VISSZA a cikkek listájához
CIKK
Szócikk    
Szerző: Levendel Júlia
 

Ha mégis belevágnánk az évtizednél régebben tervezett-kerülgetett Liget-lexikonba, s ki-ki választhatna szavakat, fogalmakat, amelyek újradefiniálását nélkülözhetetlennek gondolja egy korszerűbb beszédmód alakításához, én talán legelőbb az "áhítat"-ért folyamodnék, s nem azért, mert az ábécében elöl van, s valaha is tapasztaltam volna, hogy ésszerű rendet tartani

- valamilyen egyszerű, jól követhető rendet, elindulni például valahonnan, hogy eleve meglegyen az illúziónk: tartunk valahová -, dehogy, effélét sohasem tapasztaltam; azt hiszem, nem is azért választanám az "áhítat"-ot, mert amúgy is hozzám tartozik, hisz oly sokat dédelgettem már, még könyvcímbe is emeltem a hang- és mozdulatutánzó szót (az etimológiai szótár is megerősít abban, hogy "Hangalakja eredetileg a szájtátás, bámészkodás, sóvárgás hang- és mozgásképzetét érzékeltethette. Rokonságába beletartozik az á indulatszó, az ájul, ásít ige stb."). Nem, vonzódásomat mindez külön-külön nem magyarázza, sőt, inkább csököttségnek tűnne nekem, kényszeres szöszmötölésnek-rakosgatásnak. Az önismétléstől pedig még tartok. 

       Hanem? 

       S miért, hogy bár H. B. javaslata - tematikus összeállításunknak legyen ez a címe: Szeptemberi áhítat - az első pillanatban tetszett, s noha nekem nem írtunk felkérő levelet, azonnal megszólítottnak éreztem magam, hetekig mégiscsak tipródtam - miért?

       Lehetek-e - bármilyen speciális, Liget-emblémás - lexikon-cikkben végletesen személyes? Márpedig csak az lehetek, mert a szó mintha egész világommal, életgyakorlatommal fordítana szembe - s ha azt mondom, hogy a nélkülözhetetlen Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása (miszerint az áhítat "Vallásos elmélyülés... rövidebb istentisztelet", második jelentésében pedig "Megilletődéssel párosuló tisztelet, csodálat") nekem elégtelen, ebbe az ugyancsak csupasz, végsőkig egyszerűsített, már-már hányaveti kijelentésbe is - ijedten érzékelem - minden sűrűsödik. A szó szoros értelmében: minden. 

       Nem Kosztolányi verse profanizálta a szót - persze profanizálást emlegetni "áhítat" ürügyén eleve komikus, vagy inkább abszurd. A definiálási kísérlet első, bármily botolgó vagy görcsös mozdulata mégis az újraprofanizálás kétes, mert így-úgy félreértelmeződő gesztusa lehet. Pontosabban: vallás és áhítat megkülönböztetése, és ezzel együtt a tény makacs rögzítése, hogy Európában legalábbis a felvilágosodás óta (immár filozófiával sokszorosan hitelesítve), vagy ha úgy tetszik, lelkünk privatizálásának forradalmával az áhítat élménye olyannyira individualizálódott, hogy a különféle intézmények és szervezetek - egyház és állam is - manapság csak a kisebb-nagyobb közösséghez tartozás, egyébként erősen vágyott, és gyakran boldogító akol-meleg érzését szerezhetik-szervezhetik meg. A valakikhez - valláshoz, gyülekezethez, nemzethez, párthoz, szakmai közösséghez stb. - tartozás normális, szociális indulatai talán csak ott és akkor veszélyesek, ahol és amikor nem veszik tudomásul, hogy csoportos vagy tömeges áhítatot nem lehet előidézni. A politikának mondott kampányolásoktól a csápolós koncertekig cinikusan, gonosz üzleti fogással egész egyszerűen extázisra vagy fanatizmusra cserélik az áhítatot. A közösségtől mámoros emberek ugyanis (még ha aktuálisan távoli is a fizikai közösség, mint egy küldetését teljesítő öngyilkos merénylő vagy egy popsztárért rajongó magányos lemezhallgató esetében) könnyen kezelhetők - míg az áhítat megvéd az irányíthatóságtól. Mert értelmezésemben az áhítat első számú ismérve az intimitás. Meghitt, bensőséges kapcsolatban a másik (vagy inkább a Másik) emberrel, fával és kővel, folyóval és verssel, a fáklyaként lángoló szeptemberi nappal, no meg Istennel (vagy ama ismeretlen, vendéglátó Úrral) is csak úgy lehetek, ha alkalmam nyílik, alkalmat teremtek, tehát ha szabadon felfedezhetem a pillanatot - azt, persze, a legtörékenyebb-remegősebb, s mégis megállítanivalót. Amikor értelemmel és méltán hihetem, hogy a legtriviálisabb, évezredek alatt és ember-milliárdok által leginkább elhasználtban mégis sikerült meglelnem, ami egyszeri, egyedi, s talán a kapcsolatom esszenciája is. 

       A hívő Tolsztoj a pravoszláv istentisztelet álságos ceremóniája ellenében prófétai kérlelhetetlenséggel dörgi, hogy Jézus "megtiltotta az imádkozást a templomban, s úgy rendelte, hogy mindenki magányban imádkozzék", s például az ugyancsak hívő Böll mindig és tüntetően egyháza ellenében talál - és találtat szereplőivel - áhítatot: ha írásaiban az áhítat helyszíne templom, akkor bizonyosan néptelen. 

       Nem csak a legutóbbi években, a cirkuszi látványosságok és mindig tuti befutó szertartásosság újabb tetőzésének idején figyelem gyanakvóan a közösségi jeleneteket: ünnepélyeket és esküvőket, a pénz-nem-számít tűzijátékos-koronautaztatós-felavatós-tiltakozós-misézős ceremóniákat, és nézem döbbenten, mennyire könnyű kiszorítani a létezés-porondról az áhítatos individuumot, hisz közösségbe olvadó vágyával - no meg a hatékonyság és a hír reményével, a többséghez igazodva-zárkózva - többnyire ő maga is aszszisztál, rendszerint észre sem veszi, miként fosztják meg áhítat-képességétől. Tudom, hogy a mindannyiunkat nevelő 20. század bőséges és végletes példákkal mutatta meg: a totalitarizmusokat nem csupán rettegő, hanem az ideológiát odaadóan szolgáló, alázatos tömegek is működtetik - de hát azt is megmutatta: milyen sivár és értéktelen, milyen kínos teher lehet az élet eszmék nélkül. 

       Álságos volna eltagadnom, hogy mindig is fűtött, sőt, a szokásosnál erősebben is hajtott egész felnőtt életemben a közösségteremtő vágy (miért küszködtünk volna annyit a szellemi műhelyteremtéssel?!), s mára sem jutottam el a bölcs következtetéshez, hogy a szabad személyiségek társulása, összjátéka felesleges, csak éppen azt tapasztalom, hogy lehetetlen, hogy már nincs, nem ismeretes, a játékszabályok elfelejtődtek - nyilván rajtunk is túllépett az idő, és a valaha volt, olykor mégiscsak létrejött és mindjárt mámorosító összekapaszkodások emléke legfeljebb a saját történelmi múzeumunkban kaphat helyet - mások irodalmias emlékei között. Már helyet is kapott. Most már mint gondos múzeumi őr porolgathatom és rakosgathatom valamennyit, válogathatom: ezt ide, azt meg amabba a tárlóba, ez az enyém, az meg, mondjuk, Camus-Sartre-Picasso s a többiek játéka, társas együttléte volt a háború idején; a beszámoló szeretetteljes vitáikról és szekrénybe bújós, éneklős bohóckodásaikról a régi módon megindít - de korábban is, mindig éreztem a különbséget: még a kisebb csoportok, a legboldogítóbb társas együttlétek sem feltétlenül áhítatosak. Talán kivételes szerencse, hogy nagyon korán és nagyon intenzív "mozgalmi" élményeim voltak: óvodás koromban egy NÉKOSZ-kollégium szolgálati lakásában laktunk, a kollégistákkal éltem, részt vettem gyűléseiken, s amikor a Petőfi Kör 56-os ülésein osztoztam a történelem-csinálók részegítő illúzióiban, még mindig csak tizenkét esztendős voltam. Különös, hogy a történelem-csinálós közösségi igényemet - az elszántságot és a lendületet is - átmentettem felnőttségembe, miközben allergiás rohamaim lettek a csoportos vagy tömeges demonstrációkat kísérő gesztusoktól. Hogy újra meg újra át kell éljem a feszélyezettséget-feszengést: még azokon a megmozdulásokon is otthontalan, végül is idegen vagyok, amelyeknek a céljával egyetértek. Idegen maradok, mert nem szenvedhetem az áhítatot mámorra cserélő szertartáselemeket, a közös énekléstől, jelszó-skandálástól a mindenki-kezében-egy-szál-gyertya akciókig, semmit. A petíciók hangját, harsányságát. A tömegesség differenciálatlanságát, a leegyszerűsítésekből elkerülhetetlenül következő stiláris brutalitást. Pedig világot formálni, vagyis a világban egy gyufaszálat figyelemkeltően arrébb tenni csak ezekkel az eszközökkel lehet. 

       1982-ben, Ottlik Géza hetvenedik születésnapja alkalmából a Stúdió 82 című televíziós műsorban Esterházy Péter bemutatta azt a lapot, amelynek két oldalára lemásolta az Iskolát, egyik szövegrészt a másikra írva, s a pompás és eredeti gesztust emlékezetesen szép szavakkal kommentálta: hogy olyan volt neki ez a leírás, mint az ima. De lehet-e a televíziós kamerák előtt imádkozni? Húsz esztendővel fiatalabbak voltunk mindannyian, illetve - s itt ez a fontosabb - még nem éltük meg az elmúlt húsz évet, kötözködő kérdésem azonban akkor is meglehetősen magányosan didergett. Mert megkérdeztem, sőt, az adás másnapján vitát kezdeményeztem képzőművész főiskolás hallgatóim körében, hiszen ma is szentül hiszem, hogy a válasz (és a kérdés eltolása, az értetlen vállvonogatás is egyfajta válasz) jellemzi a művész világlátását, alkotásmódját, egész esztétikáját. A saját válaszom - mármint a nem, ez a rövid, vékony, nemritkán visító-vinnyogó szócska, amelyet életem során túlontúl sokszor ejtettem ki, és öntelten néha úgy véltem, nincs is senki, aki egyértelműbben, teltebben mondaná: nem -, nos, a magam álláspontját csak megerősítette, amikor megcsodálhattam a Mozgó Világ (az akkori) poszter-mellékletén a hónapokon át tartó másolás (imádkozás) fotókban rögzített állomásait: az első kép a kezdetek kezdetén készült, a szöveg még csaknem olvasható, a jelek, vonások aztán sűrűsödtek, a rajzolat, a lap képe érdekesen alakult. Tetszett. Kétség nem fér hozzá, hogy Ottliknak, az Iskola népszerűségének, végső soron az irodalomnak, a művészetnek, tehát a lelkünknek is hasznára volt - és így, ezzel a csinnadrattával, fotózással és tévézéssel tudott csak hasznára lenni - a másolás. De csakugyan hasznára volt-e, ha közben, nyíltan és fű alatt legitimálta az áhítatos-bensőséges ima felszámolását? Példát mutatott az áhítat-kiárusításra, arra a közönséges, mostanra cinikusan elfogadott világjelenségre, amit Böll úgy nevezett: a hit és az árucikk összetévesztése. 

       Kétségtelen, hogy az áhítat-élményt és egész holdudvarát, hosszú-hoszszú évszázadokon át a vallás felügyelte - alakította-tanította és diktatórikusan uralta -, olyannyira, hogy szinte elfelejtődött: az embert meghatározó metafizikai érzékenység, spirituális készség, vagy még ennél is testetlenebb kifejezést használva, a végtelen utáni sóvárgás nem csupán a vallásgyakorlásban ölthet alakot. S minthogy művészet (de nem a szórakoztató-időtöltő szolgáltatás) aligha képzelhető el áhítat nélkül, méghozzá nemcsak úgy, hogy a műalkotásban mint valami tartályban bizonyosan fellelhető valamennyi áhítat, hanem úgy is, hogy a művészet létrejöttében, s abban, hogy a mai napig van, hogy még mindig születnek igazi műalkotások és vannak, akik igénylik a művészettel élést - vélhetően mindebben a legelső kiváltó ok éppen az ember eredendő áhítat-készsége és áhítat-szükséglete. Igaz, az ókortól a felvilágosodásig eltelt néhány ezer évben született műalkotások nagy hányada (és a művészet "használata" is!) megerősíteni látszik, hogy az áhítat vallásos jelenség. Vallás alatt értve persze a többistenhit legkülönbözőbb változatait is, és valóban: habozás nélkül nevezném áhítatos és vallásos műnek Szophoklész Antigonéját vagy a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt is - de meggyőződésem, hogy Beethoven vonósnégyesei (hálaadással együtt) vagy Bartók Zenéje, Van Gogh auvers-i templom-festménye vagy Giacometti kutya-szobra, József Attila Elégiája és Brook Szentivánéji álom-előadása nem vallásos. De áhítatos. Ezek a művek jól megragadhatóan tanúsítják, hogy megtörtént (tehát mint tény nem is vitatható) a lélek-privatizáció - noha filozófia és esztétika nem kínált eddig meggyőző, új kifejezéseket, beszédmódot. Kínálhatna-e? Kétséges. Egy új, s a hathatósság érdekében persze mindjárt szabályozó-ideologikus szimbólumrendszer-kísérlet menthetetlenül a vallásalapítás gyanújába keveredne. Az individualizálódott áhítat - hiszen bensőséges és szabad - napról napra kell, hogy kiküzdje, újrateremtse, megtartsa, és megnevezze magát. 

       Akár a teltebbnek-magasabbnak tűnő szeptemberi ég kékjével, s a lángoló szeptemberi nappal szemközt leltároz az ember, és röpteti ifjúsága zászlóit, akár kietlenebb díszletek között formál a szája némán is szótöredékeket, már nem vonható kétségbe, hogy van ez az egyedi, nem előírt és nem kívülről szabályozott áhítat. Az áhítat-tagadás pedig - legyen bár egyházi színezetű vagy a mindenféle metafizikai síkot elutasító pragmatizmus hangja - hitem szerint a legsúlyosabb szellemi vétségnek minősül, mert megfosztja az embert a valamilyen élettől: a kapcsolataitól, egyáltalán hogy örüljön és szenvedjen, hogy hálás szívvel sóvárogjon - persze, valami áttetszőbb másra.


 
vissza a cikkek listájához   1. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához