VISSZA a cikkek listájához
CIKK
Apám és az Ophir     novella    részlet
Szerző: Centauri
 

Május elején már láttam, hogy apám megint készül valamire. Nem sok ügyet vetettem rá, mert az ő fejében mindig forgott valami; folytonos készülődés volt az élete, mindig új terveket szőtt, millió dologba fogott, s amint az várható, alig akadt egynéhány, amit valóban véghezvitt; gondolataiban erős, és roppant gazdag ember lehetett, de tetteiben gyönge és megszégyenítően szegény. Éjszaka - míg én, féltestvéreim és nevelőanyám aludtunk - a dolgozószoba bagószagú és poros rumlijában dolgozott. Könyvek, újságok, kazetták, lemezek és cédék tőlem idegen, füstös káoszában találtam sokszor reggel is, amikor a fél hetes buszhoz keltem; s ez így ment hónapokig, éveken át - mindvégig. Hiába határozta el, hogy juhokat veszünk, s hozatott temérdek cédrusoszlopot, amiből karámot és esőbeállót kellett volna barkácsolni, se a karám, se az esőbeálló nem készült el, mert nappal rendszerint aludt. Ha meg nem, akkor a gyertyaöntő-műhelybe ment, ahol tíz, tizenkét órát is dolgozott, és ahonnan kedvetlenül, elgyötörten, túlvilági fáradtsággal vánszorgott haza; vacsorázott, ha egyáltalán evett valamit, s máris a dolgozószobába ment, hogy legközelebb csak másnap hajnalban lássuk. Két év múlva mégis nekiállt, de hamar feladta, mert a cédrusok elkorhadtak, a juhokért adott foglaló, majd kéthavi keresete pedig elúszott. Így ment ez, bár nem sok értelme volt mindannak, amit évtizedek alatt összeírt. Azt gondolta talán, hogy író, ahogy apai nagyapám pedig költőnek hitte magát, s megírt vagy ezer, májusi harmatnál is gyöngébb szonettet. Így alakította apám maga körül a dolgokat, nem csoda, hogy állandóan kisebb-nagyobb zűrök közepette éltünk; folyton alkudoztunk a szolgáltatókkal az áram, a víz és a gáz miatt; Eunice, a nevelőanyám sorra gyártotta a részletfizetési kérelmeket.

    Rá se hederítettem, amikor apám újra jobb korszakát élte, s szüneteltette a virrasztásokat, amikor nem Eunice engedte ki reggel Pinot Noir-t, a lovat, és az érthetetlen passzióból tartott vadkacsákat sem ő etette meg a fenyők alatt kukoricadarával. Ilyenkor - pár napig, néha egy-két hétig is - apám megállás nélkül dolgozott az udvaron, sokszor még sötétedés után is. Ezt szerettem, és Eunice is; ilyenkor látványosan haladtak a dolgok, lekaszálta a gazt, az udvar éppoly szépen volt nyírva, mint a környéken másoké; nem állt hegyekben a szar az istállóban, a kocsi sem tűnt a család mobil szemetesládájának, de jól tudtuk, hogy egy váratlan pillanatban, érthetetlenül, apám ismét a dolgozószobába megy, az istállóban megint összegyűlik a szar, a falakat ellepik a legyek, és reggelente újra nevelőanyámnak vagy nekem kell megetetni a vadkacsákat a fenyők alatt kukoricadarával.

 

    Ezúttal is odakint sertepertélt, és azt mondta:

    - Csak legyen vége az iskolának, jöjjön a nyár, embert faragok belőled.

    Máskor azt is hozzátette:

    - Tudom, sok mindent ígértem már, amit nem tartottam be, de most nem így lesz, meglásd!

    És bár nem először hallottam ezt a szánalmas szöveget, akkor csakugyan végigvitte, amit tervezett. Már az is meglepett, hogy nem árult el semmi közelebbit az indulás napjáig, noha némi titkolózás, sokatmondó hallgatások, és homályos értelmű célozgatások után szinte mindig kibökte, mi is volna a nagy terv. Hogy jókora, fűthető, kivilágított faházat épít nekem a kert közepén, a szilvafa alá; vagy bekeríti a fa környékét, s abban a kertben tarthatok majd bármilyen állatot; pávákat vesz nekem és aranyfácánokat, együtt tenyésztjük őket, a régi kispincében pedig gombát, amit eladunk a piacon; hogy felújítja a kisszobát, kitapétázza, s azt a szobát megkapom, így nem kell a hálóval szomszédos hideg lyukban töltenem a következő telet, hanem tiszta, fehér, fűtött és saját kisszobám lesz, ahol aztán csakugyan azt csinálok és azt tarthatok, amit akarok, akár kígyót is. Egy alkalommal odáig is eljutottunk, hogy bementünk a városba, és az állatkereskedésben valóban megnéztünk két fiatal gabonasiklót - ennyi.

    Ezúttal - magam is meglepődtem - maradt a célozgatás, a konok somolygás, ha például Pinot Noir szóba került az asztalnál. Nevelőanyám és apám sokszor mosolyogtak össze, Eunice inkább amolyan szerető elnézéssel, megbocsátva előre is, hogy apám ismét megvalósítatlan tervet szőtt, s megbocsátva azt is, hogy ezzel majd - újfent - csalódást okoz nekem. De a titokról nem lebbent fel a fátyol hosszú-hosszú hetekig. Épp ezért már arra gyanakodtam, hogy most valóban történik majd valami: lekeríti nekem a szilvafa környékét csirkedróttal, s mire hazajövök, három pávát találok ott: egy pompás kakast, és két tyúkot. Vagy egy délután, belépve az udvarba azt látom: végre ott áll a pompásan pácolt, zöld tetejű ház; esetleg bemegyek a kisszobába tanulni, s lássunk csodát, annyi év után fehérre van festve, néhány új bútor is áll benne, s középen óriási terrárium infralámpája alatt kövér és tenyészérett gabonasiklók sütkéreznek a faragott ágakon. Hamarosan megsejtettem, hogy ez a készülődés nem a régi adósságok törlesztéséről szól, hanem ismét egy új terv előkészülete. Mondani se kell talán, hogy ez elszomorított. Kimerülhet a dolog abban, gondoltam, hogy a faház, a szoba, a kert, a páva és a gabonasikló után újabb hiába tett ígéretet írhatok fel gyermekkorom listájára.

    Ám egy reggel, a veranda fakorlátján míves nyereg száradt; egy nyereg, mely szintén a tervek között szerepelt évek óta. Azután, pár nappal később arra értem haza, hogy Pinot Noir a fenyők alatt álldogál türelmesen, állig felszerszámozva, mintha megszokott dolog volna, hogy ki van kötve, hogy a kötőféken túl bármi mást viseljen; mintha bevett dolog lenne nálunk a ló trenírozása, s nemcsak kicsapjuk a völgybe kora tavasztól késő őszig. Hétvégén aztán nevelőanyámon is láttam: annyira izgatott, mintha ő is a régi ígéretek beváltásának örülne. Szombat reggel pedig dobogás ébresztett, kihajoltam az ablakon, és mit látok? Apám a szobám előtt egzecírozza a lovat, pokrócot rak a hátára, aztán felnyergeli, vezetgeti, majd jön a műhelyből egy cimborája - csontos, furcsa, marha nagy langaléta, aki szokatlan tisztelettel beszél vele - és levonulnak a karámba. Amikor odaérek a kapuhoz - kezemben forró kakaó -, döbbenten látom, hogy a hosszú futószáron Pinot Noir engedelmesen körbejár, s nem ámítás, apám ott ül a nyeregben, meglovagolja a lovunkat, aki csikóként került hozzánk, s ezen a reggelen már elmúlt hatéves. Szó, szó, apám belovagolta Pinot Noir-t. Nem kölcsönkért, hanem vett egy nyerget, és megtanult lovagolni. Ezek után azt hittem, nem lephet meg már semmi, nyilván ez volt a nagy susmus oka, hogy végre nem úgy tartunk az udvarunkban egy lovat, ahogy tizenkét vadkacsát is: őrült passzióból. A következő lépés talán az lesz - gondoltam -, hogy engem is megtanít lovagolni, amihez egyébként cseppnyi kedvet sem éreztem. „Inkább készülne el a faház!”

    Alig egy hét múlva hazaérek, a szokott időben, úgy öt felé, ledobom a táskát, bekapom az asztalra készített vajas kenyeret, és szaladok az udvarra játszani, pontosabban csellengeni, fűszálakkal hangyatojásokat piszkálni, alapvetően halálra unni magam vacsoráig. Indulok a völgy felé, hogy a patakhoz menjek, ahol sehogy nem akar elkészülni a beígért menedékház, mint ahogy minden valószínűség szerint soha, de soha nem lesz a völgyben a patakból duzzasztott tó, ahol csak mi, a szűk család és a legjobb barátok pecázhatnak; tehát elindulok a völgy felé, s ahogy elhaladok a karám mellett, alig hiszek a szememnek: Pinot Noir mellett ott áll egy póni is! Apám vett egy nagyobbacska pónit, amolyan tirketarkát, amifélén hajdanán a huronok, navahók, irokézek és a dakoták vágtáztak. A következő lépés valóban az volt, hogy megtanított lovagolni, amihez éppúgy viszonyultam, mint Pinot Noir a patatisztításhoz: kedvem nem volt hozzá, mégis örültem, hogy legalább foglalkozik velem. Nem győztem csodálkozni: időt szakít rám. Többször is! Így aztán két hét múlva már tűrhetően ültem Navahón, a lovamon, és már élveztem is. Addig nem érzett büszkeséggel töltött el, hogy saját lovam van, nem félek tőle, sőt, úgy érzem, lassan a legjobb barátommá válik; ha senkinek, Navahónak azonnal feltűnik, amikor hazaérek; apám pedig, ha a lóról van szó, minden korábbinál engedékenyebb; éjjel is kienged hozzá az istállóba; végre úgy érzem: tanítás után szívesen megyek haza. Arról nem szólva, szájtátva ámulnak iskolatársaim, ha elmesélem, miként ügetek a patakvölgybe egyedül, miként járom be lóháton a környéket. Nagyot nő az ázsióm. Akkorát, hogy iskolába járni is sokkal jobb. De mivel Navahó otthon vár, nem lófrálok az utolsó óra után, sietek haza, és sosem késem le a buszt.

    A vakáció előtt két héttel apám bejelenti: azért vett nekem lovat, s azért tanított meg lovagolni, mert a tanévzárót követő hétvégét még itthon töltjük, nevelőanyámmal és a féltestvéreimmel, de aztán felcuccolunk, s hátrahagyva kocsit, konyhát, házat, tévét, csapot, papot, felnyergelünk és így, lóháton vágunk neki a világnak. De nem ám csak úgy, lovagolni megyünk egyet, vagy panzióról panzióra járva országot látunk, hanem majd az Ophirnál bevesszük magunkat az ártéri erdőkbe, és a folyó mentén vándorolva úgy élünk, mint a trecento csavargói, vagy a félnomád indiánok, avarok, gepidák, vizigótok, s ki tudja, miféle rég letűnt törzsek titokban és itt-ott fennmaradt kései fiai. Gyanút fogtam: talán ez lesz a terv azon része, ami hamarosan feledésbe merül, hisz ez képtelenség! Nem gondolhatja apám, hogy én efféle kalandtúrákra alkalmas vagyok; nem gondolhatja, hogy Eunice elenged minket, amikor gyermeki ragaszkodás fűzi hozzá, s hallom esténként - amikor apám a hálóba téved - meghitt pusmogásukat, és látom azt is, hogy nevelőanyám minden apró-cseprő örömével az ölébe szalad. Nem engedheti azt sem, hogy a kicsiktől hosszú ideig távol legyen, és apám sem akarhatja. Nem bírná, hisz látom - a ritka órákban, amikor a dolgozószobából kijön - amikor rajta hancúroznak; látom, hogyan karolják a nyakát, ülnek az ölében, mind a ketten, egyszerre, boldogan, nem csinálva semmit, csak élvezve, hogy végre ott ülhetnek, nemcsak néhány percet, de akár félórát is, mint két fióka egy búval és tollal bélelt madárfészek közepén. És nemcsak én vagyok alkalmatlan ilyen útra, hanem apám is. Meddig bírná, hogy nem láthatja imádott pincéjét, a szerencsésebb évek alatt összehozott borgyűjteményt; hogy nem téblábolhat öreg és drága aszúi között, s ha úgy hozza kedve, vagy ki tudja, miféle ellenállhatatlan belső indíttatása, nem burkolózhat cigarettafüst és kedélyromboló sötét zenék burkába, és nem verheti éjente átkozott klaviatúráját. Bizonyos hát, hogy a terv ezen a ponton megbukik.

    Mégis készülődni kezdünk, ráadásul együtt. Év végi jegyeim alakulása is háttérbe szorul, s ez megint csak meglep. Ruhákat válogatunk, Eunice buzgón varrogat zsebekből álló öveket, zoknikat és nadrágokat foltoz, pulóvereket köt annak ellenére, hogy a kicsik folyton a lába alatt rohangásznak, és persze rajta csüngnek, ha apámon nem lehet. Mi ketten pedig edényeket vásárolunk, öngyújtókat és spirituszt, köteleket, tartalék lószerszámokat, zsineget és damilt, több száz horgot, két remekbe szabott könnyű, de erős matchbotot, orsókat és úszókat, ólmokat és vágóhorgot, s minden este újabb dolog jut eszünkbe, ami kellhet. Nekem persze temérdek dolog, amire apám csak legyint:

    - Arra nincs szükségünk.

    A készülődés olyan halálos komolysággal folyik, hogy néhány nap múltán elhiszem: tanévzáró után felmálházunk, és elmegyünk. Megkérdezni se merem, mi lesz a műhellyel, ahonnan apám csak úgy tud elszabadulni, ha kivesz egy-egy napot, vagy betegszabadságra küldik. Évzáró után, kilépve az iskola kapuján, a ragyogó és fullasztó napsütésben, messze, mintegy átnézve a városon, apám azt mondja:

    - Két nap még otthon, aztán hosszú időre elmegyünk. Több száz évet teszünk meg visszafelé az időben, te meg én.

    Végre megkérdezem:

    - És mi lesz a műhellyel? Szabadságra mentél?

    Apám szigorúan, büszkén és boldogan mondja, nem is nekem, hanem bele a fasor zöld lombmikrofonjaiba, az egész városnak, a világnak, s legfőbbképp önmagának:

    - Nem megyek a műhelybe soha többé. Addig barangolunk, míg csak akarunk. Szabad vagyok!


 
előző cikk   5. cikk   következő cikk
VISSZA a cikkek listájához