VISSZA a cikkek listájához
CIKK
VÍZÖNTŐ - A Balaton     novella
Szerző: Horgas Judit & René Margit
 

 

A régi szép időkben _

Egy szép királyleány _

Aranyszőrű kecskéket

Őrzött Tihany fokán.

 

Micsoda ostobaság - morgolódik, ahogy a kezemben forgatom -, még hogy kecske. A vak is láthatja, hogy sokkal szélesebb vagyok egy állatkörömnél -, és kényesen mutogatja kiszélesedő oldalát. - De az emberek mindig kitalálnak valami, hogy elhitessék, ők jobban tudják. Ugyan, mire emlékezhetnének szánalmasan rövid idejük alatt? - csúfolódik, és mintegy mellékesen megjegyzi, hogy neki aztán van mire emlékeznie: sok millió évvel ezelőtt, az erős kéregmozgások hatására keletkezett Pontuszi-tenger édes folyóvíz táplálta öblében, a Pannon-tengerben látta meg a vízfelszínen átszűrődő napvilágot.  Teljes neve Congeria ungula caprae, teszi hozzá illemtudóan, és mint az előbb említette, semmi köze a kecskéhez: valaha szép nagy kagyló volt, de a víz elkoptatta vékony héját, és csak legkeményebb részét, a sarkát hagyta meg, amelynek fehéren dudorodó csúcsa valóban emlékeztet egy patás körmére, de véleménye szerint az elegáns, keresztirányú hullámvonalak mégis egyértelműen jelzik, hogy nemesebb és ősibb élőlényről van szó. A történetet némiképp menti, hogy csodálatos, aranyszínű kecskenyájról szól - folytatja elnézőbben - , és igazi királylány az őrzőjük, még ha néma is. A tó tündérkirálya egy csésze kecsketejért cserébe visszaadja hangját, és a lány olyan szépen beszél, hogy a király beteg fia meggyógyul. A királylányt azonban megszédíti saját gyönyörű hangja, kevély lesz és visszautasítja a királyfi szerelmét, aki belehal a bánatba. A tó felbőszült királya a tihanyi bérctől kér segítséget, amely örökre foglyul ejti a lányt, hogy bárki szavára visszhangként válaszolnia kelljen. Az aranyos kecskenyáj mind egy szálig a Balatonba fúl, s csak az elpusztult állatok körmeit dobja partra a víz azóta is.

- A tó története persze régebbi a királylány legendájánál is, még ha nem is olyan öreg, mint én. Úgy 18-22 ezer évvel ezelőtt, a Pannon-tengerből született, de még sok-sok éven át formálódott. Előfordult, hogy beborította az egész környéket, máskor meg szinte kiszáradt. A siófoki zsilip megépítése óta ilyesmitől nem kell tartani, de forróbb nyarakon erősen csökken a vízszint, s a parton ilyenkor százával épülnek a homokvárak a lassan szikkadó, agyagos iszapból. A tetejüket hajdan egy-egy társam díszítette, akkor még marokszám szedtek össze minket a parton játszó gyerekek, és fillérekért árultak a turistáknak. Ma már szerencsés, aki ránk akad - s mintha némi elismerést hallanék a hangjában.

Az emberek a tó keletkezését is százféleképpen magyarázzák: ki úgy véli, egykor hatalmas lények laktak erre, s az utolsó, Balaton nevű óriás mozdította el a sellők oltárát,  onnan tört fel a sok víz; mások úgy tudják, a Föld szelleme szerelemre lobbant a Balaton helyén hömpölygő tenger istennője iránt, s az ijedtében a víz mélyén egy barlangba bújt udvarlója elől. A szellem az utolsó cseppig kiszippantotta a tengert, de nem találta szerelmét. Bánatában a földre rogyott, s hosszú teste mélyen a földbe nyomódott. Estében betemette a barlang bejáratát, s az istennő bent szorult. Csak akkora nyílás maradt, hogy könnyei kitörhettek, és feltöltötték a mélyedést. Én persze tudnám, ha így lett volna - magyarázza fontoskodva -, és bizosíthatlak, az egészből egy szó sem igaz. Csak a környék bortermelői híresztelik, hogy az istennő könnyeihez meg a földszellem tüzéhez hasonlíthassák portékájukat.  Meg kell hagyni, többnyire jófajta itókát készítenek, legalábbis úgy hallom a környékbeli madaraktól, akik pár szem szőlőből már idejekorán megmondják, milyen lesz a termés.

- Ha valóban kíváncsi vagy az igazságra, egyet mondhatok: a Balaton neve a kevéssé költői, szláv blato szóból ered, s azt jelenti: sáros, mocsaras. Meglehetősen sekély, sztyeppi tó, és ha a múlt század második felében nem hozták volna rendbe a hozzá tartozó Kis-Balaton környékét, ahonnan friss víz áramlik a tóba, ma talán csak sáros mocsarat találnánk a helyén. A hazai természetvédelem első fizetett alkalmazottja is itt dolgozott, mint kócsagőr, s több mint két évtizeden át vigyázta a nemes madarakat, míg a területet védetté nem nyilvánították. A mocsár olykor jó szolgálatot tett: a mohácsi vereség után a helyiek elzárták a Siót, hogy a felgyülemlő víz elárassza a berkeket, és a törökök meghátráljanak. Amikor az ellenséget végre sikerült kiűzni, a környékbeliek már szívesen megszabadultak volna a földművelésre alkalmatlan mocsaraktól, de a szabályozásra még hosszú ideig kellett várniuk.

A 19. században aztán megalakult a Balatoni Gőzhajózási Részvénytársaság, egyre több fürdővendég érkezett, üdülőket, elegáns villákat építettek, művészek írtak, festettek, daloltak a tó szépségéről, és mostanában is hallok olyat, hogy ?nekem a Balaton a Riviéra,_ napozni ott szeretek a homokon" - dünnyögi a slágert, és ritmusosan imbolyog a tenyeremen. - Külföldön is híre ment a magyar tengernek, özönlöttek a turisták, és mindenki igyekezett hazavinni pár szuvenírt. Nem csoda, hogy mára alig maradt belőlünk. Ezeknek a Pontuszi-tenger minden kagylója sem lenne elég - somolyog, és hullámos barázdái egy pillanatra kiegyenesednek.

A vendégek olykor nemcsak vittek, hoztak is: a második világháborúban a tó környékére a németek hihetetlen mennyiségű aknát telepítettek: csak a Tihanyi-félszigetnél és a Szántódi-révnél, ahol legkönnyebb az átkelés, 400-at helyeztek el. A harcok idején a befagyott Balaton jegére 200 000 taposóaknát raktak, amelyek az olvadás után a déli partra sodródtak. A háború után a tűzszerészek egyenként szedegették össze a zalai és somogyi partok iszapjába süllyedt aknákat. A tó fölött sok repülőt is lelőttek, úgy 20-30 zuhanhatott a vízbe, és még ma is emelnek ki roncsokat. A háború után a legtöbb villát államosították, vállalati üdülőket építettek. Mások nem pihenni jöttek: a Balatonfegyves közeli rabtáborban az 1950-es években a politikai foglyok gyapotot termesztettek és vasutat építettek. Szabadulásuk után többen Fenyvesre költöztek: úgy látszik, a Balaton az államhatalomnál is erősebb rabságba ejti az embert.

Pedig sok a gond ma is - és újabb rovátkák jelennek meg a felületén, mintha a homlokát ráncolná. - A horgászok panaszkodnak, hogy a rapsicok, az orvhalászok tonnaszámra tüntetik el a halat a tóból, a környezetvédők meg minden négyzetcentiméterért elkeseredett küzdelmet vívnak a beépítést tervezők ellen, akik hasznosítanának minden homokszemet - és mutogat, hogy tegyem vissza az iszapos földre. Kicsit mocorog, hogy kényelmesen beágyazódjon, és amint átcsap felette a víz, még hallom, ahogy dudorászik: ?Nekem a Balaton a Riviéra, ettől nem tántorít el a tél, a fagy?"

 


 
előző cikk   6. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához