: a folyógátak például a legtöbb nép képzeletében a víz rabságát szimbolizálják, de a hidak hagyományosan a kapcsolatot, a kompromisszumot, a párbeszédet jelképezik. Csakhogy nem mindegy, mit mivel köt össze a híd.

    Az emberek hiába suttognak, a bankár emberei lefizetik a tartomány urát, és munkához látnak. Utolsó próbálkozásként a komposok a múlt darabkáit helyezik a megállíthatatlannak tűnő fejlődés útjába: dalnokokat fogadnak, akik vízitündérekről, najádokról és nimfákról énekelnek a helybélieknek, és a biztosan bekövetkező bosszúról. De minden hiába: a regény narrátora, a nagytudású szerzetes, Gjon barát egyetlen mondatba foglalja össze a fejlődés könyörtelen működését: "Olyanról még senki nem hallott, hogy baljóslatú dalok miatt bárhol is lemondtak volna egy híd vagy bármi más felépítéséről".

    A gyanakvó falusiak mindennapjait átszövik az újra és újra előadott énekek, a félelmetes vízitündérek beköltöznek a gondolataikba, a meséikbe, minden beszélgetésbe, és az emberek mindinkább rettegnek a megzabolázott folyó haragjától. "A vizek soha nem felejtenek" - mondogatják az Ujan-parti vének. - "A föld nagylelkű, a víz nem." A babonás közhangulat egyre inkább az újítás ellen fordul, s a vén Ajkunë anyó baljóslatú kijelentése - "ez a híd a démon hátgerince, és átkozott lesz az, aki végigmegy rajta!" - is hihetőnek tűnik. A környékbeliek aggodalmas tekintetétől kísérve a hídépítők feltúrják a folyópartot és elvezetik a vizet, hogy a mederben lerakhassák az alapokat. Az emberkéz okozta változás, az addig ismeretlen felfordulás és a félelmetes Ujan sebezhetősége megdöbbenti a helyieket: "A folyó egyre csúnyább lett. Most leginkább egy végsőkig lesoványodott, halálán lévő angolnára emlékeztetett, és az emberek már azon gondolkodtak, mikor fog megbüdösödni. Függetlenül minden bajtól és szerencsétlenségtől, amit a folyó rájuk hozott, a helybéliek kezdték megsajnálni." Az élő víz úgy jelenik meg, mint egyetlen organizmus a maga életfunkcióival, mint egy vadállat, amely hosszú időn át kárt okoz a bosszús falusiaknak, de amikor végre csapdába csalják, szánakoznak tehetetlen vergődésén. Az átkozott Ujanról korábban senkinek nem jutott eszébe, hogy szép - mégis, amikor a hídépítők megfosztják méltóságától, és kis csatornákba terelve vizét az élőlény vérét veszik, a környékbeliek a vonaglás csúfságától hőkölnek vissza.


 
előző cikk   11. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához