VISSZA a cikkek listájához
CIKK
Szekvenciák a képzeletről     jegyzet
Szerző: Lackfi János
 

1. Csodálhatjuk Szókratész higgadtságát, és mellé idézhetjük - képzelhetjük - a mi Damjanichunkat, akit a legenda szerint utoljára hagytak az aradi vértanúk közül, hogy végigszenvedje társai megalázó akasztását. Mikor a hóhér már készítette neki a kendernyakravalót, a tábornok szépészeti megjegyzéssel búcsúzott, mintha fess kinézete volna a legnagyobb gondja: "Vigyázz, fattyú, föl ne borzold a szakállam!".

    2. A képzeletnek nemcsak felfelé növekvésre, lombosodásra, de gyökerekre is szüksége van. Mondhatni lépőkövekre a múlt felé is. Akkor ébredtem erre, mikor nemrégiben Chopint hallgattam a rádión, és ott éreztem benne a kései, diszharmonizáló (kortársai szerint "megbolondult") Liszt tónusát, Debussy szecessziósan széteső hangulatait, Satie talányos szarkazmusát, mi több, Errol Garner Concert by the sea-jának vergődő akkord-halait is. Rájöttem arra is, hogy ama huszonéves nemzedék számára, akik jelenleg tanítványaim, ezek az ugrások nem biztos, hogy "megvannak". Amitől persze nem feltétlenül kevésbé, de mindenképpen másként értik Chopin zenéjét, mint én, mint kultúrhistóriával még megfertőzött kortársaim.

    Ugyanez az érzés fog el a szobrokkal telefaragott homlokzatú Notre-Dame vagy épp a strasbourgi katedrális kapuján beterelt, zászlókkal irányítgatott, klottgatyás nyugati fiatalok bamba tekintete láttán. A híres Biblia Pauperum, mely képeskönyvként egymásba bogozódva, több száz éves aszszociációs ugrásokat lehetővé téve ábrázolja a Könyvek Könyve történeteit, az ő számukra alighanem megnémult. A jó középkoriak talán nem is álmodták, hogy eljöhet olyan szegénység évada is, mikor már a Szegények Bibliájához is analfabéta lesz a nép. Nem állítom természetesen, hogy Jessze mind a tizenkét törzsét kapásból képes vagyok leolvasni erről a kőbe faragott táblázatról, és részletekbe menően értem az összes elágazás teológiáját. Éppen csak meg tudnak szédíteni, lavinaként maguk alá tudnak temetni a legalább részben ismert évezredes távlatok, mert valamiféle fogódzóim vannak a témában.

    Persze sokszor hasznos lehet az ifjúi ártatlanság, hiszen így tanárként számos aha-élményt szerezhetek tanítványaimnak, mikor valami újat mutatok nekik: a múltat. Paul Ricoeur nem hiába idézi az Evangéliumot a múlt "újramerítéséről" szólva: "a családapa ládájából régit és újat vesz elő". Ez persze nem jelenti, hogy diákjaim ne tudnának rám pirítani egy számomra eddig ismeretlen összefüggésre vagy általam nem olvasott, hírneves műre utalással: "ne már, hogy tanár úr nem látta/olvasta". És nem is szeretnék harminchat évem aggastyáni távlatából pálcát törni felettük, hiszen elég, ha összevetjük a mostani ötven-száz tévécsatornát a gyerekkorombeli kettővel (hétfőn adásszünet), a koncertek, színielőadások, filmbemutatók, táncházak megszázszorozódott számát a korábbiakkal. Sokkal több az inger, a minőségi inger is, nem csoda hát, ha egészen másféle asszociációs park alakul ki egy mai húszéves fejében, mint amilyen anno a miénkben lehetett.

    3. Móser Zoltán írta meg nekem a történetet Lázár Ervin halálakor: mikor egy ízben közös felolvasáson jártak ők ketten, Ervin elmesélte, hogy éjszaka, felriadván, falusi szállása ablaka előtt mozgó, fehér foltot látott a sötétben. Kérdésére a háziak elmondták, van egy öreg, fehér lovuk, hasznát már nem veszik, vágóhídra vinni szánják, hagyják hát, hadd bóklásszon a földeken, szaladgálja ki magát kedvére a hátralévő időben. Hej, sóhajtott Lázár Ervin, ő is erre vágyik, bárcsak jutna még utoljára egy kevés futkosásnyi szabadság.

    Miután elolvastam a történetet, Piliscsabáról kellett bevonatoznom Pestre, és döbbenten láttam, hogy mindenütt fehér lovak legelésznek, egy-egy cövekhez kikötve. Később ellenőrizhettem, hogy nem hallucináció áldozata lettem, valóban ennyi fehér ló van azon a vonalon, csak addig nem figyeltem fel rá. Aztán a fehér lovak történetestül-mindenestül szépszerével bevonultak Kövér Lajos színre lép című, akkor íródott meseregényembe.

    4. A képzelet lidérceiről meg szóljon Jean Cocteau egyik, általam fordított verse:

 

TOLLMEZŐ

 

A Pokol tollpihe borította mező volt, a szegény szerencsétlen először nem is értette, mire szolgál és milyen borzalmas is ez voltaképpen. Aztán olyan elviselhetetlennek érezte már a várakozást, hogy szívesebben képzelt maga elé valami kínzást, mondjuk azt, hogy örökké csiklandozzák a talpát. A várakozás csak nem akart véget érni. Ekkor értette meg szegény, hogy kínzatása ez a várakozás lesz, hogy a tollpihék mindig ugyanazt jelentik majd neki, és egész egyszerűen a rejtelmes tollmező remegése gyötri majd őt mostantól fogva mindörökké.


 
előző cikk   23. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához