VISSZA a cikkek listájához
CIKK
Szegény, sérült áhítat?    
Szerző: Tandori Dezső
 

1.

 

Kosztolányi-versévfordulóink közül a 90-est tartom a legaktuálisabbnak itt; az őszi koncert keltezése 1912. A Környezet, a Nő és a Férfi hármas-hangversenyében egymást érik az áhítat szecessziós hangjai. Már ha azt nem kell mondanunk: ha Jugendstil és átszellemültség összefér párban, hát akkor minden. És mégis.

     Ahogy költőnk az ősszel, az évszakkal azonosul. Ahogy ezért magát siratja. Ahogy a szépség csupa bánat. Amiképpen szereplői e térben, elsősorban a poétaiban, ott ágálnak: túlárad a "felek" és "nemek" viszonylatán; az elcsúszottságokban is valami testi-lelki panteizmust testesítenek meg, lelkesítenek át ezek.

     Az őszi koncert nagyelemzése kisebb tudós-füzetet igényelne terjedelmül, végképp nem mehetünk bele tehát az idézgetős felmutatások vonzó változatába. Elégedjünk meg annyival, hogy költészetünk egyik legdúsabban indázó hosszú-verse ez a most 90 éves mű, és hogy hozzá hasonlónak csak Jékely fiatal férfikorának halál- és természet-verseit érezhetjük, együttesükben természetesen. Ami az áhítat dolgában az őszi koncert révén érdekes fejlemény: a megszemélyesítés. Hogy szereplőkre bízza, jelenetezi a kérdést, az érzetet. Mondhatni, az áhítat perifériája ez a hosszú-költemény; egy részletét hadd idézzük mégis erre:

 

Fekete kalap és egy lomha bot,

az útakon álmodva ballagok.

Levelük a fák az aszfaltra sírják,

és csengenek és zengenek

az utolsó neszek, az őszi trillák.

 

     Az Intermezzo aztán (az iménti Praeludium folytatásaképpen) forma szerint elsősorban esztétikai: "tetszenek...tetszenek" a kissé dekadensnek is tekinthető környezeti elemek (brr!), s ezt követi a férfi-nő küzdelem, inkább távolságos összeindázódás. Nyilvánvaló, hogy élvezhetetlen színjáték lenne ez, ha elsősorban az áhítat volna a jellemzője.


 
előző cikk   20. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához