VISSZA a cikkek listájához
CIKK
A kilencedik hónap    
Szerző: Bíró Zsuzsa
 

Szeptember, 1968. 

     A Varsói Szerződés csapatai Csehszlovákiában a helyzet normalizálódására várnak. A rádió és a tévé a táncdalfesztivál számait sugározza, a Szabad Európa egyre csüggesztőbb hírekről számol be recsegve, kaotikus hangzavar. Little Richard és Dub`´cek, Kiabálj, énekelj! és Husák. Én ráadásul éppen akkor Szolzsenyicin Franciaországban nemrég megjelent könyvét, a Pokol torná-

cán-t olvasom. Éjjel és nappal, alvás helyett és evés közben, otthon, utcán, autóbuszon, konspiratív okokból újságpapírba csomagolva, lenyűgözve, szédülten. Hogy akkor és itt mit jelentett ez a könyv, csak az értheti meg, aki szintén akkor és itt olvasta. Folytonosan kábult vagyok, beleillek a város képébe, mert az utcákon és a boltokban szintén kábultan bolyonganak a csehszlovák turisták. Azokban a napokban sűrűn emlegetjük a többi e századi szeptemberi katasztrófát, a müncheni paktumot, a háború kitörését, a Rajk-tárgyalás utolsó napját és a többit, a fekete krónika különösen megfelel a hangulatunknak. A kora ősz szép, a nyárfa az ablak előtt zöldell, én azonban nem látom, kettős életet élek, itt, ahol elvesztett reményeinken rágódunk, és Moszkvában, a saraskában, ahol a remény szó töröltetett a foglyok szótárából.

     És fogalmam sincs róla, hogy 7 éves fiamnak egy fekete kéz nevű titkos szervezet napok óta fenyegető leveleket küldözget. Minden reggel talál egyet az iskolában, a padjában. A leveleket a gondterhelt másodikos tanítónő mutatja meg nekem titokban. A rejtélyes ismeretlen egy sima füzetlapra írja fekete tussal és csupa nagybetűvel a fiam nevét és az üzenetet: rezkes, a feketekéztől! Vagy indiános stílusfordulattal: mire a nap harmasszor kel, megdöglessz! Vagy: mindenttudunk, te rondgy! - Ez a legnyugtalanítóbb: valakik tudnak valamit arról, amit a fiam tud? Mit tud? Tudni, nem tudni, mondani, nem mondani, alapkérdés. Nágya először életében mondja el egy diáktársának, Scsagovnak, aki maga is leszerelt katona, hogy a férje nem tűnt el a fronton, él, börtönben van. Scsagov meghallgatja, és szó nélkül kirohan a szobából. Nágya magára marad a diákszállóban, rémképeivel és gyötrelmével; én ott vagyok vele, nem tudom a könyvet letenni, szól a telefon, nem veszem fel. Már esteledik, amikor Scsagov visszajön egy palack itallal és két kis pohárral.

     "- No, katonafeleség! - szólt élénken, durván. - Fel a fejjel! Tartsd a poharat! Csak feje legyen az embernek - boldogsága majd lesz. Igyunk - a holtak feltámadására!"

     ők isznak, én meg egy pillanatig máris boldog vagyok, annyira gyönyörű ez a jelenet. És akkor újra szól a telefon, és a tanítónő lehív a közeli preszszóba.

     Lemegyek. A hölgy olyan, amilyen, jóindulatú, nem túl okos. Én sem vagyok túl okos, elszörnyedve veszem tudomásul, hogy ez a dolog 11 napja tart, a fiam minden reggel ünnepélyesen leteszi a tanári asztalra az aznapi levelet, és állítása szerint fogalma sincs arról, hogy ki tör ellene. Valószínűleg füllent - mondja a tanítónő. Talán fél. ő minden gyanús nyomon elindult a tettes nyomában, de az igazság az, hogy nincsenek is gyanús nyomok. A fiam padtársnőjével és kedvesével, Tündével beszélgetett a leghosszabban, a máskor szószátyár teremtés azonban könnyes szemmel hallgatott. "Katonafeleség!" - gondolom elismerően. Fölöttébb különös, hogy a gyerek otthon minderről nem szólt. A paidagogosz fürkészve néz rám, milyen anya vagyok én? Milyen szülők vagyunk? Borzasztóan érzem magam. A gyerek bajban van, magára hagytuk. Azon az estén jeges közönyt érzek Csehszlovákia sorsa iránt, nekem a fiam helyzetét kell normalizálni. Szegényke éppen a Foxi Maxit nézi, hagyom, hadd kapcsolódjék ki. Addig beavatom az ügybe két évvel idősebb bátyját. Ránéz a fenyegető levelekre, röhög. "Ezeket ő írja saját magának!" "De mért? - kérdem én. "Mért ne?" - kérdez vissza a 9 éves Maigret felügyelő, mintha fenyegetés és fenyegetettség a legtermészetesebb dolog volna a világon.

     A szeptember a tanévkezdés és az erőszak időszaka. Iskolatáska, bombával.

 

     Az év kilencedik hónapja. Keresem a kilences szám jelentését: a régiek nem fukarkodtak a nagy szavakkal: megtudom, hogy a "9" - sok más mel-

lett - a kezdet és a vég szimbóluma!

     Apám, testvérem, egyik fiam felesége, másik fiam egyik fia, szeptemberben születtek. Anyám szeptemberben halt meg, vénasszonyok nyara volt, kint nyári meleg, ő meg odabent a hűvös homályban öntudatlanul azt hajtogatta, hogy a tengerhez akar menni, ott akar nyaralni. Thalassa, thalassa! Élete utolsó perceiben fogalmazta meg ezt az ősi vágyat, soha addig nem kívánkozott a tenger mellé. Tolsztoj téved. A boldog családoknak is van történetük.

     Az én történetemhez az a barátom is hozzátartozik, akinek mániája volt egy olyan világ, amelyben csupa derűs, derék, nyájas, bölcs és lojális ember tevékenykedik. Ha valamelyiknek problémája van a másikkal, azt mondja: "Hoppá, öreg, figyelj: ez és ez van..." Mire a társa: "Oké, öreg. Főzök egy kávét." Így. Ez a barátom tavaly, szeptember elején, egy váratlan pillanatban dezertált arra az utópisztikus planétára.

     Hoppá! 

 

     (Elképzelek egy komputeres életjátékot: Szeptember a címe.

     Elsején startolsz, június végén leállsz. Ha sikerült a pályán maradnod, magasabb szintre lépsz. Újabb szeptemberi start, bonyolultabb feltételek között. A különféle szinteken rettentő veszélyek leselkednek rád, ellenségek ólálkodnak körülötted, csapdákat találsz, de segítőket is, ajándékpontokat nyersz és türelmi időt, energiát vesztesz, védekezel, támadsz, győzöl, elbuksz, elbuktatnak, bármi várhat rád, leomló hatalmas tornyok, tenger, fogság, betegség.

     Az ember minden startnál új életet nyer, ki mennyit, azt a pontszámai döntik el. Ha kifogynak a pontjai: game over).


 
előző cikk   3. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához