VISSZA a cikkek listájához
CIKK
"...halál fölé, a régi romokon"     vers
Szerző: Csengery Kristóf
 

1.

 

Nincs bennem áhítat. Csak félelem

és zűrzavar. Meg a menekülő

állat ösztöne: az a dobolás

belül, amelyet nem némíthat el

semmilyen ének, dúdoló csitítás,

s amely még álmomból is fölriaszt,

mint a savas hányás, mely kiszaladna

a torkomon, s melyet az ébredés

rémületében mindjárt vissza is

nyelek. Nincs bennem áhítat. Az élet

még egyszer, incselkedve megmutatja

magát, a fényt, a hőt - de sejti minden

sejtem, és tudja az értelmem is,

hogy az egész: csalás. Ami valóban

 

 

2.

 

közeledik és minden nappal egyre

szűkebb kört rajzol körülöttem, az

a sötétség, a hideg és a csontot

repesztő egyedüllét, melyben nem lesz

kihez szólnom, nem lesz mit mondanom.

Most még, hihetném, nyár van. Simogatnak

a sugarak, selymes a dél. Ma még

madarak énekelnek, levelek

legyeznek. Áhítatnak kellene

lennie bennem, s nincs. A tervszerű

ölés a csúcsra érve, mintha gombot

nyomnának, megkezdődött, s noha semmi

látszata még, az, hogy nem látszik, látszat

csupán. Ne legyen bennem áhítat,

 

 

3.

 

de tiszta fejjel gondolhassam át

mind, ami jó volt s ami rossz, s mivel

mennem kell, tudjam, mit kell tennem és

mire jut még időm. Ne legyen bennem

áhítat, de a képesség a szóra

ne vesszen el, ezt kérem. Amikor

elérkezik a perc, még sikerüljön

fölküzdenem magam a romhalom

tetejére, s közben, nem számít, ember

hallja-e, azt az egykori, kipróbált

útravalót még elmondhassam. Aztán

ha már fölértem, maradjon erőm

nyitott szemmel megállni, körbenézni,

s mozdulatlan bevárni, ami rám vár.


 
előző cikk   11. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához