VISSZA a cikkek listájához
CIKK
Az áhítat pillanatai    
Szerző: Dobai Lili
 

Több mint egy éven által    szép sólyommadárt

neveltem én, szelíd lett,    ha hívtam, visszaszállt,

a szárnyait arannyal    fontam be, tündökölt,

s akkor magasra lebbent,    új ország várta, messze föld.

 

Ujra láttam én most,    átsuhant az égen,

a selymes lábzsinórt még    lengeti szépen,

a szárnyain aranyszín    csillogás remeg.

Uram, kik csókra vágynak,    engedd, hogy egyesüljenek.1 

 

Ming Ven Vej császár esténként palotájának erkélyén üldögélt, és éjszakába nyúlóan hallgatta a madarak napot búcsúztató énekét. Sok madár lelt fészket és menedéket a palotát körülvevő parkban, sok-sok fajtájú; csivitelésük, csiripelésük, burukkolásuk, vijjogásuk, fütyörészésük, gurgulászásuk ezertónusú dallammá olvadt a naplementében. Számtalan egzotikus madár is akadt a palota körül, különleges szépségüket, röptüket élvezettel figyelte a császár. Szívének mégis egy jelentéktelen külsejű lett a legkedvesebb, mert egyetlen megkülönböztető jegyén túl - hogy az alsó szárnyívet fehér vonal követte - hangja a császárt a régen, de akkoriban nap mint nap hallott hangra emlékeztette, amelyet annyira szeretett. A madár havonta egyszer szólalt meg, a holdtölte első napján, és akkor úgy tűnt, mintha minden egyéb elvesztette volna szépségét. Az a tiszta és éles dallam - mint egy egész zenekari darab - hónapról hónapra ismétlődött, és betöltötte a kertet, a palotát. A madár éneke felidézte az asszony egész lényét, aki olyan felfoghatatlan és érthetetlen körülmények közt tűnt el a császár életéből. Arcvonásait festmény őrizte abban a rejtett teremben, ahová csak a császár léphetett be.

     Hallgatta, és egy idő után felismerni vélte a tételek sajátos dallamait, várta a felütéseket, az elhallgatásokat, de különösen a záró hangokat, melyeket legjobban szeretett. Tudta, hogy utána szomorúságos öröm tölti majd el, és szenvedni fog a türelmetlenségtől, hogy újra és újra meghallgathassa a madarat.

     Évek teltek így el, ebben a mindig várakozó örömben, amely észrevétlenül türelemre, nyugalomra és belátásra tanította a császárt. Egyszer, a kilencedik hónap holdtöltéjének alkonyatán, amikor a császár Ho Ku Saival várta a palota legvirágdúsabb teraszán, hogy madara rázendítsen az ismert, de megunhatatlan dallamokra - hiába várt. A madár nem érkezett meg. És nem jött a tizedik meg a tizenegyedik hónapban sem. A császár azonban akkor és azután is minden holdtöltekor végigvirrasztotta az éjszakát.

     Egy napon magához hívatta Ho Ku Sait, és kérte: alkossa meg a madár élethű képét, és ha lehet - hiszen Ho Ku Sait emberfeletti dolgok ismerőjének is mondják -, ha csak egyetlen mód van rá, szólaljon meg a madár, adjon akár csak egyetlen hangot. Ho Ku Sai időt kért, hogy elgondolkodhasson, képes-e megfelelni a császár kérésének. Múltak a hónapok, és a császár egy végigvirrasztott éjszaka hajnalán újra magához kérette Ho Ku Sait. A válasz felől érdeklődött. Ho Ku Sai igent mondott, és az alkotás elkészítéséhez helyet és időt kért a császártól. A császár rendelkezésére bocsátotta a fővároshoz közel lévő palotáját, melyet park, liget és erdő övezett.

     Eleinte Ho Ku Sai a távoli hegyeket figyelte, a fehér csúcsokat, a lefelé futó mélyedéseket, domborulatokat. Figyelte a napsugarak visszaverődését a sziklákon, és figyelte az eső csorgását-ömlését a köveken. Egyszer megmászta a legmeredekebb csúcsot, mezítláb, élelem nélkül. Aztán a heggyel szemben leült, és csendben nézte. Tanulta a keménységet, az állhatatosságot és a kitartást. Az első év elteltével a császár magához hívatta, és megkérdezte, elkészült-e a művel. Ho Ku Sai kért még egy kis időt.


 
előző cikk   12. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához